4. RÉSZ — Az esküvőm napján eltűntem, amikor meghallottam anyósom tervét, de amikor később megjelent nálunk, André keze megremegett

4. RÉSZ

A kis ház rajza ugyanaz volt, amelyet a nagymamám hajtűjének zománcdíszén láttam egész életemben.

Egy pillanatig senki sem szólt.

Aztán André telefonja újra csörögni kezdett.

– Ne vedd fel – mondtam.

– Lehet, hogy tudják, hol vagyunk.

– Pontosan ezért ne vedd fel.

Ludmilla Petrovna azonban kikapta a kezéből a készüléket.

– Halló?

A vonal másik végén egy férfi hangja csendült fel.

– A fiú végre rájött, mit tett az anyja?

Ludmilla megdermedt.

– Ki maga?

– Az, aki hónapok óta fizeti a tartozásait. És az, aki ma este visszakéri a pénzét.

A nő arca fehér lett.

André elvette tőle a telefont.

– Mit akar tőlem?

– Semmit. Magától már nem lehet mit akarni. Mindent az anyja írt alá a nevében.

– Miért segített neki?

– Nem neki segítettem. Azt hittem, ön is része a tervnek.

A hívás megszakadt.

Azonnal felhívtam Katját, hogy küldje tovább az eredeti hangfelvételt az ügyvédnek. A közjegyző közben arra kért, ne hagyjuk el a kávézót, amíg meg nem érkezik a jogi képviselő.

Ludmilla Petrovna felállt.

– Én innen elmegyek.

– Nem – mondta André.

A nő úgy nézett rá, mintha arcul ütötte volna.

– Te nekem parancsolsz?

– Először életemben igen.

– Mindent érted tettem.

– Nem. Mindent azért tettél, hogy ne kelljen elfogadnod, hogy felnőttem.

Az ügyvéd huszonöt perc múlva érkezett. Fekete bőröndöt hozott, amelynek sarkán egy fehér karcolás húzódott. Leült, végignézte az iratokat, majd felhívta a bankot és a nyomozót.

– A hamis kölcsönszerződés, a lakás bejegyzése és a fenyegető üzenetek együtt már nem családi vita – mondta. – Ez okirat-hamisítás és pénzügyi visszaélés gyanúja.

Ludmilla Petrovna felugrott.

– Nem vihetnek el engem!

– Senki nem viszi el, amíg nem kap hivatalos idézést – felelte az ügyvéd. – De mostantól nem beszélhet senkivel az ügyfelem jelenlétében.

André rám nézett.

– Én is ügyfél vagyok?

– Ha nem akarja, hogy az anyja teljesen tönkretegye, akkor igen – mondtam.

Másnap reggel a rendőrségen hallgattak ki bennünket. A váróterem neonlámpája idegesítően zümmögött, és a térdemen még ott volt a menyasszonyi ruhám egyik apró csillámja. Nem vettem észre, mikor került oda.

A kihallgatóban először én beszéltem. Elmondtam, mit hallottam az esküvő előtt. Ezután André következett.

A nyomozó lejátszotta a hangfelvételt.

Ludmilla Petrovna hangja betöltötte a szobát.

„Könnyű lesz irányítani.”

André lehajtotta a fejét.

– Ezt én engedtem meg neki – mondta.

– Ön írta alá a kölcsönszerződést? – kérdezte a nyomozó.

– Nem.

– Tudott a tartozásról?

– Tudtam, hogy vannak adósságai. Nem tudtam, hogy az én nevemben vette fel őket.

– És a házassági kivonat?

André rám nézett.

– Azt sem én készítettem.

Amikor visszajátszották a fenyegető üzenetet, már én is hallottam benne valamit: a háttérben ugyanaz a falióra kattogott, amely Ludmilla lakásában lógott. A nyomozó ezt is feljegyezte.

Délutánra a bank visszavonta a zárolást, mert a szerződésen szereplő aláírást hamisnak találták. A lakás tulajdonjogát ideiglenesen befagyasztották, és Ludmilla Petrovna ügyvédje még aznap felmondta a képviseletet.

– Nem vállalom tovább – mondta neki a folyosón. – Ön nem az igazságot akarja bizonyítani, hanem mindenkit magával rántani.

Ludmilla erre rám mutatott.

– Ő tette ezt velem.

– Nem – feleltem. – Ön tette. Én csak nem álltam félre.

Később meghallgattam André vallomását egy külön szobában. Nem tudta, hogy az ajtó mögött állok.

– Jaroslavát akartam megvédeni – mondta a nyomozónak. – De minden alkalommal, amikor hallgattam, valójában az anyámat védtem tőle.

A saját hangját hallotta vissza, mégis úgy nézett maga elé, mintha más ember mondta volna ki helyette.

– Most mit akar? – kérdezte a nyomozó.

André sokáig hallgatott.

– Azt akarom, hogy Jaroslava szabad legyen tőlem, ha ezt választja.

Ez volt az első őszinte mondata azon a napon.

A lakásunkból három nappal később költöztem ki. Nem volt sok holmim. Néhány könyv, a rajzeszközeim, két bögre, és a fehér cipő, amelyet az esküvőre vettem.

Az egyik cipőt azonban otthagytam.

Nem szándékosan. Egyszerűen nem akartam többé párosával eltenni semmit, ami azon a napon történt.

A nappali üres maradt. A falon csak egy világos négyszög jelezte, hol lógott a közös fényképünk. A képet magammal vittem, de nem azért, hogy megőrizzem. Azért, hogy később eldönthessem, mit kezdek vele.

Hat héttel később egy kis műterembe költöztem a város másik felén. Az ablak alatt villamos csikorgott, az asztalomon ceruzák sorakoztak, esténként pedig friss festék szaga töltötte meg a szobát.

Újra jelentkeztem a tervezőiskolába.

Felvettek.

Az első napon Katja egy doboz süteményt hozott.

– Nem hiányzik a fátyol? – kérdezte.

– Néha hiányzik az a lány, aki felvette.

– És André?

Az ablakhoz léptem. A járdán egy kisfiú krétával házat rajzolt, fölé pedig ferde napot és három madarat.

– André is tanul – mondtam. – De már nem az én dolgom megtanítani neki, hogyan legyen felnőtt.

A tárgyalás késő ősszel kezdődött. Ludmilla Petrovna elismerte, hogy ő készítette elő a hamis iratokat, de azt állította, hogy a fiát és engem akart megmenteni egy rossz házasságtól. A bíró nem engedte, hogy az indíték eltakarja a tetteket.

A hamis kölcsönt megszüntették. A lakás André nevén maradt, de eladta, és a pénzből rendezte azokat a tartozásokat, amelyek valóban az övéi voltak. Az anyjával megszakította a kapcsolatot, legalább addig, amíg a jogi ügyek le nem zárultak.

Nem örültem Ludmilla büntetésének.

De többé nem akartam megmenteni őt önmagától.

Karácsony előtt André üzenetet küldött.

„Azt kívánom, bárcsak visszamehetnénk ahhoz a reggelhez. Most már tudom, mit kellett volna mondanom.”

Sokáig néztem a képernyőt.

Aztán válaszoltam.

„Én is tudom. De nem akarok visszamenni.”

Másnap még egy üzenet érkezett.

„Találkoznál velem egyszer, csak beszélgetni?”

Ablakpárkányomon ott feküdt a nagymamám rézszínű hajtűje. A ház alakú zománcdíszben megcsillant a téli fény.

„Nem, André. Most már az én otthonom következik.”

A hajtűt ezúttal nem a hajamba tűztem, hanem a rajzasztalom fölé akasztottam.

És először nem féltem attól, hogy egyedül vagyok.