4. RÉSZ — A férjem mostohaanyja a fürdőszobába csalt, miközben a csecsemőm sírt, és amikor megláttam a kezét, elsápadt

4. RÉSZ

– Márk, azonnal vidd el onnan a kártyát! – kiabálta Éva a telefonban.

A férjem kihangosította a hívást. A rendőrnő intett, hogy senki ne szóljon közbe.

– Miért? – kérdezte Márk.

A vonal túlsó végén néhány másodpercig csak zihálás hallatszott.

– Ilona nem tudja, mit csinál. Beteg. Én csak segíteni próbáltam.

– Azt mondtad neki, hogy ne hagyjon nyomot.

– Nem ezt mondtam.

– A felvételen hallatszik a hangod.

Éva elhallgatott.

A rendőrnő odalépett Márkhoz, és egyértelműen a telefon felé fordította a szolgálati készülékét.

– A hívást rögzítjük. Folytassa nyugodtan.

– Márk, kérlek, ne csinálj ostobaságot – mondta Éva. – Ha most átadod azt a kártyát, mindannyian bajba kerülünk.

Ilona felnézett.

– Te azt mondtad, nem maradt felvétel.

Ez volt az első alkalom, hogy nem rám nézett, amikor félt.

Éva bontotta a vonalat.

A rendőrnő azonnal utasítást adott, hogy a ház minden bejáratát ellenőrizzék. Egy másik rendőr felment a gyerekszobába a kameráért. Én közben a kanapé sarkában ültem, és a kisfiam arcát figyeltem. A sárga horgolt róka a takaró szélén himbálódott. A fonal egyik hurka elszakadt, amikor a fürdőben kihúztam őt.

Márk letérdelt elém.

– Anna, sajnálom.

– Most ne kérj bocsánatot.

– Tudom.

– Nem, nem tudod. Én már hetek óta féltem. Te pedig azt mondtad, csak fáradt vagyok.

Márk lehajtotta a fejét.

– Azt hittem, Ilona csak féltékeny.

– A féltékenység nem visz újszülöttet a fürdőbe.

– Tudom.

Ezt most már én is láttam rajta. Nem védekezett. Nem magyarázkodott. Végre meghallotta saját korábbi mondatait, és egyik sem hangzott többé ártatlannak.

A rendőr visszatért a kamerával. A kis készülék fekete lencséje úgy nézett ránk, mint egy hideg szem.

– A felvétel ment a felhőbe – mondta. – A képet és a hangot is megőrizte.

Ilona felállt, amennyire a bilincs engedte.

– Nem akartam megölni!

A szobában mindenki felé fordult.

– Senki sem kérdezte, mit akartál – felelte a rendőrnő.

Ilona szája elnyílt, de nem jött ki hang.

A felvételen tisztán látszott, ahogy a baba hordozóját a fürdőszoba mellé teszi, kiemeli a gyereket, majd a vécé fölé hajol. Hallatszott a sírás. Hallatszott Ilona hangja is.

– Egyetlen mozdulat, és Anna elveszíti a jogot, hogy a közelében legyen.

Márk a falnak támaszkodott.

– Ezt mondtad.

Ilona most már nem tagadott.

– Te soha nem értékelted, amit érted tettem.

– A fiam nem eszköz arra, hogy visszaszerezd, amit szerinted elvesztettél.

A rendőrök elvitték őt. Éva még aznap este megjelent a kapitányságon, de amikor szembesítették a hangfelvétellel és a telefonhívással, visszalépett az ügytől. Később kiderült, hogy hónapok óta hamis papírokat készített Ilonának a ház tulajdonjogáról.

Ilona ellen kísérlet, veszélyeztetés és hamisítás miatt indult eljárás. Éva tanúvallomást tett, cserébe azért, hogy együttműködjön. Nem lett belőle hős. Csak valaki, aki túl későn értette meg, hogy a hallgatás is döntés.

Aznap éjjel Márk és én külön szobában aludtunk. A baba mellett ültem, és csak akkor hunytam le a szemem, amikor már felkelt a nap.

A következő héten Márk kiköltöztette Ilona minden holmiját a házból. A vendégszobában, ahol a nő hónapokig lakott, üresen maradt a szekrény. A polcon azonban ott felejtett egy régi fényképet Márk apjáról.

Márk sokáig nézte.

– Kidobjam? – kérdezte.

– Nem. Vidd el. Ez már nem az én terhem.

Ő bólintott.

Nem azért maradtam vele, mert minden rendben lett. Nem lett rendben. A bizalom nem kapcsoló, amit vissza lehet kattintani. Hónapokig jártunk tanácsadásra, és Márk minden alkalommal újra meghallgatta azt a felvételt, amelyen saját hangja hallatszott, ahogy nekem mondja: „Túl fáradt vagy, Anna. Ilona nem tenne ilyet.”

Amikor először hallotta vissza, lehunyta a szemét.

– Ezt tényleg én mondtam?

– Igen.

– Nem ismerem ezt az embert.

– Én ismertem. Csak vártam, hogy te is meglásd.

A tárgyalás hónapokkal később kezdődött. Nem mentem el minden alkalommal. Nem akartam Ilona arcát látni. A jogászok intézték, amihez értettek, mi pedig közben megpróbáltunk visszaköltözni a saját életünkbe.

A régi házat végül eladtuk. Nem tudtam volna újra belépni abba az alsó fürdőszobába úgy, hogy ne halljam a sikolyt.

Tavasszal egy kisvárosba költöztünk, egy világos, földszintes házba, ahol a gyerekszoba ablaka a kertre nézett. Én részmunkaidőben újra dolgozni kezdtem egy könyvelőirodában. Márk esténként vacsorát főzött, és megtanulta, hogyan kell úgy fürdetni a fiunkat, hogy közben ne szorítsa görcsösen a vállát.

A kisfiunk növekedett.

Először megfordult.

Aztán kimondta, hogy „anya”.

Az első szó hallatán sírni kezdtem a konyha közepén. Márk elmosogatta a kezét, és magához ölelt.

– Hallottad?

– Hallottam.

– Ő is tudja, hogy megmentetted.

– Nem – mondtam. – Csak azt tudja, hogy szeretem.

Ősszel leesett az első hó. A fiam a nappali ablakánál állt, és apró ujjával köröket rajzolt a párás üvegre. A sárga horgolt rókát már nem a takarójára varrva tartottuk. Levágtam róla a sérült hurkot, és egy kis kapoccsal a babakocsihoz erősítettem.

Minden séta előtt ellenőriztem.

Nem azért, mert féltem, hogy újra történik valami.

Hanem mert most már tudtam, hogy a legkisebb részlet is megérdemli a figyelmet.

Tíz hónappal később üzenet érkezett Ilona ügyvédjétől. A nő bocsánatot akart kérni. Azt írta, megváltozott, és szeretné egyszer látni az unokáját.

Márk sokáig tartotta a telefont a kezében.

– Válaszoljak neki? – kérdezte.

– Nem kell.

– Mit írjak?

Ránéztem a kisfiamra, aki a szőnyegen ült, és egy faautót tologatott.

– Írd azt, hogy a válasz nem.

Márk elküldte.

Aztán letette a telefont, és többé nem nézett rá.

Este a fiam elaludt a vállamon. A kertben lassan újra havazni kezdett. A babakocsi fogantyúján ott himbálódott a sárga horgolt róka, a szakadt hurka helyén gondosan összevarrt fonallal.

A régi házban ez a kis róka majdnem a félelem emléke lett.

Az új otthonunkban már csak arra emlékeztetett, hogy a kezem időben nyúlt utána.

És ezúttal nem engedtem el.