A születésnapi torta után három koporsóba került, de amikor az anyám felnyitotta a fedelet, Julian arca elsápadt

A torta utolsó gyertyája még füstölt, amikor a lányom és az ikerunokáim egyszerre rogytak a nappali padlójára, én pedig sikoltozva próbáltam őket magukhoz téríteni.

Július tizenhetedike volt, délután négy óra tíz perc. Sarah háza tele volt lufikkal, papírzászlókkal és tizenkét éves fiúk hangos nevetésével. Lucas és Ethan ugyanazt a piros-fekete futballmezt viselte, csak Ethan a bal csuklójára kötött egy apró, rézből készült sípot, amelyet még tőlem kapott tavasszal.

— Anya, nézd, mennyire szépen sikerült! — kiáltotta Sarah, miközben a csillag alakú tortát az asztalra tette.

— Gyönyörű, kincsem — feleltem. — De a fiúk már mindjárt felfalják.

Julian a kandalló mellett állt, kezében egy pohár ásványvízzel. Mosolygott, de a tekintete nem a gyerekeket követte. Folyton Sarah táskájára nézett, amely a konyhapult alatt hevert.

Akkor még nem tudtam, miért.

Victoria, gyújtsd meg a gyertyákat! — szólt Sarah.

A lángok egyenként fellobbantak. A vendégek énekelni kezdtek, a telefonok kamerái felragyogtak, én pedig a nyakamban viselt kis porcelánmadarat markoltam, amelyet Sarah tizennyolcadik születésnapján adott nekem. Mindig ezt szorítottam, ha féltem.

A fiúk elfújták a gyertyákat.

— A nagymama kapja az első szeletet! — mondta Lucas.

— Mindkettőtök kívánsága teljesüljön — feleltem, és a villa után nyúltam.

A következő pillanatban Lucas a mellkasához kapott.

— Anyu… nem kapok levegőt.

Sarah még felé sem ért, amikor a fiú térde összecsuklott. Ethan felkiáltott, tett egy bizonytalan lépést, aztán a testvére mellé zuhant. A rézsíp élesen megcsörrent a padlón.

— Hívjanak mentőt! — ordítottam.

Sarah lehajolt Lucashoz, de hirtelen megmerevedett. Az arcához kapott, mintha valaki belülről szorítaná össze a mellkasát.

— Anya… — suttogta.

— Sarah, nézz rám! Nézz rám!

A kezébe kapaszkodtam. Ujjai jéghidegek voltak. Egyetlen lélegzetet vett, aztán ő is elterült a két fia mellett.

A szobában mindenki kiabált. Julian azonban nem mozdult.

— Julian! Segíts! — sikoltottam.

Ő csak a nappali sarkában álló faliórát nézte.

A mentők öt perc múlva érkeztek. Az egyik ápoló mellkaskompressziót végzett, a másik injekciót adott be. Én a porcelánmadaramat szorongattam, amíg a széle a tenyerembe nem vágott.

— Három ember egyszerre? — kérdezte egy fiatal ápoló, elsápadva.

— Nem lehet — válaszolta a társa. — Ez egyszerűen nem lehet.

De lehetett.

Este hétkor az orvos kimondta, hogy mindhárman meghaltak. Az ok: egyidejű szívleállás. Mérgezést nem találtak. Betegséget sem. Julian a vállamra tette a kezét, de én leráztam.

Másnap egyetlen, szokatlanul nagy koporsót rendeltünk. Én akartam külön koporsókat, de Julian anyja, Margaret, a ravatalozóban zokogva ragaszkodott az egyhez.

— Soha nem választották el őket — mondta. — Most sem fogjuk.

A temetés után, este tizenegy óra negyven perckor egyedül maradtam a friss föld mellett. A szél megrezegtette a fehér sátor köteleit. Már indulni készültem, amikor a föld alól tompa koppanást hallottam.

Aztán még egyet.

A porcelánmadár kicsúszott a kezemből.

— Sarah? — suttogtam.

A sír fölött megmozdult egy földdarab. A telefonomért nyúltam, de mielőtt tárcsázhattam volna, a temetőőr rohant felém egy rozsdás ásóval.

— Asszonyom, ne menjen el! — kiáltotta. — A koporsó belsejéből jön a hang!

És amikor feltépte a sír mellé ledobott szerszámosláda fedelét, egy fekete irattartóért nyúlt, amelynek oldalán Sarah kézírása állt: „Csak akkor nyisd ki, ha mindhárman meghaltunk…”

2. RÉSZ

A temetőőr keze már az irattartó zárján volt, amikor a lámpája kialudt.

Este tizenegy óra negyvenhét perc. A sírok között olyan sötét lett, hogy csak a telefonjaink halvány fénye maradt. A férfi, Daniel, hátralépett, én pedig a kabátom ujjába kapaszkodtam.

— Maga is hallotta? — kérdezte.

— Igen.

— A koppanást?

— Nem. Azt a hangot, ami előtte volt.

A koporsóból valóban három tompa ütés visszhangzott. Daniel elővette a rádióját, de csak sistergés felelt.

— Ki kell ásnunk őket — mondtam.

— Nem tehetjük engedély nélkül.

— Ott van a lányom!

— Asszonyom, az orvos szerint meghaltak.

— Az orvos öt percet töltött velük. Én harmincnégy évig ismertem Sarah-t. És most azt mondom, hogy valami nincs rendben.

Daniel végül a temetői fészerhez rohant ásóért. Én közben lehajoltam az irattartóhoz. A zár mellett egy apró, vörös viaszpecsét volt, benne egy koronára hasonlító jel. Sarah gyerekkora óta ilyet rajzolt a leveleire, amikor azt akarta, hogy senki más ne olvassa el őket.

A telefonom rezegni kezdett.

Julian hívott.

— Hol vagy? — kérdezte azonnal.

— A temetőben.

— Miért?

— Hallottam valamit a sírnál.

Néhány másodpercig csak a légzését hallottam.

— Victoria, menj haza. Most.

— Honnan tudtad, hogy a sírnál vagyok?

A vonal elnémult.

Daniel visszatért, és húsz perc alatt kiástuk a koporsó egyik oldalát. A föld nedves volt, a fa pedig furcsán tiszta, mintha nem is temették volna el. Amikor a fedélhez értünk, odabent valami újra megkoppant.

Daniel arca megfeszült.

— Ez nem lehet természetes.

— Nyissa ki.

— Ha valaki meglát minket…

— Ha nem nyitja ki, én fogom.

A feszítővas recsegve csúszott a fedél alá. A levegőből édeskés, kesernyés szag áradt, ugyanaz, amit a torta mellett éreztem. Nem mandula volt. Inkább keserű cseresznyemag és fertőtlenítő keveréke.

A fedél felpattant.

A három test mozdulatlanul feküdt egymás mellett. Lucas kezében ott volt a rézsíp. Ethan mellkasán a születésnapi szalag feküdt. Sarah nyaka körül azonban egy vékony, bőrszínű tapasz látszott, amelyet a ravatalozóban senki sem említett.

— Ez mi? — kérdeztem.

Daniel óvatosan a tapasz széléhez ért.

Sarah ujjai megmozdultak.

Azt hittem, felsikoltok, de nem jött ki hang a torkomon. A lányom szeme résnyire nyílt.

— Anya… ne hívd Juliant — lehelte.

— Élnek a fiúk?

Sarah tekintete Ethanre siklott.

— Igen. De csak rövid időnk van.

Daniel azonnal rádiózott a mentőknek. Én Sarah kezét fogtam, és éreztem, hogy gyenge, de valódi pulzusa van.

— Ki tette ezt veletek? — kérdeztem.

Sarah ajka remegni kezdett.

— Nem a torta volt a célpont. Én voltam.

— Mit beszélsz?

— Julian tudja, hogy rájöttem. Tudja, hogy megtaláltam a második könyvelést.

A távolban autó motorja bőgött fel. Fényszórók csúsztak végig a sírköveken.

Sarah hirtelen megszorította a kezem.

— Az irattartót ne nyisd ki itt. Ha Julian meglátja, mindannyiunkat megöl.

Az autó megállt a temetőkapunál. Julian kiszállt, és kezében nem telefon, hanem egy hosszú, fekete tárgy volt.

— Victoria! — kiáltotta. — Azonnal lépjen el a koporsótól!

Daniel elém állt.

Julian közelebb jött. A holdfényben felismertem a kezében lévő tárgyat: egy ásó nyelére erősített fémdarabot.

— Mit tettél a lányommal? — kérdeztem.

— Maga semmit sem ért — felelte. — De reggelre mindenki más azt fogja hinni, hogy maga ásta fel a sírt.

Ekkor az irattartó zárja magától kattant egyet. A vörös pecsét megrepedt, és a fedél lassan felemelkedett…

3. RÉSZ

Az irattartó fedele két centiméterre nyílt, de Julian már lendítette is a kezében tartott fémdarabot.

Hajnali tizenkettő volt. Daniel félrerántott, az ütés pedig a koporsó szélébe csapódott. A fa reccsent, Sarah felnyögött, én pedig a földre zuhantam. A porcelánmadaram a sárba esett, de most nem törődtem vele.

— Fussanak! — kiáltotta Daniel.

— A fiaim még odabent vannak! — válaszolta Sarah rekedten.

A mentők szirénája felhangzott a kapu mögött. Julian egy pillanatig mozdulatlanul nézett ránk, aztán eldobta a fegyvert.

— Sarah, hallgass rám! — mondta. — Ha beszélsz, Ethan és Lucas börtönbe kerülnek veled együtt.

— Ők gyerekek — suttogta Sarah.

— Ők tanúk.

A mondat után csend lett.

A rendőrök berohantak. Juliant megbilincselték, de ő végig engem nézett.

— Maga ezt nem fogja túlélni, Victoria.

— Már túléltem azt a napot, amikor a lányomat eltemettem.

A mentők kiemelték Lucast és Ethant. Mindketten életben voltak, de mély öntudatlanságban. Az orvos szerint olyan szert kaptak, amely lelassította a szívverésüket és a légzésüket, ezért tűntek halottnak. Sarah testén egy ellenszert tartalmazó tapasz volt, amelyet még azelőtt felhelyezett, hogy a szer teljesen hatott volna rá.

— Ki segített? — kérdezte a rendőrség vezetője.

Sarah rám nézett.

— Senki. Én készültem fel.

A kórház egyik üres vizsgálójában, hajnali kettőkor végre feltörtük az irattartót. A belsejében két pendrive, egy kézzel írt napló és egy közjegyzői meghatalmazás lapult.

Sarah remegő hangon olvasni kezdett.

— Julian három éve titkos számlákra utalja a vállalat pénzét. Azt hitte, nem látom, mert én csak a jótékonysági alapítványt vezettem. A második könyvelést azonban én találtam meg.

— Ezért akart megölni? — kérdeztem.

— Nem csak ezért.

A második pendrive-on egy hangfelvétel volt. Julian hangja tisztán csengett a vizsgáló hideg falai között.

„A fiúk öröksége nélkül minden az enyém marad. Sarah pedig mindig túl kíváncsi volt.”

A felvételen Margaret hangja is megszólalt.

— Biztosan meg kell tennünk?

— Három haláleset egy születésnapi bulin balesetnek tűnik — felelte Julian. — A gyerekek után a pénz hozzám kerül. Sarah anyja pedig összeroppan. Senki sem fog kérdezni.

A hangom elakadt.

— Margaret is tudta?

Sarah bólintott.

— Ő rendelte az egyetlen nagy koporsót. Azt akarta, hogy a boncolás előtt lezárják. De nem tudta, hogy én már elkészítettem ezt a felvételt.

Az ajtó ekkor kivágódott. Egy nyomozó állt ott, kezében újabb irattal.

— Mrs. Sterling, ezt most kaptuk meg a banktól. A férje, Julian, ma este megpróbálta átutalni az összes pénzt egy külföldi számlára.

— Már letartóztatták — mondtam.

— Igen, de ez nem a legrosszabb. A számlát egy olyan alapítvány nevére nyitották, amelynek kedvezményezettjei nem Sarah és a fiai… hanem ön.

Sarah rám meredt.

— Anya, miért lenne Julian kezében egy olyan irat, amely téged nevez meg?

A nyomozó lassan a második lapra mutatott.

— Mert valaki húsz évvel ezelőtt az ön nevében aláírt egy öröklési szerződést. És az aláírás mellett ott van egy tanú neve, akit ma este holtan találtak a házában…