Apám temetése után a hospice-ápolónő egy titkos vallomást ígért a lányom eltűnéséről, aztán elsápadt

A temetés után még a templom lépcsőjén álltam, amikor apám hospice-ápolónője a nevemen szólított, és azt mondta, tudja, mi történt azon az éjszakán, amikor Abigail eltűnt.

A hideg szél végigkapart az arcomon. A kezemben még ott szorongattam apám fekete gyapjúsálját, amelyet a ravatalozóban vettem le a nyakáról. A sál szélén egy apró, rézszínű fonaldarab lógott. Gyerekkoromban mindig azt mondta, ez tartja össze az életét.

– Anna, várj! – kiáltott utánam az ápolónő.

Megfordultam. Klára közeledett felém, de nem úgy nézett ki, mint aki részvétet akar nyilvánítani. Arca sápadt volt, és folyton a templomajtót figyelte.

– Azt hittem, csak el akarod mondani, hogy sajnálod – mondtam.

– Én is ezt hittem, amikor eljöttem.

– Akkor miért nézel úgy, mintha valaki követne?

Klára közelebb lépett, és olyan halkan beszélt, hogy alig hallottam.

– Édesapád arra kért, várjak a temetésig.

A gyomrom összerándult.

– Mire várj?

Klára a kabátja zsebére szorította a kezét. A zsebben valami kemény, lapos tárgy körvonala rajzolódott ki.

– Azt mondta, csak akkor mondhatom el, mi történt azon az éjszakán, amikor Abigail eltűnt.

Öt éve senki sem mondta ki így a lányom nevét. A rendőrök csak azt kérdezték, mikor láttam utoljára, milyen ruhát viselt, és volt-e valakinek oka elvinni. A szomszédok suttogtak. Az önkéntesek átkutatták az erdőt, a tavat, a régi kavicsbányát. Semmit sem találtak.

Abigail ötéves volt. Piros esőcsizmát viselt, amelynek egyik sarkára sárga napocskát rajzoltam körömlakkal. Aznap délután a kertben játszott, apám pedig a teraszon ült mellette. Egyetlen percre nézett félre.

Egyetlen percre.

Amikor visszanézett, Abigail nem volt ott.

– Apám azt mondta, baleset volt – suttogtam. – Azt mondta, csak lehajolt a rádióért.

– Nem volt baleset.

– Akkor mi volt?

Klára nyelt egyet.

– Nem itt. A parkolóban van az autóm. Beülünk, és megmutatom, amit ő rám bízott.

– Miért nem mondtad el a rendőrségnek?

– Mert nem tudtam, kiben bízhatok.

Ez a mondat úgy vágott belém, mint egy kés. Apám éveken át minden este ugyanazt mondta: „Én rontottam el.” Ha a hangját hallottam, mindig azt képzeltem, hogy a terasz korlátját markolja, miközben Abigail eltűnésének másodperceit újra és újra lejátsza a fejében.

– Mit tudott? – kérdeztem.

Klára végre rám nézett.

– Többet, mint amit neked elmondott.

A parkolóban esni kezdett. Klára kinyitotta a kocsija hátsó ajtaját. A csomagtartóban egy vászonból készült irattáska feküdt, rajta egy régi, repedt porceláncsillaggal. Apám mindig ilyen csillagot tett a karácsonyfára.

– Ezt neked adta? – kérdeztem.

– Nem. Azt mondta, csak akkor adjam át, ha már mindenki elment a temetésről.

Reszkető ujjal nyúltam a táska felé.

A zár azonban nem engedett. Klára elővett egy kis kulcsot, belenyomta a lyukba, és lassan elfordította. Aztán a papírok fölé hajolt, én pedig megláttam a legfelső lap szélén a saját nevemet…

2. RÉSZ

…a nevem alatt pedig egy dátum állt: pontosan az a nap, amikor Abigail eltűnt.

– Ez mi? – kérdeztem.

Klára nem válaszolt azonnal. Az irattáska belsejében egy kazetta, három fénykép és egy vastag, barna boríték feküdt. A fényképek hátulján apám kézírása látszott. Az elsőn a házunk kertje volt. A másodikon egy fehér furgon a sövény mögött. A harmadikon egy férfi állt a tóparton, háttal a kamerának.

A férfi kabátján ezüstszínű csík futott végig.

– Ki az? – kérdeztem.

– Nem tudom biztosan – mondta Klára. – De édesapád tudta.

– Miért nem adta oda ezt a rendőrségnek?

– Talán azért, mert félt.

– Az apám nem félt senkitől.

– A lányod miatt félt.

A mondat után olyan csend lett, hogy hallottam az esőcseppeket a kocsi tetején. A kezem a régi sál szélén lógó rézfonalat gyűrögette. Csak akkor vettem észre, hogy már vérzik az ujjam.

Klára betette a kazettát a kesztyűtartóban lévő régi lejátszóba. A készülék először csak kattogott, aztán apám rekedt hangja töltötte be az utasteret.

„Anna, ha ezt hallgatod, már nem tudok többé hazudni neked.”

A mellkasom összeszorult.

„Aznap nem egy percig néztem félre. Tizenhét percig. És ez alatt a tizenhét perc alatt valaki elvitte Abigailt.”

– Állítsd le! – mondtam.

Klára keze a lejátszó fölött maradt.

– Biztos vagy benne?

– Nem. Folytasd.

A hangfelvételen apám hosszú ideig köhögött.

„Láttam a furgont. Láttam, hogy Abigail beszállt valakihez. Utánuk futottam, de a férfi azt mondta, ha rendőrt hívok, a lány meghal. Azt is tudta, hol laksz, mikor dolgozol, és melyik iskolába akartad beíratni.”

Könnyek szöktek a szemembe.

– Miért nem mondta el? – kérdeztem.

– Hallgasd tovább.

„Azt hittem, csak egy hétig tart. Azt mondták, elviszik Abigailt egy biztonságos helyre, és visszahozzák. A férfi megmutatott egy fényképet a lányodról. A képen egy székhez volt kötözve. Én pedig… én aláírtam valamit.”

A hangom elcsuklott.

– Mit írt alá?

Klára kivette a barna borítékot az irattáskából. A boríték sarka gyűrött volt, közepén egy apró, vörös viaszpecsét tartotta zárva.

– Ezt sosem bontotta fel – mondta. – Azt mondta, a megfelelő embernek kell átadnom.

– És ki a megfelelő ember?

Klára ekkor először nézett rám igazán.

– Te.

A borítékot az ölembe tette. A viaszpecséten egyetlen betű állt: V.

Azonnal tudtam, kire gondolhatott apám.

Viktorra. Abigail apjára.

Viktor öt éve azt mondta, hogy semmi köze az eltűnéshez. A rendőrség nem talált ellene bizonyítékot, ő pedig három hónappal később elköltözött a városból. Én mégis mindig éreztem, hogy valami nincs rendben vele.

– Mi van benne? – suttogtam.

– Nem tudom.

– Apám nem mondta?

– Csak annyit, hogy ha kinyitod, azonnal hívd fel ezt a számot.

Klára egy kártyát csúsztatott elém. A szám alatt egy név szerepelt: Márton Varga, ügyvéd.

Abban a pillanatban a telefonom rezegni kezdett. Ismeretlen szám volt.

Felvettem.

– Anna? – kérdezte egy férfihang. – Ha Klára átadta a borítékot, akkor már tudod, hogy Abigail életben van.

A levegő megállt bennem.

– Ki beszél?

– Valaki, aki tudja, hol van a lányod. De mielőtt elindulsz hozzá, egy dolgot meg kell értened: Viktor nem egyedül tette. És ma este rájött, hogy apád beszélni készült…

3. RÉSZ

…a vonal másik végén hirtelen éles zaj hallatszott, majd a férfi suttogása elhalt.

– Ki volt az? – kérdezte Klára.

Nem tudtam felelni. A barna borítékot néztem. A vörös viaszpecsét alatt apám ujjlenyomata sötétlett.

– Nyisd ki – mondta Klára.

– Mi van, ha ez csak újabb fájdalom?

– Anna, öt éve már minden nap fájdalomban élsz. Most talán végre az igazság fáj.

Letörtem a pecsétet.

A borítékból egy közjegyző által hitelesített nyilatkozat, egy régi gyermekorvosi lelet és egy apró, rózsaszín hajcsat csúszott ki. A hajcsaton még ott maradt Abigail hajának néhány szőke szála.

A nyilatkozat első sorát háromszor kellett elolvasnom.

„Én, Bálint Ferenc, kijelentem, hogy Abigail Varga eltűnését nem idegen rablás okozta. A gyermeket az apja, Viktor Varga vitette el, két férfi segítségével, az én kényszerített közreműködésemmel.”

– Nem – mondtam.

Klára lehajtotta a fejét.

– Olvasd tovább.

„Viktor azt állította, hogy Anna el akarja tiltani tőle a gyermeket, és egy hamis bírósági végzést mutatott. Azt mondta, ha nem engedem el Abigailt, aznap este mindkettőjüket megöli. Később rájöttem, hogy a végzés hamis volt. Addigra azonban már eltűntek.”

A kezem remegett.

– Az apám tudta, hogy Viktor vitte el?

– Igen – felelte Klára.

– És hagyta?

– Nem hagyta. Megpróbálta visszaszerezni.

A nyilatkozat végén egy cím szerepelt. Egy hegyvidéki kisváros, több mint négyszáz kilométerre tőlünk. Mellette egy név: Eszter Varga, nevelőszülő.

A gyermekorvosi lelet Abigail nevét, születési dátumát és vércsoportját tartalmazta. A hátoldalán egy friss dátum állt, mindössze két hónappal korábbról.

A lányom élt.

– Miért nem szólt apám? – kérdeztem.

Klára könnyei lecsordultak az arcán.

– Mert Viktor minden hónapban küldött neki egy képet Abigailről. Azt írta, ha beszél, a következő kép már egy sírról készül.

– De öt év telt el!

– Édesapád az utolsó évben nyomozni kezdett. Megtalálta Esztert. Megtudta, hogy Abigailt nem nevelték el hivatalosan. Azt is, hogy Viktor pénzt utalt egy magánnyomozónak, hogy eltüntesse a nyomokat.

A telefonom újra csörgött. Ugyanaz a szám volt, amelyről az ismeretlen férfi hívott.

Most azonban egy nő beszélt.

– Anna, én Eszter vagyok. Abigail itt van velem.

A térdem elgyengült.

– Hadd beszéljek vele.

Csend következett. Aztán egy gyermekhang szólalt meg a vonalban, kissé bizonytalanul.

– Anya?

Öt éve vártam erre az egy szóra.

– Abigail… én vagyok.

– A bácsi azt mondta, te nem akarsz engem.

Felszakadt belőlem egy hang, amelyet nem tudtam visszatartani.

– Ez nem igaz. Soha nem volt igaz.

– Akkor miért nem jöttél értem?

Mögöttem Klára sírni kezdett. Én pedig a rózsaszín hajcsatot a markomba szorítottam.

– Elmegyek érted. Most azonnal.

Ekkor Eszter vette vissza a telefont.

– Ne indulj el egyedül. Viktor tudja, hogy megtaláltuk Abigailt. Éppen most tart a ház felé.

A parkoló túlsó végén egy fekete autó lassított.

Klára az ablakra mutatott.

– Anna… az az autó tegnap este is ott állt a hospice előtt.

A fekete jármű ajtaja kinyílt, és egy férfi szállt ki belőle. A kabátján ezüstszínű csík futott végig.

Viktor végre tudta, hogy apám mindent leírt. És még nem sejtette, hogy a teljes felvétel nem a borítékban volt…