4. RÉSZ — A férjem temetésem napján mondta el, mennyire szeretett, aztán a katedrális ajtaja kinyílt, és mindenki elnémult

4. RÉSZ

A katedrális hátsó helyiségében álltam, miközben odakint négyszáz ember gyászolta a halálomat.

Bálint a fülhallgatóját igazította.

– A rendőrök készen állnak.

– És Réka?

– Az első sorban ül. Már nem engedik ki az épületből.

– Márk?

Bálint az ajtóra nézett.

– A beszédét próbálja.

A tenyerem nedves lett a vörös zománcos iránytűmedál alatt. A medál hidegen simult a mellkasomhoz. Ugyanaz volt, amely a zuhanás közben a bőrömbe vágódott, és amelyet Márk valaha azzal a mondattal adott nekem, hogy mindig hazatalálok.

Most valóban hazataláltam.

Csak már nem abba az életbe, amelyet ő épített körém.

– Készen áll? – kérdezte Bálint.

A katedrális főajtaja mögül tompa moraj szűrődött be.

– Nem – feleltem. – De bemegyek.

Márk éppen a szószék előtt állt, amikor a két hatalmas ajtó kinyílt.

A zene elhallgatott.

A gyászolók egyszerre fordultak hátra. Egy idős asszony elejtette a rózsafüzérét. A kövekhez koppanó apró szemek hangja élesebben hasított a csendbe, mint bármilyen kiáltás.

Réka felnézett.

A kezében fehér papír zizegett.

Márk arcáról eltűnt minden szín.

Lassan elindultam a középső folyosón. A fekete ruhám szegélye minden lépésnél végigsöpört a márványon. A medál a mellkasomhoz koppant.

Kopp.

Kopp.

Márk hátrált egyet.

– Eszter? – suttogta.

– Igen.

A hátsó sorokban valaki sírni kezdett. Nem az örömtől. A rémülettől.

Márk a szószék szélébe kapaszkodott.

– Ez nem lehet igaz.

– Négy napig ezt mondogattam én is.

Réka felállt.

– Nővérem, én nem akartam…

– Ne mondd ki ezt a mondatot – vágtam közbe. – Túl késő ahhoz, hogy úgy tegyél, mintha az akaratod számítana.

A főajtó ismét kinyílt. Bálint és két rendőr lépett be. Az egyikük kezében hivatalos iratok, a másikén bilincs volt.

Márk azonnal a kijárat felé fordult.

– Maga nem mehet sehová – mondta Bálint.

– Maga tönkreteszi a megemlékezést – csattant fel Márk. – Ez a feleségem temetése!

– Nem – felelte Bálint. – Ez annak a nőnek a vallomása, akit maga megpróbált megölni.

A rendőr előrelépett.

Márk felém nézett.

– Eszter, beszéljük meg kettesben.

– Négy napig voltam egyedül a hegyen.

– Megijedtem. Rossz döntés volt.

– Nem egy döntést hoztál. Tizenkét döntést. A helikoptert. A pilótát. A biztosítást. A hamis vallomást. A pénz átutalását. A temetést.

A templom végében valaki felszisszent.

Márk hangja elvékonyodott.

– Nem tudod, mit beszélsz.

Bálint intett a technikusnak. A katedrális falára szerelt vetítőn megjelent egy hangfelvétel időpontja, majd felcsendült Márk saját hangja.

„Ötmillióért nem fordulunk vissza.”

A felvétel visszhangzott a kupola alatt.

Márk megmerevedett.

Hallotta magát.

Mindenki hallotta.

„Akkor ne nézz rá, amikor meglököd.”

Réka összecsuklott az első sorban. A fehér papír kiesett a kezéből, és a márványon csúszva megállt a cipőm előtt.

Márk a fejét rázta.

– Ezt manipulálták.

– Három külön készülék rögzítette – mondta Bálint. – A labor szakértője itt ül maga mögött.

A technikus felemelte a kezét.

– A hangfelvételek eredetiek.

Márk hirtelen felém lépett.

– Te tetted ezt velem!

A rendőr azonnal közénk állt.

– Hátra!

Márk rámeredt a saját kezére, amelyet ösztönösen ökölbe szorított. Abban a pillanatban először láttam rajta, hogy megérti: már nem tudja irányítani a történetet.

Nem én voltam a szelleme.

Ő volt a saját szavainak foglya.

Réka felállt, de a térde azonnal megbicsaklott.

– Márk, mondd el nekik, hogy nem én löktem meg egyedül.

Márk ránézett.

– Hallgass el!

Réka arca összetört.

– Te mondtad, hogy a pénzért megteszed.

– Te akartad!

– Te ígérted, hogy minden rendben lesz!

– Mindketten döntöttetek – mondta Bálint. – És mindketten válaszolni fognak.

A rendőrök megbilincselték Márkot. A fém kattanása rövid volt, mégis úgy éreztem, mintha egy egész hegység omlott volna le bennem.

Réka előtt is megálltak.

Ő nem tiltakozott.

Csak rám nézett.

– Miért jöttél vissza? – kérdezte.

A kérdés olyan gyerekesen hangzott, hogy egy pillanatra megfájdult tőle a szívem.

– Nem miattatok – mondtam. – Magam miatt.

Aznap délután a biztosító ügyvédje felhívta Bálintot.

Az átutalt pénzt azonnal zárolták. A házat lefoglalták, a bankszámlákat lezárták, a helikoptertársaság pedig átadta a karbantartási naplókat. Kiderült, hogy a gép fedélzeti ajtajának biztosítócsapját szándékosan eltávolították.

Márk ügyvédje még aznap este visszalépett.

– Nem vállalom az ügyet – mondta neki a kihallgatóban. – Maga hazudott nekem is.

– Fizetek, amennyit akar.

– Nincs mivel.

Márk először akkor ült le, amikor ezt meghallotta.

Néhány nappal később Bálint elvitt abba a házba, amelyben Márkkal éltem. A nappali tele volt bontatlan virágokkal és félig üres pezsgősüvegekkel. A falon ott lógott a fényképünk, amelyen mindketten mosolyogtunk a tengerparton.

A hálószobában két pohár állt az éjjeliszekrényen.

Az egyikben megszáradt vörösbor tapadt az üveg falához.

A gardróbom üres volt. Réka elvitte a ruháim egy részét, hogy a temetésen azt mondhassa, én már nem használom őket. A polc alján azonban megtaláltam a barna vászontáskámat, benne a megszakadt ezüst cipzárral.

Megfogtam.

A hegy jutott eszembe.

A hideg avar.

A négy nap, amikor minden lélegzetért meg kellett küzdenem.

Bálint a küszöbön állt.

– El akarja vinni?

– Nem.

– Biztos?

– Igen. Ez a ház már nem az enyém, még ha papíron az is.

A falról csak egy fényképet vettem le. Nem Márkkal közöset. Egy régi képet, amelyen anyám, Réka és én álltunk egy nyári kertben. Akkor még azt hittem, a család szó biztonságot jelent.

Három hónappal később új városba költöztem.

Nem messzire. Csak annyira, hogy a hegyek ne ugyanazt a vonulatot rajzolják az ablakom elé.

Egy kis természetvédelmi alapítványnál kezdtem dolgozni. Túrázóknak tanítottam elsősegélyt, vihar előtti tájékozódást és azt, hogyan ne bízzanak vakon abban, aki a térképet tartja.

A munkám első napján egy sárga esőkabátos kisfiú megkérdezte:

– Maga tényleg lezuhant egy helikopterből?

A teremben mindenki elhallgatott.

– Tényleg – feleltem.

– És nem félt?

Ránéztem a kezében tartott műanyag iránytűre.

– Dehogynem. Csak továbbmentem.

A kisfiú elmosolyodott, majd rajzolt nekem egy képet. A lapon zöld hegy, fölötte piros helikopter, alatta pedig egy apró nő állt, nyakában kör alakú medállal.

A rajzot kitűztem az íróasztalom fölé.

Az első hó decemberben esett.

A város csendes lett tőle. A járdákon tompábban kopogtak a léptek, és esténként már nem ugrottam fel minden rotorhangra. A hegy nem tűnt el az életemből, de már nem ő döntötte el, mikor félek.

Márk tárgyalása előtt levelet kaptam tőle.

„Eszter, tudom, hogy megbocsátani nem tudsz. De legalább hallgass meg. A börtön után nincs senkim.”

A levél alján ez állt: „Még mindig szeretlek.”

Sokáig néztem a papírt.

Aztán válaszoltam.

„Márk, az, hogy nincs senkid, nem az én büntetésem. A döntéseid következménye. Nem találkozom veled.”

Nem írtam többet.

Réka egyszer telefonált a tárgyalás után. Nem kérte, hogy látogassam meg. Csak annyit mondott:

– Azt hittem, ha megszerzem, ami a tiéd, végre én is számítok majd.

– Számítottál – feleltem. – Csak nem tudtad elviselni, hogy közben én is számítok.

– Gyűlölsz?

Az ablakon túl hó hullott egy üres padra.

– Már nem maradt bennem hely hozzá.

Ez volt az igazság.

Nem győzelmet éreztem, amikor elítélték őket. Nem örömöt. Inkább azt, mintha egy túl szoros kötést végre lefejtettek volna a mellkasomról.

A pénzből, amelyet soha nem akartam, alapítványi programot indítottam eltűnt túrázók családjainak. Nem vettem tengerparti lakást. Nem építettem nagyobb házat.

Vettem egy kis lakást a folyó mellett.

Az előszobában mindig volt egy pár sáros bakancs, a konyhaablakban rozmaring nőtt, és minden vasárnap palacsintát sütöttem a gyerekeknek, akik az alapítványnál tanultak.

A vörös zománcos iránytűmedált egy üvegdobozban tartottam az íróasztalomon.

Nem azért, hogy emlékeztessen Márkra.

Hanem arra, hogy egyszer, amikor mindenki azt hitte, elvesztem, én mégis megtaláltam az irányt.

Egy tavaszi reggelen a kisfiú, aki az első rajzot készítette, újra eljött hozzám. A kezében most valódi túratérkép volt.

– Eszter néni, most már tudom, merre kell menni.

– És ha eltévedsz?

– Megállok, veszek levegőt, és keresek egy biztos pontot.

Elmosolyodtam.

– Ez jó szabály.

Aznap este bezártam az irodát. A hó már elolvadt, a folyó fölött narancsszínű fény vibrált. Mielőtt elindultam, a medált a nyakamba akasztottam.

A zománc egyik sarkán vékony repedés futott végig.

A zuhanás óta ott volt.

Régen el akartam rejteni.

Most már nem.

Kiléptem a hideg utcára, és a medál halkan a kabátom cipzárjához koppant.

Kopp.

Kopp.

Most már tudtam, merre van az otthon.

És többé senki nem lökhetett vissza a mélybe.