Barrett ezredes az első kiképzési napon pisztolyt szorított a szívemhez, majd amikor elszakadt az ingem, az egész gyakorlótér lángba borult

Barrett ezredes pisztolyt szorított a szívemhez az első kiképzési napomon, miközben majdnem kétszáz újonc nevetett rajtam a gyakorlótéren.

— Nézzétek az újat! Még a díszlépést is úgy csinálja, mint egy civil! — kiáltotta Tyler Grant.

Valaki meglökött hátulról. A bakancsom félrecsúszott a homokban, én pedig ökölbe szorítottam a kezem. A tenyerembe belefúródott egy régi, kék cérnával felvarrt gomb. Anyám halála óta magamnál hordtam. Ez volt az egyetlen tárgy, amelyet tőle megőriztem.

Az oktató mindent látott, mégsem szólt. Tyler azonban nem érte be a gúnyolódással. Elkapta a galléromat, és olyan erővel rántotta meg, hogy a nyakamon felszakadt a bőr.

— Nézzük meg, mit rejtegetsz az egyenruhád alatt!

— Engedj el! — sziszegtem.

A következő pillanatban az ingem végigrepedt a torkomtól a derekamig. A hátam szabaddá vált, és előtűnt rajta a fémjel: vékony, széttárt szárnyakra emlékeztető vonalakból álló jelvény.

A nevetés azonnal elhalt.

Barrett ezredes a megfigyelőtorony mellett állt. Amikor meglátta a jelet, az arca elszürkült. Lassan a sapkájához emelte a kezét, és tisztelgett előttem.

Nem úgy tisztelegnek egy újonc előtt.

Úgy tisztelegnek, mintha egy halottnak adnának búcsút.

— Mindenki a földre! — ordította.

Az adminisztrációs épület keleti szárnya egyetlen vakító villanással lángra kapott. Az ablakok szilánkokká robbantak, a föld alól pedig tompa dörrenés rázta meg a gyakorlóteret. Mindenki hasra vetette magát, én azonban megláttam Tylert a hátam mögött. Egy idegen biztonsági belépőkártyát tartott a kezében, a másikban pedig az ingem leszakított darabját.

— Azért jöttél ide, hogy egy újoncot vizsgálj ki — suttogta. — Pedig az ezredest kellett volna vizsgálnod.

Barrett rám emelte a fegyverét.

— Mitchell ügynök, ne mozduljon!

Nem a pisztolyt néztem, hanem a szemét. Félt. De nem tőlem.

— Ki lő? — kérdeztem.

Az ezredes ujja megfeszült az elsütőbillentyűn, miközben a füstből előrohant az oktató, egy megkötözött férfit vonszolva maga után. A fogoly mellkasán fekete adó villant, Barrett pedig hirtelen felé fordította a fegyverét…

2. RÉSZ

A lövés hamarabb dördült el, mint ahogy lehajolhattam volna.

A golyó elsuhant a vállam fölött, és a megkötözött férfi mellkasába fúródott. A férfi összecsuklott a homokban. Kabátja alól egy apró adóeszköz csúszott elő, Barrett pedig odalépett és a bakancsa sarkával összezúzta.

— Fel akarta robbantani az üzemanyag-vezetéket — mondta. — Kétszáz ember feküdt volna itt holtan.

— Figyelmeztethetett volna.

— Nem volt idő.

— Figyelmeztetni nem volt, de a szívemre célozni igen?

Az ezredes nem válaszolt. Tyler közben a homokba ejtette a belépőkártyát. Én azonban észrevettem, hogy Barrettre pillant.

— Honnan szerezted ezt? — kérdeztem.

— A torony közelében találtam.

— És honnan tudtad, hogy az ezredes érintett?

Tyler nyelt egyet.

— A fogoly tegnap este azt mondta, hogy Barrett benne van.

— És te egész éjjel hallgattál?

— Nem tudtam, kiben bízhatok.

Ekkor értettem meg, mi volt a támadás valódi célja. Nem pusztán be akartak törni a támaszpontra. Azt akarták, hogy mindenki a mellette álló emberben lássa az árulót.

Megparancsoltam, hogy senki ne hagyja el a gyakorlóteret. Barrett a járművekhez akarta küldeni a növendékeket, de elé álltam.

— Ha ez csapda, pontosan azt várják, hogy egy helyre terelje őket.

Az ezredes hosszú másodpercig nézett, majd elrendelte a kapuk lezárását.

Tyler odanyújtotta a szétszakadt ingemet.

— Nem akartam megalázni.

— Mindenki előtt tépted le rólam.

— A jelet akartam ellenőrizni.

— Honnan tudtál róla?

Tyler ekkor kihúzott a nyakából egy láncot. A végén megperzselt fémdarab lógott, rajta a hetes szám.

Azonnal felismertem.

— Ki volt Daniel Grant?

— Az apám.

Daniel a Szellem nevű titkos egység hetedik katonája volt. Az egység hivatalosan soha nem létezett. Tizenegy évvel korábban Daniel eltűnt egy művelet közben, és a jelentés szerint elfogták, majd kivégezték.

Tyler elővett egy régi fényképet. A fiatal Barrett hat katona mellett állt rajta. Köztük volt az anyám is.

Anyám akkor már kilenc éve halott volt.

Legalábbis ezt hittem.

A gyakorlótér összes képernyője egyszerre elsötétült. Fekete háttéren vörös számok jelentek meg: kilenc perc ötvenkilenc másodperc.

A hangszórókból gépies hang szólalt meg:

— Elindult a parancsnoki bunker vészsterilizálása.

Barrett a torony felé indult, de elé álltam. A betonplatform alatt ekkor valami kattant, és egy keskeny, rejtett lejárat nyílt meg.

— Csak belülről lehet leállítani — mondta az ezredes.

A sötét lépcsőn lefelé indultam, kezemben Barrett fegyverével. A végén acélajtó várt ránk, felirat nélkül. Amikor a tenyeremet az érzékelőre szorítottam, egy tű szúrt a bőrömbe. A képernyőn egyetlen mondat jelent meg:

„A keresett személy már odabent van.”

Az ajtó magától kinyílt, és a túloldali monitoron feltűnt egy nő arca. Pontosan olyan volt, mint az enyém…

3. RÉSZ

A nő elmosolyodott a képernyőn, én pedig meghallottam azt a hangot, amelyet húsz év alatt sem tudtam elfelejteni.

— Szervusz, Olivia.

— Anya?

Evelyn Mitchell nézett rám. Hajában ezüstszálak csillogtak, az arcán pedig egy régi heg húzódott a szemöldökétől az álláig. Mégis azonnal felismertem.

Én tizenkét éves koromban eltemettem.

— Ott voltál a temetésemen? — kérdeztem.

— A kerítés mögött álltam. Ha odalépek hozzád, mindkettőnket megöltek volna.

— Hagytad, hogy egy üres koporsót temessek el!

— Mert figyeltek téged.

A képernyőn két csecsemőről készült fénykép jelent meg. Az egyik csuklóján piros, a másikén kék szalag volt. Mindkettő alatt az én nevem szerepelt.

— Volt egy ikertestvéred — mondta anyám. — A Szellem egység két azonos személyt nevelt, hogy szükség esetén helyettesíthessék egymást. Az egyik nyíltan élt. A másik árnyékban.

A másik kislány az Écho nevet kapta. Tizennégy éves korában eltűntek róla az iratok. Az utolsó bejegyzés szerint Barretthez került.

Lassan az ezredes felé fordultam.

— Te nevelted őt?

— Én képeztem ki.

— Aztán halottnak nyilvánítottad.

Barrett lehajtotta a fejét.

— Veszélyessé vált, amikor rájött, hogy csak a te tartalék változatának hozták létre. El akarta venni az életedet.

A képernyőn új felirat villant fel: „A második végrehajtó aktiválva.”

Tyler a csuklójához kapott. Bőre alatt vörös pont izzott. A falban rejtett rekesz nyílt ki, benne fekete egyenruha és egy arcmaszk, amely Daniel Grant vonásait ábrázolta.

— Ő nem Daniel fia — suttogta Barrett. — Ő maga Daniel.

Anyám elmondta, hogy Daniel súlyosan megsebesült, ezért emlékeit egy fiatal testbe ültették át. Később megpróbálták kitörölni a múltját, de megszökött. Évekig úgy élt, hogy azt hitte, Tyler apja.

Tyler a folyosó mélyére rohant. Én utána indultam volna, de Barrett megragadta a karom.

— Écho elvitte a növendékeket. A sterilizálás nem a bunkert pusztítja el. A tanúkat öli meg.

A biztonsági felvételen megláttam a távozó buszokat. A vezetőülésben egy ezredesi egyenruhát viselő nő ült. Felnézett a kamerára.

Az én arca volt.

Anyám minden bizonyítékot továbbított a védett katonai hálózatra. Egy órával később nyomozók érkeztek, és Barrettet a bunker acélajtajánál őrizetbe vették. Échót két nappal később találták meg egy hegyi rejtekhelyen. A növendékeket megmentették; csak elaltatták őket, egyikük sem halt meg.

Daniel életben maradt. A fiatalságára alig emlékezett, de egy dolgot soha nem felejtett el: egyszer magamra hagyott egy égő épületben, és egész életében vissza akart térni hozzám.

Anyám is visszatért. Nem abba a múltba, amelyet elraboltak tőlünk, hanem az életembe.

Többé nem rejtem el a hátamon lévő jelet. Nem bélyeg az, hanem bizonyíték arra, hogy megpróbáltak lecserélni, mégsem sikerült.

Aznap este Daniel felvarrta az új egyenruhámra a régi, kék cérnával őrzött gombot. Húsz év után először nem remegett a kezem.

A heg a hátamon megmaradt, de végre nem fájt, amikor a fény ráesett.