4. RÉSZ — A pénztárnál elvesztettem a munkámat egy idős asszony miatt, de amikor visszanézett rám, a vezető arca elsápadt

4. RÉSZ

— Hanem kitől? — kérdeztem.

Olena Petrivna már az ajtó felé indult, Andrej pedig a telefonját szorította a füléhez.

— A rendőrségi összekötőnk úton van — mondta. — És az ügyvéd is.

— De Szofi egyedül van otthon.

— Akkor most nem állunk meg útközben.

Az eső még mindig szakadt, amikor kiléptünk a kávézóból. Olena sofőrje egy fekete autóval várt a járda mellett. A hátsó ülésen Andrej újra megpróbálta letölteni a felvételek másolatát, de a telefonja percenként elnémult.

— Törlik a hozzáféréseket — mondta.

— Akkor elveszett minden? — kérdeztem.

— Nem.

Olena rám nézett.

— Az igazság nem csak egy fájlban létezik.

A lakásom előtt két rendőr és egy civil ruhás nő állt. Szofi az ajtóban várt, a kezében egy félig kiszínezett füzetet szorongatott.

— Anya, miért jöttek ennyien?

Letérdeltem elé.

— Mert valaki megijedt attól, amit tudunk.

— Bajban vagyunk?

— Már nem vagyunk egyedül.

A civil ruhás nő bemutatkozott, majd átadott egy telefont. A vonal másik végén Vadim ügyvédje beszélt.

— Marina asszony, a félreértések elkerülése érdekében azt javaslom, ne írjon alá semmilyen szerződést.

— Miért?

— Mert ellenkező esetben a korábbi pénztárhiányért magát is felelősségre vonhatják.

Olena kivette a kezemből a telefont.

— Ügyvéd úr, itt Olena Petrivna beszél.

A vonal túlsó végén hosszú csend következett.

— Asszonyom, nem tudtam, hogy…

— Pontosan ez a baj. Nem tudta, és mégis fenyegette a munkatársamat.

— Én csak a megbízóm utasítását követtem.

— A megbízója holnaptól nem az ön megbízója. És ha még egyszer kapcsolatba lép Marinával, az üzeneteket átadjuk a nyomozóknak.

— Ez fenyegetés?

— Nem. Tájékoztatás.

A nő bontotta a vonalat.

Szofi a szoknyám szélét fogta.

— Anya, tényleg nem lesz cipőm?

A kérdés úgy talált el, mint valami súlyos ütés. Leültem mellé a keskeny előszobában.

— Holnap veszünk egyet.

— Biztos?

— Biztos.

Olena nem szólt közbe. Csak letette az asztalra a fekete mappát.

Másnap délelőtt a vállalat központjában találkoztunk. A tárgyalóasztal közepén ott feküdt a barna táska, amelyet Vadim a felvételen kapott. A rendőrök előző este megtalálták a raktár egyik lezárt szekrényében. Benne voltak a pénzkötegek, a hamisított elszámolások és azoknak az alkalmazottaknak a listája, akikre a hiányokat ráterhelte.

Vadim is ott ült.

Most nem nyikorgott a cipője. A keze remegett az asztalon.

— Ezt manipulálták — mondta.

Andrej bekapcsolta a felvételt.

A saját hangja töltötte be a termet.

„A hiányt Marinára írjuk. Ha tiltakozik, elég egy jelenet. Ő mindig meg akar menteni valakit.”

Vadim mozdulatlan maradt.

Aztán újra lejátszották.

„Lesz. Olena asszony ma biztosan megjelenik. Az öregasszonyok rosszul lesznek, ha kell.”

A férfi lassan hátradőlt, mintha valaki a mellkasába ütött volna.

— Én ezt nem mondtam.

— Dehogynem — felelte Olena.

— Ez nem az én hangom.

Andrej megállította a felvételt, és a képernyőre mutatott.

— A hang, az arc, a belépőkártya és a pénzfelvétel ideje is egyezik.

Vadim rám nézett.

— Marina, te tudod, hogy én csak a számok miatt voltam szigorú.

— Azt is hallottam, mit mondott rólam.

— Félreértetted.

— Nem én mondtam ki a szavakat.

— Segíthetnél nekem.

— Évekig segítettem. Amikor mások hiányát rám írta. Amikor túlóráztattak fizetés nélkül. Amikor azt mondta, hogy egyedülálló anyaként úgysem találok jobb munkát.

Vadim szeme megtelt félelemmel.

— Ne tedd ezt.

— Én nem teszek semmit. Most először csak nem mentem utánad, hogy megmentselek a következményektől.

A rendőrök felálltak.

Vadim még egyszer a hangfelvételre nézett. Életében először kívülről hallotta a saját kegyetlenségét. Nem maradt mögé bújható magyarázat. A hangja ugyanaz volt, az ő nevetése, az ő hideg nyugalma.

A vizsgálat hetekig tartott. A pénzt visszaszerezték, az alkalmazottakra rótt hiányokat törölték, Vadim ellen pedig sikkasztás és fenyegetés miatt eljárás indult. Olena nem ünnepelt, és én sem.

A tárgyalás után visszamentem a régi üzletbe, hogy elhozzam a fiókomban maradt holmimat. A harmadik pénztár üresen állt. A műanyag tálcában nem maradt egyetlen érme sem. A falon még látszott a nevem helye, ahonnan letépték a névtáblát.

A zöld kötényt is megtaláltam egy hátsó szekrényben. Kimosva, összehajtva feküdt benne, mintha nem történt volna semmi. A zsebén ott volt az apró, narancssárga csillag, amelyet Szofi varrt mellé, kissé ferdén, túl nagy öltésekkel.

Megérintettem.

Akkor értettem meg, hogy nem a kötényhez ragaszkodtam azon a napon. Hanem ahhoz, aki voltam benne: egy nőhöz, akit könnyű volt megijeszteni, mert minden elveszítenivalója megvolt.

Két hónappal később már Olena egyik új üzletében dolgoztam. Nem pénztárosként. A vásárlói kapcsolatok részlegét vezettem, és minden reggel végigmentem a sorokon, hogy név szerint köszönjek a kollégáknak.

Szofi új cipője piros volt, fehér csillagokkal. Minden este lerúgta az előszobában, én pedig mindig ugyanoda tettem vissza őket.

Egy szombati reggelen a konyhaasztalnál rajzolt. Egy bolt volt a képen, mellette egy nő és egy idős asszony. A nő kezében egy zöld kötényt tartott.

— Ez te vagy? — kérdeztem.

— Igen. De most már nem sírsz.

— Nem.

— És az asszony?

— Ő sem fél.

Szofi a rajz fölé hajolt.

— Akkor ez jó történet?

— Nagyon jó.

Aznap délután üzenet érkezett Vadimtól. Rövid volt.

„Marina, találkozzunk. Mindent megmagyarázok. Még helyrehozhatjuk.”

Sokáig néztem a képernyőt. Nem éreztem elégtételt, csak fáradtságot.

Végül ezt válaszoltam:

„Nem kell megmagyaráznod. Már mindent hallottam. Kérlek, többé ne keress.”

Ezután töröltem az üzenetet.

A következő héten megérkezett az első hó. Szofi a járdán ugrált, a piros cipője alatt ropogott a friss fehérség. Én a bejáratnál álltam, és a kabátom zsebében egy apró tárgyat szorongattam.

A narancssárga csillagot.

Kivettem a régi kötényről, és egy új, sötétkék munkakabátom belső zsebére varrtam. Az öltések most egyenesek voltak, de a csillag továbbra is kissé ferdén állt.

Szofi megfogta a kezem.

— Anya, készen állsz?

Lenéztem a hóban tükröződő csillagra.

— Most már igen.

És először életemben nem kapaszkodtam senkibe, hogy talpon maradjak.