4. RÉSZ — Két évig mindenről lemondtam az utazásért, aztán a férjem bejelentése után a nővérem egyszer csak elsápadt

4. RÉSZ

– …oda fogom adni annak, aki többet fizet érte.

Galina letette.

Egy pillanatig egyikünk sem szólt.

A kezemben kihűlt a kávé. A csésze peremén vékony barna csík száradt meg.

– Mit hagyhatott rád a nagyanyád? – kérdezte Lera.

– Nem tudom.

Dmitrij az ajtó mellett állt, és úgy nézett rám, mint aki még mindig keresi azt az egyetlen mondatot, amellyel visszafordíthatja az egészet.

– Menjünk Galinához – mondta.

– Te nem jössz.

– Okszana, szükséged van rám.

– Két éve azt hittem, hogy nekem van szükségem rád.

Balázs felhívta az ügyvédjét, és fél órán belül elindította a szükséges bejelentéseket. A férjem közben háromszor telefonált az ingatlanosnak.

Először parancsoló hangon beszélt.

Másodszor könyörgött.

Harmadszor az ingatlanos közölte vele, hogy az együttműködésüket azonnal megszünteti.

– Uram, én nem veszek részt tulajdonjogi vitában – mondta a telefonba. – Kérem, többé ne keressen.

Dmitrij lassan leengedte a kezét.

Azt hiszem, akkor értette meg először, hogy nem egy újabb veszekedésről van szó. Nem arról, hogy este sírok, ő pedig másnap virágot vesz, aztán minden folytatódik tovább.

Most már nem tudta visszatenni a történteket a helyükre.

Délután háromkor Galina lakásán ültünk. A nappaliban erős levendulaillat terjengett, az ablak mellett pedig egy kis üvegasztalon ott állt a szanatóriumi prospektus. A borítón mosolygó nő ült fehér köntösben egy pezsgőfürdő szélén.

Galina vörös szemmel várta, de a kezén egyetlen remegés sem látszott.

– Én nem akartam rosszat – kezdte.

– Akkor miért írtad Dmitrijnek, hogy a masszázs külön pénzbe kerül?

– Mert fáj a hátam.

– Azt mondtad, az ízületeid miatt kell a kezelés.

– Mindegy, hogy minek nevezem.

Lera előrelépett.

– Nem, Galina. Nem mindegy. A pénz közös volt.

Galina az asztalhoz nyúlt, és elővett egy kopott fémdobozt. A doboz tetején régi virágminták voltak, a sarkán lepattogzott a festék.

– Ilona adta nekem évekkel ezelőtt – mondta. – Azt mondta, nálam maradjon, amíg Okszana el nem jön érte.

– Mi van benne?

– Levelek. És egy hangfelvétel.

Dmitrij, aki eddig a folyosón maradt, hirtelen belépett.

– Anya, ezt nem adhatod oda.

Galina ránézett.

– Te azt ígérted, hogy segítesz nekem, nem azt, hogy elveszed a lány lakását.

– Nem vettem el semmit.

– Még nem – mondta Lera.

Galina felnyitotta a dobozt. A levelek között egy apró, kazettás hangrögzítő feküdt. Ilona kézírásával ez állt rajta: „Okszanának, amikor végre meghallja, hogy nem kell mindenkinek megmentenie”.

A készülék kattant egyet.

A nagyanyám hangja rekedten, de tisztán szólalt meg:

– Kislányom, ha ezt hallod, valószínűleg megint valaki a szeretetedre hivatkozva akar dönteni helyetted. Ne keverd össze a szeretetet azzal, hogy mindig te fizeted meg mások döntéseinek árát.

A torkom összeszorult.

Dmitrij lehunyta a szemét.

– Ilona néni ezt nekem szánta? – kérdezte.

– Nem – feleltem. – Nekem.

– Okszana, hallgass meg.

– Egész életemben hallgattalak.

– Visszaadom a pénzt.

– Miből?

Nem felelt.

Galina a fémdobozt az ölembe tette.

– A pénz felét már elköltöttem az előlegre. A másik felét vissza tudom adni. Eladom a régi utánfutót.

Ránéztem erre az asszonyra, aki egész életében úgy beszélt a fiáról, mintha ő lenne az egyetlen ember, akinek számítania kell.

– Nem nekem kell megmentenem magát – mondtam halkan. – De magának sem kellett volna engem feláldoznia.

Este, amikor hazaértem, Dmitrij a hálószoba közepén állt. A szekrény egyik ajtaja nyitva volt. A ruhái egy bőröndben hevertek.

– Balázs szerint jogilag nincs alapja annak, hogy kitegyél – mondta.

– Nem teszlek ki. Te költözöl el.

– Hova menjek?

– Anyádhoz. Vagy ahová akarsz.

– Ez a házasságunk!

– Nem. Ez a lakásom. A házasságunkat te adtad oda előlegként egy ingatlanosnak.

Dmitrij rám nézett, de már nem volt benne harag.

Csak üresség.

Másnap reggel a nappaliban lejátszottuk a felvételt. Lera ott ült a kanapén, Balázs ügyvédje pedig a kihangosított telefonon figyelt.

Dmitrij a saját szavait hallotta vissza.

„Ha azt mondom, Galina beteg, elhiszi.”

Megmarkolta a szék támláját.

„A lakást pedig majd eladjuk, mielőtt észbe kap.”

A hangfelvétel véget ért.

Dmitrij sokáig nem mozdult.

– Én ezt nem így gondoltam – mondta.

– De pontosan így mondtad.

– Nem hallom magamnak.

– Most már hallod.

Ezután következett az, amit egyikünk sem tudott elkerülni. A bank értesítette a közös számlát kezelő ügyintézőt, az ingatlanos átadta a levelezést, Galina pedig írásban vállalta, hogy visszafizeti az összeget. Dmitrij ellen sikkasztás és megtévesztés miatt eljárás indult, mert a közös pénz mellett az ingatlanhoz kapcsolódó hamis nyilatkozatot is beadta.

Nem én kértem, hogy bilincseljék meg.

Nem éreztem elégtételt, amikor a rendőrök elvitték a folyosóról.

Csak fáradt voltam.

A hálószobából kiürítettem a szekrényét. A vállfák egymásnak ütődtek, és minden koppanás egy-egy eltűnt évnek hangzott.

A fürdőszobában ott maradt a borotvapamacsának fehér szőre a mosdó szélén.

A konyhában pedig a viaszosvászonon még mindig látszott a filctoll halvány nyoma, ahol a hegyi útvonalat rajzoltam.

A zöld hátizsák üresen állt a folyosón.

A kis fahegy még mindig a cipzárján lógott.

Három hónappal később Lera velem szemben ült egy belvárosi kávézóban. Odakint novemberi eső verte az ablakot, a járdán sárga levelek tapadtak a cipőtalpakhoz.

– Eladtad a régi csizmádat? – kérdezte.

– Nem. Megjavíttattam.

– És az új munkád?

– Jövő héten kezdek a könyvelőirodában. Teljes állás. Nem kell esténként titokban mások számláit rendezgetnem.

Lera elmosolyodott.

– Ez már hangzik valahogy.

– Furcsa érzés, hogy amit keresek, azt nem kell senkivel megosztanom, aki közben elrejti előlem az igazat.

– Ez nem önzés.

– Tudom. Csak még tanulom.

A nagyanyám kazettáját bekereteztettem. A hangrögzítő mellé tettem a polcra, a régi fémdobozzal együtt.

Galina valóban eladta az utánfutót, és visszafizette az összeg egy részét. A többit havi részletekben küldte. Eleinte minden üzenetéhez hosszú magyarázatot csatolt. Később már csak a banki értesítést továbbította.

Dmitrij ügyvédje egy hónappal később felmondta a megbízást.

– Nem tudok olyan ügyet képviselni, ahol az ügyfél folyamatosan megváltoztatja a történetét – mondta neki.

Dmitrij ekkor hallotta vissza először a saját hangját egy másik ember szájából.

Az ügy bíróságra került. A lakás az enyém maradt. A hamis meghatalmazást érvénytelenítették, a pénzügyi kárt pedig részletekben kellett rendeznie.

Én nem költöztem el.

Csak a lakás lett más.

A konyhába új asztalt vettem. Nem drágát, csak világos fából készültet. A viaszosvásznat kidobtam, a falra pedig feltettem a hegyi útvonal bekeretezett másolatát.

A munkahelyem a villamos végállomásánál volt. Reggelenként a pékségből fahéjas csigát vettem, délutánonként pedig hazafelé bementem abba a kis könyvesboltba, amely mellett korábban mindig csak elsiettem.

Nem siettem többé.

A tél első havazása december elején érkezett. Lera nálam aludt, mert a városban elakadtak a buszok. A nappali ablakából néztük, ahogy a hó lassan beborítja a járdát.

– Megbántad? – kérdezte.

– Azt, hogy elment?

– Azt, hogy marasztaltad volna, ha visszajön.

Sokáig figyeltem a kinti fehérséget.

– Régen azt hittem, az egyedüllét a legrosszabb dolog. Most már tudom, hogy annál rosszabb, ha valaki melletted van, mégis egyedül hagy a döntéseivel.

Dmitrij fél évvel később írt először.

„Beszélnünk kellene. Mindenki hibázott. Anya is belátta. Én is megváltoztam. Találkozzunk egy kávéra.”

A telefon kijelzője a konyhaasztalon feküdt. A régi reflex azt súgta, válaszoljak azonnal, magyarázzak, nyugtassam meg, adjak még egy esélyt.

Aztán felnéztem a falon lévő útvonaltervre.

A piros jelölésnél az egyik tó neve fölött ott lógott a kis fahegy, amelyet levettem a hátizsákról.

Lera akkor jött át, amikor még a válaszon gondolkodtam.

– Mit írsz neki?

– Semmit.

– Biztos vagy benne?

– Igen.

Dmitrij újabb üzenetet küldött.

„Legalább mondd meg, hogy van-e még esélyünk.”

Most már válaszoltam.

„Nincs. De remélem, egyszer megtanulsz úgy élni, hogy nem kell másokat feláldoznod a saját döntéseidért.”

Elküldtem, majd kikapcsoltam a telefont.

Nem sírtam.

Nem remegtem.

Csak kinyitottam a szekrényt, elővettem a zöld hátizsákot, és beletettem egy új esőkabátot, egy termoszt, egy pár vastag zoknit és a megjavított csizmámat.

Egyedül indultam el a hegyek közé.

Nem azért, hogy bebizonyítsak valamit Dmitrijnek.

Nem azért, hogy Galinának vagy bárki másnak megmutassam, mire vagyok képes.

Hanem mert végre megértettem, hogy az életem nem közös pénztár, amelyből bárki szabadon kiveheti azt, amit én évekig félretettem.

A busz indulása előtt a sofőr segített feltenni a csomagot.

– Nehéz? – kérdezte.

– Nem – feleltem.

A hátizsák valóban könnyű volt.

A cipzárján a kis fahegy halkan nekikoccant a fémnek, amikor felszálltam.

Most először nem vittem magammal senki hazugságát.

Csak a saját utamat.