Két évig mindenről lemondtam az utazásért, aztán a férjem bejelentése után a nővérem egyszer csak elsápadt

Aznap este a férjem úgy jelentette be, hogy elvette tőlünk az egész nyári szabadságot, mintha csak a vacsorához felejtett volna kenyeret venni.

A konyhaórán fél tizenegyet mutatott. A rombuszos viaszosvászon közepén ott feküdt a zöldes útvonalterv, tele filctollal húzott vonalakkal. Két éve rajzolgattam rá a hegyi ösvényeket, a tavakat és azokat a kis pihenőhelyeket, ahol reggelente kávét akartunk főzni.

Dmitrij velem szemben ült, és egyre csak tologatta a tányérján a kihűlt csirkét.

– Okszana, van egy kis változás – mondta.

– Milyen változás?

– A szabadságunk megmaradt.

– Ezt már tudom. A főnököd aláírta.

A férjem megfogta a sótartót, arrébb tette, majd visszahúzta ugyanoda. A papírszalvétát olyan szorosan csavargatta, hogy a körmei kifehéredtek.

– A pénzt odaadtam anyának.

A filctoll kiesett a kezemből, és tompán koppant az asztalon.

– Milyen pénzt?

– A nyaralásra félretettet. Meg egy keveset a közös megtakarításból is.

A szívem nem kezdett hevesebben verni. Éppen ez ijesztett meg. Mintha valaki egyetlen mozdulattal kiszedte volna belőlem az összes érzést, és csak egy nehéz, üres helyet hagyott volna a mellkasomban.

– Miért?

– Anyának szanatórium kell. Fájdalmai vannak az ízületeiben. Talált egy jó helyet, de nem volt elég pénze.

– És nekünk volt?

Dmitrij végre rám nézett.

– Okszana, ne kezdd el. Ő az anyám. Nekem kötelességem segíteni neki.

A válasz olyan egyszerűen hangzott, mintha én lennék az egyetlen akadály két ember között, akiknek joguk van az életemhez.

Két évig gyűjtöttünk. Én lemondtam a fodrászról, a manikűrről, még a téli csizmát is elhalasztottam. A régi pár orra már felrepedt, ezért minden indulás előtt fekete krémmel kentem át. Dmitrij közben túlórákat vállalt a raktárban, és együtt néztük a szállásokat, mintha valóban közös tervünk lenne.

A folyosón ott állt a nagy zöld hátizsák. A cipzárjára egy apró, fából faragott hegyet akasztottam, hogy könnyebben megtaláljam a csomagomat a busz csomagterében. Néhány nappal korábban együtt pakoltuk tele.

– A hegyek nem mennek sehová – vont vállat Dmitrij. – Jövőre elmegyünk.

– Ezt megígéred?

– Persze. Ne csinálj úgy, mintha tragédia történt volna.

Aztán hátradőlt, és megkönnyebbült mosoly jelent meg az arcán.

– Tudtam, hogy értelmes nő vagy. Nem olyan, aki egy kis pénz miatt jelenetet rendez.

Bement a hálószobába. Én pedig a csap alá tartottam a kezem, amíg a hideg víz teljesen elzsibbasztotta az ujjaimat.

Tizenegy óra után felhívtam a nővéremet, Lerát.

– Dima odaadta a nyaralási pénzt Galinának – mondtam.

– Micsoda? Miért?

– Szanatóriumra. Állítólag nagyon fájnak az ízületei.

A vonal túlsó végén csend lett.

– Okszana, én múlt héten láttam Galinát a telken – szólalt meg végül Lera. – Három ágyást ásott fel egyedül. Gyorsabban mozgott, mint én.

– Talán utána fájdult meg mindene.

– Te ezt tényleg elhiszed?

Az ablakon át ránéztem a hátizsákra. A kis fahegy halkan nekikoccant a cipzár fémjének.

– Nem tudom – suttogtam.

– Nézd meg, mit vettél neki a túrára – mondta Lera. – Aztán dönts el, meddig akarsz még hallgatni.

Éjfél előtt kinyitottam a hátizsákot, és sorra kiraktam Dmitrij új bakancsát, a vastag esőkabátját, a gyapjúzoknijait és a fekete termoszt. A táska minden kivett tárggyal könnyebb lett.

Aztán megláttam a nappaliban a férjem munkahelyi telefonját.

Soha nem olvastam bele.

Most azonban a kezem magától nyúlt a készülék felé. A feloldó kódot tudtam. Galina születési éve volt.

A legfelső beszélgetés neve ez volt: „Anyuci”. Megérintettem a sort, és a képernyőn megjelent az utolsó üzenet. A hüvelykujjam a megnyitás gombja fölött remegett, amikor a hálószoba ajtaja mögött megnyikordult a padló, és Dmitrij hangja megszólalt…

2. RÉSZ

Dmitrij hangja a hátam mögül érkezett.

– Okszana? Mit csinálsz ott?

A telefonnal a kezemben megfordultam. A nappali sötét volt, csak az utcai lámpa sárga fénye rajzolt keskeny csíkot a padlóra. A férjem mezítláb állt az ajtóban, és a pólója szélét markolászta.

– Vizet akartam inni – feleltem.

– A munkahelyi telefonomat nézegeted?

– Véletlenül feloldódott.

– Add ide.

Nem mozdultam. A kijelzőn még mindig ott világított az „Anyuci” beszélgetés, de az utolsó üzenet nem nyílt meg.

Dmitrij közelebb lépett.

– Okszana, ne csinálj már jelenetet egy félreértésből.

– Milyen félreértésből?

– Anyának tényleg szüksége van a kezelésre.

– Ezt honnan tudod, ha még azt sem mondtad el, melyik szanatóriumról van szó?

Az arca megfeszült.

– Mert én beszéltem vele.

– És az orvosi papírt láttad?

– Nem kell mindenről papír!

Ekkor a telefon megrezzent a tenyeremben. Új üzenet érkezett. Galina neve villant fel a képernyőn.

„Sikerült, fiam? Ugye nem mondtad el neki, hogy a masszázs külön pénzbe kerül?”

A szoba mintha hirtelen összeszűkült volna körülöttünk.

Dmitrij arca elsápadt.

– Add ide azt a telefont!

– Tehát nem kezelésről van szó.

– Okszana, ez nem az, aminek látszik.

– Akkor mondd el, minek látszik!

A hangom most először remegett. Nem a félelemtől. Attól a felismeréstől, hogy az elmúlt két év minden apró lemondása egy olyan ember kényelmét szolgálta, aki közben engem gondolkodás nélkül félretolt.

Dmitrij kikapta a készüléket a kezemből, de előtte már lefényképeztem a beszélgetést a saját telefonommal.

– Te lefényképezted?

– Igen.

– Ez magánügy. Jogom van segíteni az anyámnak.

– A közös pénzünkkel is?

– Ne használd ezt ellenem!

– Te használtad ellenem, amikor hazudtál.

A fából faragott kis hegy megcsörrent a folyosón. Dmitrij odanézett, mintha csak most vette volna észre, hogy a hátizsák nyitva áll, mellette pedig sorban fekszenek az ő holmijai.

– Mit csináltál a felszerelésemmel?

– Kivettem.

– Tedd vissza.

– Nem.

– Holnap elutazunk. A szállás le van foglalva.

– A szállás már nincs lefoglalva.

Most ő maradt mozdulatlanul.

– Mit beszélsz?

– Délután lemondtam. A visszatérítést a saját számlámra kértem.

Ez nem volt teljesen igaz. A foglalást valóban lemondtam, de a pénzt még nem utalták vissza. Azt viszont nem akartam, hogy tudja, a számlához kizárólag én fértem hozzá.

Dmitrij káromkodott, majd felkapta a kabátját.

– Felhívom anyát. Ezt nem teheted meg velem.

– Már megtetted velem.

– Te mindig ilyen voltál! Csendben gyűjtögetsz, aztán egyszer csak büntetni akarsz.

– Nem büntetlek. Csak nem viszlek tovább a hátamon.

Elment. Az ajtó becsapódott, az előszobai tükör pedig beleremegett.

Reggel hatkor Lera megérkezett. A kezében kávéspoharat hozott, a tetején apró lyukak sorakoztak a gőztől.

– Megmutattad neki az üzenetet?

– Igen.

– És?

– Szerinte én támadom őt.

Lera leült mellém a konyhában.

– Okszana, ez nem csak a pénzről szól. Aki előre kitalálja, milyen hazugságot fogsz elhinni, az nem véletlenül bánt meg.

A telefonom ekkor megszólalt. Ismeretlen szám volt.

– Okszana Varga? – kérdezte egy férfihang. – A nevem Balázs Fodor, közjegyző. A nagyanyja hagyatékával kapcsolatban sürgősen beszélnünk kell. Van egy dokumentum, amelyről úgy tudom, a férje nem tud…

A vonal másik végén valaki becsapott egy ajtót.

– Hol találkozzunk? – kérdeztem.

– Ma délelőtt tízkor. És kérem, egyedül jöjjön. Ha Dmitrij megtudja, mi van abban a mappában, mindent megpróbál majd visszaszerezni…

3. RÉSZ

– …mindet megpróbál majd visszaszerezni – fejezte be Balázs a mondatot.

Délelőtt tízkor egy keskeny, könyvszagú irodában ültem vele szemben. Az ablakpárkányon egy repedt porcelánmadár állt, a falióra pedig minden másodpercnél élesen kattant.

Lera mellettem foglalt helyet, hiába kérte Balázs, hogy egyedül érkezzem.

– Ő a nővérem – mondtam. – Amit most hallok, azt ő is hallja.

Balázs bólintott, majd elővett egy barna mappát.

– A nagyanyja, Ilona asszony, két évvel ezelőtt új végrendeletet készített. A lakás és a vidéki ház kizárólag az ön tulajdonába került.

A kezem megfeszült az asztalon.

– De a lakás közös. Házasság után költöztünk oda.

– Nem. A lakást ön örökölte még az esküvőjük előtt. A férje használati joga fennállt, de tulajdonjoga nem volt.

Lera felszisszent.

– Akkor Dmitrij ezt végig tudta?

– A végrendelethez csatolt levél szerint tudott róla. Ilona asszony azt is kérte, hogy az okiratot csak akkor adjuk át, ha ön veszélybe kerül vagy a férje megpróbálja eladni az ingatlant.

– Eladni? – kérdeztem.

Balázs egy újabb lapot csúsztatott elém.

A lapon Dmitrij aláírása szerepelt egy ingatlanközvetítői megbízáson. A dátum három nappal korábbi volt.

– A férje tegnap érdeklődött az értékesítés iránt – mondta Balázs. – Azt állította, hogy ön beleegyezett.

A szoba elcsendesedett. A repedt porcelánmadár árnyéka ferdén feküdt az asztalon.

– Miért tette volna ezt? – suttogtam.

Lera rám nézett.

– Mert nem csak az utazás pénzét akarta.

Balázs ezután megnyitotta a banki kimutatást. A szanatórium neve mellett egy nagyobb összeg szerepelt, de ugyanazon a napon Dmitrij egy másik átutalást is indított egy ismeretlen számlára.

– Ez a számla az ingatlanközvetítőé – mondta. – Előlegként könyvelték.

Ekkor kivágódott az iroda ajtaja.

Dmitrij állt ott. A kezében gyűrött papírok voltak, a szeme vörös a kialvatlanságtól.

– Okszana, azonnal gyere velem.

– Nem megyek.

– Ez családi ügy.

– Akkor miért hoztál ingatlanos szerződést?

Megtorpant.

– Félreérted.

– Már hallottam a hangodat – mondtam. – Lera felvette, amikor tegnap este anyáddal beszéltél.

Lera elővette a telefonját, és megnyomta a lejátszást.

Dmitrij saját hangja töltötte be az irodát:

„Okszana úgysem rendez jelenetet. Ha azt mondom, hogy Galina beteg, elhiszi. A lakást pedig majd eladjuk, mielőtt észbe kap.”

A férjem lehajtotta a fejét.

– Ez nem így volt – mondta.

– De így mondtad – felelte Lera.

– Csak dühös voltam.

– A pénzt akkor is átutaltad – mondtam.

Balázs bezárta a mappát.

– A hangfelvételt, a banki adatokat és a közvetítői megbízást továbbítom a jogi képviselőnek. A lakásra azonnal védelmi bejegyzést kérünk.

Dmitrij rám nézett. Már nem dühösnek tűnt, hanem rémültnek.

– Okszana, ne tedd ezt velem. Én csak anyának akartam segíteni.

– És közben engem akartál megfosztani az otthonomtól.

– Szeretlek.

Ez volt az első mondat, amely fájt.

Nem azért, mert igaz volt, hanem mert túl későn használta.

A telefonom ekkor újra megszólalt. Galina hívott.

– Ne vedd fel – mondta Lera.

Felvettem.

– Okszana, azonnal beszélnünk kell – mondta Galina síró hangon. – Dmitrij elmondta, hogy te tönkre akarod tenni a családot. De van nálam valami, amit a nagyanyád hagyott rád. Ha nem jössz érte ma estig, oda fogom adni annak, aki többet fizet érte…