4. RÉSZ — Apám temetése után a hospice-ápolónő egy titkos vallomást ígért a lányom eltűnéséről, aztán elsápadt

 

4. RÉSZ

…hanem Klára telefonján, amelyet apám halála előtt egy ügyvédnek küldött el.

Klára bezárta az autó ajtaját.

– Hívjam a rendőrséget?

– Már hívom.

A kezem annyira remegett, hogy kétszer is elrontottam a számot. Viktor közben lassan közeledett felénk a templom esőáztatta lépcsőjén.

– Anna! – kiáltotta. – Beszélnünk kell.

– Nem beszélünk.

– Nem tudod, mit csinálsz.

– Most már pontosan tudom.

Klára felemelte a telefonját.

– Minden, amit mond, rögzítve van.

Viktor megtorpant.

Aztán mosolyogni próbált.

– Ez nevetséges. A gyerekemről van szó.

– Abigailről – mondtam. – És arról, hogy öt évig elhitetted vele, hogy nem akarom őt.

A mosolya eltűnt.

– Én védtem őt tőled.

– Kitől kellett védened? Az anyjától?

– Te mindig túl instabil voltál.

– Azért, mert eltűnt a lányom.

– Mert nem tudtál vigyázni rá!

A mondat után csend lett.

Viktor maga sem vette észre, hogy kimondta. Én viszont hallottam. Klára is. A telefon is.

A templom mögül két rendőrautó fordult be. Viktor hátralépett.

– Ez félreértés – mondta.

– A hangfelvétel nem félreértés – felelte Klára.

A rendőrök odaléptek hozzá.

– Viktor Varga? Fel kell tennünk néhány kérdést.

– Az ügyvédemet akarom.

– Az ügyvédje már úton van – mondtam.

Viktor rám nézett.

– Anna, gondold át. Ha most ezt megteszed, mindent elveszítesz.

– Már mindent elveszítettem azon a napon, amikor Abigail eltűnt.

– Én visszaadhatom neked.

– Nem te adod vissza. Te tartottad el tőlem.

A rendőrök megbilincselték. Viktor tiltakozott, kiabált, fenyegetőzött, majd amikor az autóhoz vezették, hirtelen halkabb lett.

– Azt hiszed, Abigail emlékszik majd rád?

Nem válaszoltam.

Klára a kezembe nyomta a telefont.

– Hallgasd meg a teljes felvételt, mielőtt elindulsz.

Az autóban lejátszotta apám utolsó vallomását. A hangja gyenge volt, de minden szava tisztán hallatszott.

„Anna, nem azért hallgattam, mert nem szerettelek. Azért hallgattam, mert gyáva voltam, és mert azt hittem, a hallgatás megvédi Abigailt. Minden nappal, amíg nem mondtam el az igazat, újra elárultalak. Ha valaha megbocsátasz, ne nekem bocsáss meg először. Menj a lányodhoz.”

A felvétel végén hosszú sípolás hallatszott.

Én pedig először értettem meg, hogy apám nem a temetéséig várt a vallomással. Addig várt, amíg már biztos lehetett benne, hogy az igazságot nem tudják többé elhallgattatni.

Az ügyvéd, Márton Varga még aznap este megérkezett a hospice-ba. Átadta a számítógépét, amelyen apám hónapok óta gyűjtötte a bizonyítékokat: banki átutalásokat, hamis végzéseket, üzeneteket és a magánnyomozó vallomását.

– Miért nem hozta ezt előbb nyilvánosságra? – kérdeztem.

– Mert meg akarta találni Abigailt, mielőtt Viktort figyelmezteti – mondta Márton. – És mert attól félt, hogy a hatóságok bevonása miatt a férfi eltünteti a lányt.

– Megtalálta.

– Igen. De már nem volt ereje eljutni hozzá.

Aznap éjjel Eszter videóhívást indított. Abigail a képernyőn ült, és egy lila takarót szorított magához.

– Tényleg eljössz értem? – kérdezte.

– Igen.

– Nem fogsz eltűnni?

– Soha többé.

– Megmutatod majd a kertet?

– Minden egyes virágot.

A következő reggel útnak indultam Klárával. Négyszáz kilométeren át nem beszéltem. A tenyeremben apám sáljának rézszínű fonaldarabját szorítottam, mintha az lenne az egyetlen dolog, ami még összeköt a régi életemmel.

Abigail egy hegyi ház verandáján várt ránk. Először csak nézett. Öt év alatt megnyúlt az arca, elvesztette a tejfogait, és a bal szemöldöke fölött apró heg húzódott.

Aztán odalépett hozzám.

– Te vagy anya?

Letérdeltem elé.

– Igen.

– A képeken más voltál.

– Te is más vagy, mint a képeken.

– Jobb vagyok vagy rosszabb?

A sírástól alig láttam.

– Sokkal szebb.

Nem rohant a karomba. Nem tudott rögtön szeretni egy idegent, aki azt állította magáról, hogy az anyja.

Csak megfogta a kezem.

És ez elég volt.

A vizsgálatok, a meghallgatások és a gyámhatósági eljárás hónapokig tartottak. Viktor ellen emberrablás, okirat-hamisítás, fenyegetés és a gyermek elszigetelése miatt indult eljárás. A magánnyomozó vallomást tett. Eszter minden üzenetet átadott. Apám felvétele pedig végig ott volt a bizonyítékok között.

A tárgyaláson Viktor egyszer sem nézett rám.

A bíró előtt lejátszották azt a részletet, amelyben azt mondta: „Mert nem tudtál vigyázni rá!”

Viktor lehajtotta a fejét.

Most először hallotta a saját hangját úgy, ahogy mi hallottuk.

Nem a férfi hangján, aki megmentette a gyermeket.

Hanem egy ember hangján, aki évekig büntette az anyát azért, mert ő maga elrabolta a lányát.

Az ügyvédje később félrehívott.

– Viktor fel akarja venni önnel a kapcsolatot – mondta.

– Nem.

– Azt mondja, megbánta.

– A megbánás nem töröl öt évet.

– Talán Abigail miatt mégis érdemes lenne…

– Abigailnek most nem újabb magyarázatra van szüksége. Hanem nyugalomra.

Két héttel később visszamentem a régi házba. A kertet ellepte a gaz. A teraszon még ott állt apám fonott széke, az egyik karfáján egy lekopott festékfolttal.

Abigail nem akart bemenni a házba.

– Itt történt? – kérdezte.

– Itt kezdődött az a nap, de nem itt ér véget.

A régi szobájában megtaláltam a polcot, amelyen öt éve a játékai álltak. Az egyetlen üres helyen még ott volt egy kis porból kirajzolódó téglalap, ahol a kedvenc mesekönyve feküdt.

Abigail végigsimított rajta.

– Ezt kerested?

– Minden nap.

– Most már megtaláltál.

– Igen.

A következő hónapok lassan megtanítottak bennünket egymásra. Reggelente kakaót készítettem neki, de ő mindig túl sok fahéjat szórt bele. Délutánonként a kertben ültünk, és ő virágokat rajzolt. A piros esőcsizmákat nem szerette, ezért vettem neki sárga gumicsizmát, amelyre ő maga festett apró felhőket.

Új munkát találtam a városi könyvtárban. Kevesebbet kerestem, mint korábban, de minden nap délután négykor hazaértem.

Abigail ezt különösen fontosnak tartotta.

– Négykor tényleg itt leszel?

– Négy előtt.

Az első hó december elején esett. Abigail az ablakhoz szaladt, és papírból hópelyheket vágott. Egyet a falra ragasztott, de ferdén sikerült.

– Ez nem szimmetrikus – mondtam.

– Akkor olyan, mint az életünk.

Elnevettem magam. Ő is.

Aznap este üzenet érkezett Viktor ügyvédjétől.

„Viktor szeretne még egyszer beszélni önnel. Azt üzeni, hogy tudja, hol van az a kert, ahol Abigail felnőhetne.”

Sokáig néztem a képernyőt.

Aztán csak ennyit írtam vissza:

„Abigail már otthon van. Kérem, többé ne keressen.”

Letettem a telefont.

A kandalló mellett ott feküdt apám sálja. A rézszínű fonaldarab még mindig kilógott a szélén. Abigail odajött, és óvatosan az ujja köré csavarta.

– Ezt megjavíthatjuk – mondta.

– Igen.

– De akkor már nem lesz ugyanaz.

Ránéztem a lányomra, a ferdén felragasztott hópelyhekre és a tűz meleg fényére.

– Nem is kell ugyanolyannak lennie.

Abigail közelebb húzódott hozzám.

A sál szála végre nem szakadt tovább.

És én először öt év után nem vártam semmire.