A férjem bejelentette, hogy anyjának adta a két év alatt gyűjtött pénzünket, én pedig csak annyit mondtam: „Értem” — majd elsápadt

Amikor Dmitrij közölte, hogy a két év alatt félretett pénzünket az anyjának adta, én még a hegymászóútvonalunkat jelöltem a konyhaasztalon.

A zöldes papírlap tele volt fekete filctollal húzott vonalakkal. Parkolók, ösvények, tavak és hágók sorakoztak rajta, mintha a hegyek már ott emelkedtek volna a virágos viaszosvászon közepén. A filctoll kiesett az ujjaim közül, amikor Dmitrij végre kimondta a mondatot.

– Okszana, odaadtam anyának a nyaralásra gyűjtött pénzt – mondta.

A férjem a sült csirkét bökdöste a villájával. Nem nézett rám. Előbb arrébb tette a sótartót, aztán a cukortartót, végül egy szalvétát kezdett sodorgatni, amíg kemény fehér kötél nem lett belőle.

– Mennyit? – kérdeztem.

– Az egészet. Meg egy keveset a megtakarításból.

A konyhai óra este tíz óra tizenhármat mutatott. A másodpercmutató kattogása hirtelen hangosabbnak tűnt, mint Dmitrij hangja.

– Miért?

– Anyának fájnak az ízületei. Kapott egy jó szanatóriumi lehetőséget, de nem volt elég pénze. Én pedig nem hagyhattam cserben.

– Két éve gyűjtöttünk.

– A hegyek nem mennek sehova – vont vállat. – Jövőre elmegyünk. Most neki fontosabb.

Úgy mondta, mintha egy jelentéktelen vásárlásról beszélne. Mintha nem azért hagytam volna ki hónapokon át a fodrászt, a manikűrt és minden új ruhát, hogy végre együtt lássuk azokat a tavakat, amelyeket a térképen bekarikáztunk.

A bejáratnál ott állt a nagy zöld hátizsák. Néhány nappal korábban még együtt pakoltuk. Dmitrij új túrabakancsot vett magának, én pedig azt mondtam, hogy a régi cipőm még kibír egy utat. A bakancs ára után már nem maradt elég az én cipőmre.

– Te ezt egyedül döntötted el? – kérdeztem.

– Én is dolgozom. Jogom van a pénzhez.

– A közös pénzhez?

Dmitrij arca megfeszült.

– Ne kezdd, Okszana. Ez az anyám. Egyetlen anyám van.

Felálltam, és a mosogatóhoz mentem. Hideg vizet engedtem a kezemre. A bőröm bizsergett, de belül semmit sem éreztem. Csak egy nehéz, üres hely maradt bennem.

– Na látod – mondta mögöttem megkönnyebbülten. – Tudtam, hogy értelmes nő vagy. Nem csinálsz jelenetet néhány bankjegy miatt.

A hálószoba ajtaja hamarosan becsukódott. Én azonban nem mentem utána.

Felhívtam a húgomat, Lerát.

– Odaadtad? – kérdezte, amikor elmondtam neki.

– Nem én. Dmitrij.

– Galina tényleg beteg?

– Ezt mondta.

Lera sokáig hallgatott.

– A múlt héten láttam a telken. Három ágyást ásott fel egyedül. Úgy szaladgált a kapával, hogy én fáradtam el helyette.

– Talán utána fájdult meg a térde – mondtam, de a saját hangom is idegenül csengett.

– Okszana, két évig régi cipőben jártál, hogy erre az útra gyűjtsetek. Ne mondd, hogy ezt is lenyeled!

– Nem fogom.

A mondat egyszerű volt, mégis először éreztem benne valami szilárdat.

Lera elhallgatott.

– Mit fogsz tenni?

– Még nem tudom.

Letettem a telefont, majd a félhomályos előszobába mentem. A zöld hátizsák cipzárja halkan sercent, amikor kinyitottam. Kivettem belőle Dmitrij új bakancsát, a sokzsebes nadrágját, a vastag esőkabátját és a fekete termoszt, amelyet három üzletben hasonlított össze.

A táska összerogyott.

A nappaliban Dmitrij munkahelyi telefonja feküdt az asztalon. Soha nem olvastam bele. Megalázónak tartottam volna. Most azonban megérintettem a képernyőt. A jelszót tudtam: Galina születési éve.

A „Mama” nevű beszélgetés volt legfelül. Megnyitottam.

Galina üzenetei között szanatóriumról, masszázsról, pezsgőfürdőről és egy bizonyos Ritáról olvastam. Aztán megláttam Dmitrij válaszát.

A hüvelykujjam megállt a képernyő fölött. A következő üzenet alatt már ott villogott az időpont, én pedig lassan a mappám felé nyúltam, hogy elővegyem a telefonomat és lefényképezzem, amit látok…

2. RÉSZ

…A fénykép elkészült, de a kezem annyira remegett, hogy először elmosódott lett. Újra megnyomtam a gombot.

Galina azt írta: „Rita két hétre megy abba a csodálatos helyre. Masszázs, kezelések, szauna, minden van. Én talán rosszabb vagyok nála?”

Dmitrij válasza rövid volt: „Anya, nekünk hamarosan utazásunk lesz. Okszana hónapok óta készül.”

Galina erre azt írta: „A hegyekhez nem kell pénz. Grillezzetek a városon kívül. Én neveltelek fel, most pedig sajnálod tőlem a pihenést?”

Aztán Dmitrij ezt felelte: „Rendben. Holnap átutalom. Okszanának azt mondom, hogy sürgősen kezelni kell az ízületeidet. Nem fog veszekedni.”

A képernyő fénye megvilágította az ujjaimat. Nem sírtam. A sírás túl közel állt volna ahhoz, hogy még mindig érdekeljen, mit gondol rólam.

Lefényképeztem az összes üzenetet, az átutalás visszaigazolását és azt a hangüzenetet is, amelyben Galina nevetve azt mondta: „A lényeg, hogy Rita lássa, nem maradok le mögötte.”

Ekkor nyílt a hálószoba ajtaja.

– Mit csinálsz? – kérdezte Dmitrij.

A küszöbön állt mezítláb, a pólója gyűrötten lógott rajta. A bal kezében még ott volt az ébresztőórája, és az óra műanyag tokja minden mozdulatnál nyikorgott.

– Megnéztem a telefonodat.

– Tessék?

– Azt akartam tudni, mennyire fáj anyádnak az ízülete.

A tekintete azonnal megváltozott. Először meglepetés volt benne, aztán düh.

– Te kutakodsz utánam?

– Te hazudtál nekem.

– Nem hazudtam. Anyám tényleg pihenni akart.

– Pihenni. Nem gyógyulni.

– Ugyanaz a kettő.

– Nem, Dmitrij. Nem ugyanaz.

A férjem odalépett, és kikapta kezemből a telefont. Az ujjai erősen rászorultak a készülékre.

– Töröld ezeket!

– Nem.

– Okszana, ne csinálj úgy, mintha bűncselekményt követtem volna el!

– Közös pénzt adtál oda közös megegyezés nélkül, majd kitaláltál egy betegséget, hogy ne kérdezzek semmit.

– Az anyámról beszélsz!

– A pénzünkről beszélek.

Csend lett. A folyosón a hűtő kompresszora kattant egyet, majd újra elhallgatott.

Dmitrij végül visszaadta a telefont, de a szája sarka remegett.

– Holnap beszélünk erről.

– Nem. Most beszélünk.

– Éjjel tizenegy óra van.

– Két évig vártam erre az utazásra. Egy éjszakát nem fogok várni az igazságra.

A férjem arca megkeményedett.

– Ha ennyire fontos neked a pénz, menj el egyedül.

– Lehet, hogy így lesz.

Ezt nem várta. A kezében tartott óra ismét nyikordult.

– Te nem tudsz egyedül hegyet mászni.

– Ezt mindig te mondtad.

– Mert igaz.

– Vagy mert szükséged volt rá, hogy elhiggyem.

Dmitrij becsapta maga mögött az ajtót. Én pedig leültem a nappaliban, és felhívtam a bankot. Nem a közös számlán maradt összeget kérdeztem. A saját, titkos vésztartalékomról érdeklődtem, amelyet két éve apránként tettem félre a varrónői munkáimból.

A banki ügyintéző közölte, hogy a pénz még megvan.

Nem volt sok. De elég volt egy vonatjegyre, néhány éjszakára és egy új bakancsra.

Másnap reggel Dmitrij úgy ült a konyhában, mintha ő lenne az áldozat. Galina már reggel fél nyolckor hívta.

– Anyád mit mondott? – kérdeztem.

– Azt, hogy szégyelljelek el.

– Miért?

– Mert állítólag kihallgattad, majd megfenyegetted.

– Mikor?

– Tegnap este.

– Tegnap este csak a telefonodat néztem meg.

– Neki ez ugyanaz.

A kávé keserű szaga megtöltötte a konyhát. Dmitrij a bögréje fülét markolászta, amíg az ujjbegyei kifehéredtek.

– Visszaadja a pénzt? – kérdeztem.

– Már befizette a szanatóriumot.

– Akkor legalább mondd el neki, hogy nem betegségekre költötted.

– Nem fogom megalázni.

– Engem viszont megaláztál.

Dmitrij felállt.

– Ne fenyegess, Okszana.

Én a konyhapulton fekvő útvonaltervre néztem. A bekeretezett hegycsúcs fölött a filctoll hegye apró fekete foltot hagyott.

– Még nem fenyegettelek.

Délben Lera megérkezett. A táskájából egy dossziét vett elő, és az asztalra tette.

– Ezt nézd meg.

A dossziéban a közös számlakivonatok másolatai voltak. Lera előző este elkérte őket a banki alkalmazásból küldött képernyőképeim alapján.

Az egyik utalás összege jóval nagyobb volt annál, amit Dmitrij bevallott.

– Ez mi? – kérdeztem.

Lera rám nézett.

– Nem tudom. De három nappal azelőtt ment el, hogy a szanatóriumról beszélt volna.

A lap alján egy ismeretlen kölcsöncég neve szerepelt. Mellette pedig az én személyi igazolványom utolsó négy számjegye.

A szívem kihagyott egy ütemet.

Lera lehalkította a hangját.

– Okszana, szerintem nem csak a nyaralási pénzről van szó…

3. RÉSZ

…– Mondd el még egyszer – kértem Lerát, miközben a papír szélét gyűrögettem.

– Három nappal a nagy átutalás előtt felvettek egy kölcsönt. A számlaszám a közös számlátok. A szerződéshez viszont a te adataidat is használták.

A nappali ablakán júniusi eső csorgott lefelé. Minden csepp eltorzította az udvaron álló szárítókötél képét. Dmitrij nem volt otthon; azt mondta, munkába megy, de a munkahelyéről Lera már megtudta, hogy szabadságot vett ki.

– Honnan szerezték meg az igazolványomat?

– A telefonodon lefényképezve volt. Vagy a közös számítógépen.

– Én semmilyen kölcsönt nem írtam alá.

– Akkor nem te vetted fel.

A mondat egyszerűen hangzott, mégis úgy zuhant közénk, mint egy kő.

Felhívtam a kölcsöncéget. A férfi a vonal másik végén sokáig keresgélt, majd közölte, hogy a szerződéshez elektronikus azonosítást használtak.

– Ki végezte az azonosítást? – kérdeztem.

– A rendszer szerint ön.

– Én akkor dolgoztam. A varróműhelyben voltam este nyolcig.

– Ezt a szolgáltatónak kell bizonyítania.

– Küldje el a teljes szerződést és az azonosítás adatait.

– Csak az érintett személynek adhatjuk ki.

– Én vagyok az érintett.

Aznap délután megérkezett az elektronikus irat. A szerződésen valóban az én adataim szerepeltek, de a videófelvételen nem én voltam látható.

Dmitrij.

A nappali kanapéján ülve néztem, ahogy a felvételen a férjem az én igazolványomat tartja a kamerához. A háttérben a hálószobánk szekrénye látszott, rajta a porcelánból készült hegycsúcs, amelyet a tavalyi évfordulón vettem neki.

– Ez már nem hazugság – mondta Lera. – Ez bizonyíték.

Este hatkor Dmitrij hazajött. A cipője talpán nedves homok tapadt, az esőkabátja zsebéből pedig egy gyűrött benzinkúti nyugta lógott ki.

Én a konyhaasztalnál vártam. Előttem ott volt a telefon, a kölcsönszerződés és a bankkivonat.

– Miért vetted fel a kölcsönt az én nevemben? – kérdeztem.

Dmitrij megállt az ajtóban.

– Miről beszélsz?

– A százhatvanezer forintról. A közös számlára érkezett. Három nappal később továbbküldted Galinának.

– Ez nem igaz.

– Itt van a videó.

Megnyomtam a lejátszást. A férjem saját arca jelent meg a képernyőn, saját hangja pedig tisztán kimondta a kölcsöncégnek:

– Igen, én vagyok Okszana. Jóváhagyom a szerződést.

Dmitrij arca elszürkült.

– Ez… ez csak egy technikai azonosítás volt.

– A te arcod látható rajta.

– Anyának szüksége volt a pénzre.

– Nem. Galinának a szanatórium kellett. Neked pedig az, hogy én fizessem vissza.

Lera felállt.

– Holnap bemegyünk a rendőrségre.

– Ne avatkozz bele! – kiáltotta Dmitrij.

– Már beleavatkoztál az életembe, amikor a nevemet használtad.

Dmitrij hozzám fordult. A szeme vörös volt, de most először nem haragot láttam benne, hanem félelmet.

– Okszana, kérlek. Visszafizetem.

– Mikor?

– Megoldom.

– Ezt mondtad a hegyről is.

Aznap este lefoglaltam egy helyet egy vezetett túracsoportban. Nem a teljes eredeti útvonalat, csak az első három napot. De életemben először nem azért, hogy Dmitrijnek megfeleljek, hanem azért, mert én akartam menni.

Másnap reggel a rendőrségen megtettük a bejelentést. A kölcsöncég visszatartotta a követelést, a bank pedig zárolta a közös számla maradékát.

Azt hittem, végre minden a helyére került.

Délután azonban Galina hívott. Nem kiabált. Ez volt benne a legijesztőbb.

– Okszana – mondta –, ha feljelented a fiamat, én is elmondok mindent a férjed munkahelyén.

– Mit?

A vonal másik végén halk nevetés hallatszott.

– Amit Dmitrij még nem mert bevallani neked. A nyaralási pénz volt a legkisebb gondotok…