4. RÉSZ — Az esküvőm előtt meghallottam anyósom tervét, és amikor kiléptem az oldalsó ajtón, a vőlegényem arca megváltozott

4. RÉSZ

– Ki tett vallomást? – kérdeztem.

Mihajl nem válaszolt azonnal. Az eső kopogott az ablakon, Elena pedig olyan erősen szorította a táskáját, hogy kifehéredtek az ujjai.

– Szvetlana néni – mondta végül.

Andrej arca kiürült.

– Ő hazudik.

– A vallomását két üzenet és egy régi telefonhívás is alátámasztja – felelte Mihajl. – Azt állítja, Lj🡪mila Petrovna hónapokkal ezelőtt tudta, hogy Jaroslava apját üzleti fenyegetések érik. Andrej is tudott róla. Mégsem szóltak neki, mert azt akarták, hogy az alapítvány pénze később könnyebben átkerülhessen hozzájuk.

– Nem akartuk, hogy baja essen – mondta Andrej rekedten.

– Akkor miért hallgattatok? – kérdeztem.

Nem nézett rám.

A válasz ott volt a lehajtott fejében.

A telefonom újra megszólalt. Ezúttal a rendőrség hívott. A tisztviselő röviden közölte, hogy a dokumentumok alapján megkezdődött a nyomozás, és mindhármunkat beidézik kihallgatásra.

Lj🡪mila felugrott.

– Andrej, hívd fel az ügyvédünket!

Andrej elővette a telefonját, de a keze annyira remegett, hogy kétszer is félrenyomott.

– Nem veszi fel.

– Akkor hívd újra!

– Már háromszor próbáltam.

Mihajl csendesen közbevágott:

– Az ügyvédjük írásban közölte, hogy nem képviseli tovább önöket. Összeférhetetlenségre hivatkozott.

Lj🡪mila leült. A szék alatt megcsikordult a parketta.

Először láttam rajta félelmet.

Nem sajnáltam. De nem is örültem neki. Csak megértettem, hogy amit évek óta másokra kényszerített, most végre visszafordult hozzá.

Aznap délután el kellett mennünk a rendőrségre. A kihallgatószobában fehér falak vettek körül minket, az asztal közepén pedig egy apró hangrögzítő állt.

– Kérem, mondja el még egyszer, mit hallott – mondta a tisztviselő.

Aztán bekapcsolta a felvételt.

A saját hangom mellett Andrej és Lj🡪mila hangja töltötte be a helyiséget.

– Jaroslava úgysem megy sehova.

– Hálás lesz, ha befogadjuk.

– Nem akarom, hogy bármi legyen a nevén.

Andrej lehajtotta a fejét. Most először hallotta ezeket a mondatokat kívülről, idegen hangokként. Az arca megrándult.

– Én mondtam ezt? – kérdezte.

– Igen – felelte a tisztviselő.

– Nem így gondoltam.

– De így mondta.

Ez volt az a pillanat, amikor megértette: a szándék már nem menti meg az embert a kimondott tetteitől.

Később visszamentem a lakásba, hogy összepakoljam a holmimat. A nappaliban még ott állt a két festékes vödör, amelyből együtt választottuk ki a falak színét. A hűtő ajtaján egy félig kész rajz lógott: egy ház két ablakkal és fölötte egy madárral.

A hálószobában üres hely maradt a szekrényben. Az esküvői ruhát felakasztottam a fogasra, de nem vittem magammal. A fehér anyag mozdulatlanul lógott, mintha valaki más életére várna.

A fecske alakú hajtűt a komódon találtam meg. Azt hittem, elveszett.

A tenyerembe vettem.

– Hazataláltam – suttogtam.

Három hónappal később egy kis lakásban éltem egy másik városban. Délelőttönként grafikai munkákat vállaltam, délutánonként pedig egy közösségi műhelyben tanítottam fiatalokat rajzolni.

A szüleim végre közel költöztek hozzám. Anyám minden vasárnap almás pitét sütött, apám pedig mindig ugyanazzal a rozsdás biciklivel érkezett, amelynek csengője minden kanyarban megszólalt.

Az alapítvány pénze visszakerült a nevemre. A rendőrségi vizsgálat lezárult, Lj🡪mila ellen vádat emeltek okirat-hamisítás és sikkasztás miatt. Andrej együttműködött a hatóságokkal, ezért enyhébb eljárást kapott, de a házasságunkból már nem maradt semmi, amit meg lehetett volna menteni.

Egy novemberi délután a húgom kislánya, Mira, a konyhaasztalnál rajzolt. Hatéves volt, és minden házat ferdére épített a papíron.

– Néni, hol lakik a fecske? – kérdezte.

– Ott, ahol biztonságban érzi magát.

– Akkor rajzolok neki egy nagy ablakot.

A rajz sarkába egy ezüstszínű madarat festett.

Aznap este üzenet érkezett Andrejtől.

„Beszélnünk kellene. Most már mindent értek. Adj még egy esélyt.”

Sokáig néztem a kijelzőt.

Régen ez az üzenet összetört volna. Most csak fáradtságot éreztem.

Visszaírtam:

„Örülök, hogy végre megértetted. De az életem nem vár tovább rád.”

Ezután töröltem a beszélgetést.

Nem diadal volt.

Csend.

Az ablakpárkányon ott feküdt a fecske alakú hajtű. A reggeli nap végigsimított rajta, és egy apró fényfolt táncolt a falon.

A fecske végre hazatalált.

És ezúttal én döntöttem el, hol van az otthonom.