4. RÉSZ — A férjem bejelentette, hogy anyjának adta a két év alatt gyűjtött pénzünket, én pedig csak annyit mondtam: „Értem” — majd elsápadt

4. RÉSZ

…A vonal megszakadt, de Galina utolsó mondata még sokáig ott maradt a konyhában.

A nyaralási pénz volt a legkisebb gondotok.

Lera azonnal visszahívta Dmitrijt. A férfi először nem vette fel, aztán kikapcsolta a telefonját. Fél órával később üzenetet küldött: „Ne csinálj ebből nagyobb ügyet, mint amekkora.”

Ez volt az első próbálkozása, hogy visszavegye az irányítást.

Nem válaszoltam.

A következő órákban sorra érkeztek az értesítések. A bank közölte, hogy a kölcsön vizsgálata megkezdődött. A kölcsöncég felszólította Dmitrijt, hogy jelenjen meg azonosításra. A rendőrség pedig időpontot adott a részletes meghallgatásra.

Dmitrij ekkor már hívott.

– Vedd fel, kérlek – mondta a hangpostán. – Beszéljük meg, mint két felnőtt.

A következő üzenetben már dühös volt.

– Ha tönkreteszed a családot, mindenki tudni fogja, hogy te tetted.

Aztán újra könyörögni kezdett.

– Anya miatt történt. Nem akartam bajt.

Lera a konyhaablaknál állt, és a telefonját nézte.

– Az ügyvédem szerint ne beszélj vele telefonon.

– Nekem nincs ügyvédem.

– Már van. Felhívtam egyet.

– Lera, nem akarok háborút.

– Ez nem háború, Okszana. Ez az a pillanat, amikor végre nem te állsz a lövészárokban mindenki helyett.

Másnap reggel Dmitrij megjelent a varróműhely előtt. A kapualjban várt rám, kezében egy műanyag zacskóval. Eső szitált, a kövek csúszósan csillogtak a lábunk alatt.

– Hoztam a bakancsodat – mondta.

A zacskóban az én régi, kopott cipőm volt. A talpa már féloldalasan lekopott.

– Ez nem az enyém – feleltem.

– Dehogynem. Ezt hordtad volna a hegyekben.

– Pontosan.

– Okszana, ne büntess azért, mert segítettem anyámnak.

– Nem azért teszlek felelőssé, mert segítettél neki. Azért, mert a nevemet használtad, és hazudtál arról, mire ment el a pénz.

– Visszaadom.

– Már nem csak a pénzről van szó.

Dmitrij közelebb lépett.

– Akkor miről?

– Arról, hogy amikor döntened kellett köztünk és a saját kényelmed között, mindig én lettem az ára.

Aznap délután az ügyvéd irodájában meghallgattuk a kölcsöncég videóját. A helyiségben levendulaillat terjengett, az asztalon egy fémből készült papírsúly feküdt. Dmitrij velem szemben ült, Galina pedig mellette, ünneplő blúzban, mintha családi eseményre érkezett volna.

A felvételen Dmitrij arca kitöltötte a képernyőt.

– Én vagyok Okszana. Jóváhagyom a szerződést.

A hangja nyugodt volt. Magabiztos. Ugyanaz a hang, amellyel nekem azt mondta, hogy csak a pénz miatt háborgok.

A videó végén senki nem szólalt meg.

Dmitrij lehajtotta a fejét.

– Nem így akartam – mondta.

– De te mondtad ki – felelte az ügyvéd.

– Kényszerhelyzetben voltam.

– Senki nem kényszerítette, hogy a felesége nevében kölcsönt vegyen fel – mondta az ügyvéd. – És senki nem kényszerítette arra sem, hogy a közös megtakarítást egy üdülésre utalja át.

Galina hirtelen felállt.

– Ne beszéljen úgy a szanatóriumról, mintha valami bűn lenne!

– A pihenés nem bűn – mondtam. – A hazugság az.

– Én neveltem fel ezt a fiút!

– Akkor talán most hagyja, hogy felnőttként viselje a döntése következményeit.

Galina arca megfeszült.

Az ügyvéd ismertette a további iratokat. Kiderült, hogy Dmitrij az elmúlt hónapokban két kisebb kölcsönt is felvett a saját nevére, és azok részleteit a közös számláról fizette. Az utolsó nagyobb összegből rendezte a szanatóriumot, a maradékból pedig a túrafelszerelését és egy új televíziót vásárolt.

Azt hittem, rosszul hallok.

– A televíziót is a nyaralásra szánt pénzből vetted? – kérdeztem.

Dmitrij nem nézett rám.

– A régi tönkrement.

– Múlt héten még azt mondtad, hogy a pénzhez nem lehet nyúlni.

Erre nem válaszolt.

A rendőrségi meghallgatás két héttel később volt. Nem volt hangos jelenet, sem látványos győzelem. Csak egy fehér falú szoba, egy diktafon és egy tisztviselő, aki minden kérdést ugyanazzal a türelemmel tett fel.

Dmitrij először azt állította, hogy én tudtam a kölcsönről.

Aztán meghallgatták a videót.

A saját hangja töltötte be a szobát.

– Én vagyok Okszana. Jóváhagyom a szerződést.

Láttam rajta, ahogy megérti: többé nem tudja átnevezni a történteket segítségnek, félreértésnek vagy családi kötelességnek.

A hang az övé volt.

A nyomozás alatt a kölcsöncéget arra kötelezték, hogy velem szemben fagyassza be a követelést. A bank visszautalta azt az összeget, amelyet még meg lehetett menteni. Dmitrij ellen okirat-hamisítás és jogosulatlan pénzfelhasználás miatt indult eljárás.

A szanatórium foglalását Galina nem mondta vissza.

Az ügyvédje viszont másnap felmondta a megbízást, amikor kiderült, hogy Galina neki is azt állította: a pénz az ő öröksége.

– Én csak a fiamat védtem – mondta nekem később a folyosón.

– Tudom.

– Te pedig el akarod venni tőlem.

– Nem. Csak már nem adom oda neki magamat is.

A válókeresetet július végén adtam be. Dmitrij még hónapokig próbált visszatérni az életembe, de mindig más arcát mutatta.

Egyszer dühösen írt.

Egyszer virágot küldött.

Egyszer pedig egy hosszú levelet, amelyben azt állította, hogy nélkülem nem tudja, ki ő.

A levelet elolvastam, majd eltettem az iratok közé. Nem azért, hogy később felhasználjam, hanem mert többé nem akartam válaszolni minden fájdalomra, amit mások okoztak.

A legnehezebb mégis az üres hálószoba volt.

Augusztus egyik reggelén összepakoltam Dmitrij holmiját. A szekrényben ott maradt a vállfán a túraesőkabát helye, amelyet a távozásakor elvitt. A polcon viszont ott feküdt a fekete termosz fedele. A termoszt ő vitte magával, a fedelet valamiért ott hagyta.

A zöld hátizsákot sokáig nem tudtam megérinteni.

Amikor végül kinyitottam, benne volt az útvonalterv. A hajtás mentén elszakadt, mert azon az estén túl erősen szorítottam.

A térképen még mindig ott voltak a fekete karikák a tavak körül.

Egy héttel később egyedül utaztam el a hegyekhez. Nem a teljes útvonalon, nem a lefoglalt terv szerint. Az első ösvényen majdnem visszafordultam, mert a meredek kövek között minden lépésnél azt vártam, hogy valaki mögöttem azt mondja: „Ezt te nem bírod.”

Senki nem mondta.

A harmadik napon elértem egy kis hegyi tavat. A víz mozdulatlan volt, a partján sárga virágok hajladoztak a szélben. Leültem egy lapos kőre, és elővettem a zsebemből egy régi réz iránytűt.

Dmitrij adta még a házasságunk elején. A fedelén egy apró, kézzel karcolt hegyvonulat volt. Sokáig azt hittem, közös emlék. Akkor értettem meg, hogy az emlék attól még az enyém maradhat, hogy ő már nem része az életemnek.

Ősszel új munkát vállaltam egy kis szabóműhelyben a folyóparton. Reggelente hatkor nyitottam ki az üzletet, felkapcsoltam a sárga lámpákat, és meghallgattam, ahogy a varrógépek fokozatosan megtöltik a termet.

Lera gyakran beugrott hozzám kávéval. Már nem arról beszéltünk, hogyan kell túlélni Dmitrij újabb döntését.

Hanem arról, hová menjünk tavasszal.

A válás decemberben vált jogerőssé. A közös számla lezárása után visszakaptam a saját megtakarításaim egy részét, a hamis kölcsön ügyét pedig külön vizsgálták. Dmitrijnek dolgoznia kellett, törlesztenie kellett, és először életében senki nem simította el helyette a következményeket.

Nem örültem neki.

Csak többé nem mentettem meg.

Karácsony előtt üzenetet küldött.

„Találkozzunk. Mindent másképp csinálnék.”

Sokáig néztem a mondatot. Aztán ezt írtam vissza:

„Én már másképp csinálom. Nélküled.”

Nem érkezett válasz.

A következő tavasszal Lera kislánya, Júlia meglátogatott a műhelyben. A gyerek a varróasztalom mellett ült, és egy hegyet rajzolt a papírra. A csúcs fölé egy apró napot, mellé pedig két embert rajzolt: egy nagyot és egy kicsit.

– Ki ez? – kérdeztem.

– Te és én – felelte.

– És merre megyünk?

Júlia az iránytűt mutatta, amelyet a nyakamban hordtam egy vékony bőrszíjon.

– Arra, amerre akarunk.

Aznap este újra elővettem a régi útvonaltervet. A tavak és hágók még mindig ott voltak rajta, de a fekete vonalak már nem Dmitrij terveit jelentették.

A saját útvonalam lett belőlük.

A zöld hátizsákot kimostam, új cipzárt varrtam rá, és a következő nyáron egyedül indultam el egy hosszabb túrára. A hátamon nem volt drága felszerelés, csak néhány ruha, egy termosz, egy elsősegélycsomag és az öreg réz iránytű.

A fedelén lévő karcolt hegyvonulat megkopott, de a mutató még mindig biztosan fordult észak felé.

Az ösvény elején megálltam. A levegő fenyőgyantától és nedves földtől illatozott. A hátizsák pántja a vállamba vágott, mégis könnyűnek éreztem magam.

Aztán elindultam.

A mutató megmozdult a tenyeremben.

Most már nem ő mondta meg, merre menjek.