A mostohaanyjuk két ötéves ikret hagyott a chicagói repülőtér kapuján, de amikor közbeléptem, az őrnagy arca elfehéredett

A nő úgy hagyta ott az ötéves ikreket a chicagói repülőtér kapuján, mintha két elfelejtett bőrönd lett volna mellettük. Éppen egy hivatalos küldetésről tértem vissza, és Marco Hayes őrnaggyal a katonai váró felé tartottunk, amikor megláttam őket.

A nő bézs színű kabátot viselt, a kezében drága, kemény falú bőröndöt húzott. Gyorsan ment, túl gyorsan ahhoz, hogy bárki utolérje. A fiú és a kislány néhány lépéssel mögötte botladozott. Szőke göndör hajuk a homlokukra tapadt, szemük élénkkék volt, de arcukon olyan fáradtság ült, amit egy ötéves gyermeknek nem szabadna ismernie.

A fiú egy kopott, mustársárga sálat viselő plüssrókát szorított a mellkasához. A kislány közben a kezét fogta.

— Ezredes, a jármű vár ránk — figyelmeztetett Marco.

Nem válaszoltam.

A nő a tizenhetes kapunál egy fekete széksorra mutatott.

— Üljetek le, és ne mozduljatok — mondta hátra sem nézve.

— Mikor jössz vissza? — kérdezte a kislány.

A nő megtorpant, de csak azért, hogy megigazítsa a bőrönd fogantyúját.

— Ne kezdj jelenetet, Lily.

— De Owennek félnie kell, ha egyedül maradunk.

— Nem vagytok egyedül. Itt van körülöttetek az egész repülőtér.

Aztán felszállt a folyosóra vezető mozgójárdára, és eltűnt az utasok között.

Egyetlen pillanatra sem nézett vissza.

A repülőtér tovább lüktetett körülöttük. Kávéillat, guruló bőröndök kerekeinek kattogása, hangosbemondó és türelmetlen utasok keveredtek a levegőben. Senki nem állt meg.

Én viszont igen.

A két gyermek mozdulatlanul ült. Lily álla remegett, Owen pedig olyan erősen szorította a plüssróka farkát, hogy apró ujjai kifehéredtek. Letérdeltem eléjük, hogy ne magasodjak föléjük.

— Sziasztok. Nathan vagyok. Hol van az anyukátok?

A fiú lehajtotta a fejét.

— Ő nem az anyukánk.

— Akkor ki ő?

— A mostohaanyánk — felelte Lily. — Marlene.

— Valaki jön értetek?

A kislány megrázta a fejét.

— Apa azt mondta, soha nem hagy magunkra minket.

— Hol van az apátok?

Owen ajka megremegett.

— Meghalt. Marlene azt mondta, most már túl sok baj van velünk.

A mondat belém vágott. Huszonöt évet töltöttem a hadseregben. Megtanultam nyomás alatt dönteni, sebesültek mellett nyugodtnak maradni, és elrejteni mindent, ami gyengének mutatott. De ez a két gyermek nem sírt.

Azok a gyerekek sírnak, akik még várják, hogy valaki visszajöjjön.

Ők már megtanulták, hogy nem érdemes várni.

— Mikor ettetek utoljára? — kérdeztem.

Lily Owenre nézett.

— Nem emlékszünk.

Levettem a szolgálati zakómat, és a kislány vállára terítettem. Az ujjak teljesen eltakarták a kezét.

— Hayes őrnagy — fordultam Mar­co felé. — Azonnal értesítse a repülőtéri biztonsági szolgálatot. Állítsák meg azt a gépet. Keressék meg a bézs kabátos nőt, és hívják a gyermekvédelmet.

Marco már a rádiójáért nyúlt.

— Igenis, ezredes.

Lily lassan belém kapaszkodott. Hideg keze alig nyomott valamit a tenyerembe.

— Maga is el fog menni? — kérdezte.

— Nem.

— Biztos?

Ránéztem az arcára.

— Biztos.

A rádió recsegett, a kapu körül pedig egyszerre mindenki mozogni kezdett. A biztonsági vezető a beszállókapuhoz rohant, Marco a repülőtársaság alkalmazottjával vitatkozott, én pedig továbbra is a gyerekek mellett térdeltem.

Ekkor egy női hang szólalt meg a hátam mögött.

— Nathan Steel ezredes? Kérem, ne engedje, hogy azok a gyerekek felszálljanak senkivel.

Megfordultam. Egy sötétkék ruhás ügyvédnő állt ott, kezében barna bőrmappával.

— Ki maga?

— A nevem Evelyn Hart. És amit ebben a mappában hoztam, azt magának kell látnia, mielőtt Marlene Voss visszaér ide…

2. RÉSZ

— Mit hozott? — kérdeztem, miközben a kapu mögött már a személyzet próbálta visszatartani a járat utasait.

Evelyn Hart nem válaszolt azonnal. A barna bőrmappa sarkán mély karcolások futottak végig, mintha valaki többször is ki akarta volna tépni a kezéből.

— Nem itt kellene elmondanom — mondta halkan. — De nincs időnk máshová menni.

Marco odalépett hozzánk.

— A repülőgép még nem indult el. A nőt megtalálták a folyosón, de kijelentette, hogy a gyermekek nem az ő felelősségei.

— Ez hazugság — felelte Evelyn.

Lily azonnal felnézett rá.

— Ismeri Marlene-t?

Az ügyvédnő arca megfeszült.

— Sajnos igen, kicsim.

Owen nem engedte el a plüssrókát. A játék egyik üvegszeme hiányzott, a nyakában lévő mustársárga sál pedig annyira kifakult, hogy szinte barnának látszott.

Egy repülőtéri alkalmazott vizet, kekszet és két szendvicset hozott. Owen a sajátját rögtön kettétörte, és a felét a testvérének adta.

— Te is egyél — mondta Lilynek.

— Te éhesebb vagy.

— Apa azt mondta, mindig felezzünk.

Elfordítottam a tekintetemet, mert hirtelen túl szűknek éreztem a torkomat.

— Mikor mondta ezt az apátok? — kérdeztem.

— Amikor még otthon volt — felelte Owen. — Mielőtt a kórházba vitték.

Evelyn kinyitotta a mappát, de csak egy fényképet húzott elő. Egy sötét hajú férfi állt rajta két kisgyermek között egy tóparton. A férfi mosolygott, Lily pedig ugyanazt a plüssrókát tartotta a kezében.

A kép hátulján kézzel írt dátum szerepelt: két hónappal korábbi.

— Azt mondták, az apjuk három hete meghalt — mondtam.

— Hivatalosan igen — felelte Evelyn. — De halála előtt két nappal felhívott engem. Azt mondta, félti a gyerekeket.

— Mitől?

— Marlene-től. És attól, hogy valaki hozzá akar férni egy alaphoz, amelyet a gyermekek számára hozott létre.

Marco a kapu felé pillantott.

— A rendőrség átkíséri ide a nőt.

— Nem akarom látni — suttogta Lily.

— Nem kell vele beszélned — mondtam. — Senki nem kényszerít rá.

— De ő azt mondta, maga nem az apánk.

— Ebben igaza van.

— Akkor miért marad velünk?

Egy pillanatig nem találtam szavakat.

— Mert egyetlen felnőtt sem hagyhat magára két gyermeket csak azért, mert kényelmetlenek.

Evelyn lassan rám nézett.

— Ezt fogja mondani akkor is, ha megtudja, kik ők?

— Mit jelent ez?

Az ügyvédnő becsukta a mappát. A mozdulat túl gyors volt.

— Mr. Steel, az apjuk utolsó utasítása magához szólt. Nem hozzám. Nem Marlene-hez. Magához.

A nevem hallatán különös hidegség futott végig rajtam.

— Én soha nem találkoztam ezzel a férfival.

— De ő találkozott magával. Sokkal többször, mint hinné.

A folyosó végén ekkor megjelent Marlene Voss. Két rendőr kísérte, mégis úgy lépkedett, mintha ő irányítaná az egész repülőteret. Bézs kabátján egyetlen gyöngyházszínű gomb hiányzott.

Amikor meglátta a gyerekeket, bosszúsan felsóhajtott.

— Végre. Vigyék őket gyermekotthonba, és engedjenek felszállni.

— Maga hagyta ott őket — mondtam.

— Semmi köze hozzá, ezredes.

— De van.

Marlene közelebb lépett.

— A férjem halott. A gyerekek öröksége zárolva van. Nekem nincs pénzem, időm vagy türelmem két problémás gyermekhez.

Lily összerezzent a „problémás” szóra. A zakóm szélét markolta.

— Marlene — szólalt meg Evelyn. — Még most visszavonulhat, és talán enyhíthet a helyzetén.

A nő gúnyosan elmosolyodott.

— Maga még mindig azt hiszi, hogy az a régi levél számít?

A mappa belsejében valami kemény koppant az asztalon.

Evelyn rám nézett.

— Most már nincs értelme tovább várni.

Aztán lassan a barna mappa lezárt rekeszébe nyúlt, miközben Marlene arcáról eltűnt a magabiztos mosoly…

3. RÉSZ

Evelyn ujjai egy keskeny, viaszos pecséttel lezárt borítékot húztak elő. A pecséten egy sas körvonalai látszottak, alatta pedig két betű: N. S.

Marlene hirtelen megmozdult.

— Ezt nem nyithatja ki itt!

A rendőr azonnal elé lépett.

— Hölgyem, maradjon hátra.

— Nem tudják, mit csinálnak! — kiáltotta. — Az a levél magánjellegű.

— Akkor miért fél tőle? — kérdeztem.

A hangom nyugodt maradt, de a mellkasomban úgy vert a szívem, mintha egy lövedék becsapódását várnám.

Evelyn az asztalra fektette a borítékot.

— Ezt három hete egy ügyvédi letétből vettem át. A küldő neve Daniel Steel.

A név hallatán kiszáradt a szám.

— Daniel… Steel?

— Igen. A maga fia.

A világ egy pillanatra elnémult. Nem hallottam a hangosbemondót, a rádiót, a gyerekek körül mozgó embereket sem. Csak a saját lélegzetem maradt.

Daniellel tizenkét éve nem beszéltem.

Utolsó találkozásunkkor a fiam azt mondta, hogy számára meghaltam. Én pedig túl büszke és túl gyáva voltam ahhoz, hogy utána menjek.

— Ez lehetetlen — suttogtam.

— A halotti anyakönyvi kivonat szerint Daniel Steel három hete halt meg egy autóbalesetben — mondta Evelyn. — A gyerekek, Lily és Owen, az ő gyermekei.

Lily felnézett rám.

— Maga ismerte apát?

Nem tudtam azonnal válaszolni.

— Ő a fiam volt — mondtam végül.

A kislány ujjai még erősebben kulcsolódtak az enyémre. Owen elengedte a plüssróka sálját, és rám meredt.

Marlene arca elszürkült.

— Hazudik. Daniel soha nem beszélt magáról.

— Dehogynem — felelte Evelyn. — Pontosan ezért írta alá ezt.

Feltörte a pecsétet, és elővette a levelet. A papír széle meggyűrődött, az egyik sarkán sötétbarna folt ült.

— „Apa” — olvasta Evelyn. — „Ha ezt a levelet látod, én már nem tudom megvédeni őket. Ne bízz Marlene-ben. Nem azért hagyom rájuk az alapot, mert őt választottam, hanem azért, hogy a gyerekeknek legyen esélyük, ha velem történik valami. A gyámjuk te vagy. Tudom, hogy évek óta haragszol rám. Most mégis csak benned bízom.”

Lily hangtalanul sírni kezdett. Owen a vállához húzódott.

— Apa azt mondta, maga el fog jönni — suttogta.

Becsuktam a szemem.

— Bárcsak hamarabb jöttem volna.

Evelyn újabb lapot húzott elő.

— Van itt még valami. Daniel halála előtt elvégeztetett egy hangfelvételt és egy pénzügyi vizsgálatot. A vizsgálat szerint az alapból az elmúlt hónapokban nagy összegeket utaltak át egy ismeretlen számlára.

Marlene hátrált egy lépést.

— Ez nevetséges.

Marco átvette a lapokat, és gyorsan átfutotta őket.

— Ezredes, itt nemcsak átutalások vannak. A tranzakciókat olyan időpontokban hagyták jóvá, amikor Marlene Voss a bankban tartózkodott.

— Hamisították az aláírásomat! — vágta rá a nő.

— Akkor majd bizonyítja — mondtam.

A repülőtér biztonsági vezetője ekkor odalépett hozzánk.

— Uram, a férfi, aki Marlene Voss beszállókártyáját intézte, elhagyta az épületet. A térfigyelő felvételein látszik, hogy a nő egy fekete gépkocsiba ad át egy táskát.

Evelyn a fejéhez kapott.

— A bizonyítékokat viszi.

Marlene hirtelen felém fordult.

— Ha magához kerülnek a gyerekek, mindent elveszít. Daniel nem hagyott magára semmit, csak adósságot és problémát.

— Nem az örökség miatt maradok — feleltem.

— Akkor miért?

Lily ekkor felmutatta a plüssrókát.

— Apa ezt mondta, vigyázzunk rá. Azt mondta, a belsejében van valami, amit csak a megfelelő embernek szabad odaadnunk.

A szoba elcsendesedett.

A játék nyakánál, a mustársárga sál alatt, egy apró fémdarab csillant meg.

Evelyn közelebb hajolt.

— Ez egy kulcs.

A következő pillanatban megszólalt a telefonom. Ismeretlen szám volt.

— Nathan Steel? — kérdezte egy férfihang. — Ha a gyerekek még magánál vannak, akkor hallgasson rám. Mert aki Danielt megölte, most már magát is figyeli…