4. RÉSZ — Miután elküldtek a milliókat érő rendszerem elkészítése után, a vezérigazgató mosolya hirtelen eltűnt

4. RÉSZ

…a hívás megszakadt, mielőtt a biztonsági igazgató kimondhatta volna a másik nevet.

A kezem remegett, de nem a félelemtől.

Attól féltem, hogy az igazság végre megérkezik, és még több embert sodor magával.

Júlia azonnal felállt.

– Most nem megyünk haza.

– Hová megyünk?

– A központba. Mielőtt bárki törölni próbálna valamit.

Eszter már a folyosón hívta a szakértőt. A bírósági épület előtt nedves aszfalt csillogott, a levegőben pedig fémes esőszag ült. Az autónkban senki nem beszélt sokáig.

Amikor megérkeztünk az elosztóközponthoz, három rendőrautó állt a kapunál.

Bálint a bejárat előtt telefonált, és amikor meglátott, azonnal zsebre tette a készülékét.

– Te mit keresel itt?

– A biztonsági igazgató hívott.

– Ez már nem a te ügyed.

– De az én rendszeremről van szó.

Katalin is kilépett az épületből. A kezében nem volt táska, csak egy felmondólevéllel teli boríték.

– Bálint – mondta halkan –, én nem képvisellek tovább.

A férfi ránézett.

– Ezt most nem teheted meg.

– De megtehetem. Ma reggel láttam a levelezést.

– Milyen levelezést?

Katalin rám nézett.

– A vezérigazgató utasította az informatikai vezetőt, hogy a próbaengedély lejárta után is tartsa működésben Lunát. Ezután valaki lemásolta a vezérlő kódját egy külső meghajtóra.

Bálint arca megkeményedett.

– Ez hazugság.

Júlia elővette a telefonját.

– Nem. Ez időbélyegzett üzenet.

A rendőrök bekísértek minket az egyik tárgyalóba. A falra kivetítették a biztonsági kamera felvételét.

Láttuk, ahogy Bálint éjjel belép a vezérlőszobába. Mögötte Áron Varga, a vezérigazgató haladt. Áron kezében ugyanaz a matt fekete külső meghajtó volt, amelyet én évekkel korábban adtam a könyvelőmnek biztonsági másolatként.

A felvételen Bálint a kamerára nézett.

– Ha valaki kérdezi, Daniela soha nem adta át a kódokat – mondta.

– De átadta a rendszert – felelte Áron.

– Akkor majd azt mondjuk, hogy a vállalat fejlesztette ki.

A saját hangjuk visszhangzott a szobában.

Bálint felállt.

– Ez manipulált felvétel.

A biztonsági igazgató megnyomott egy gombot. Ugyanez a jelenet több kamerából is megjelent, más szögből, más időbélyeggel.

Áron leült.

Én pedig csak néztem a képernyőt.

Nem éreztem diadalt.

Csak mély fáradtságot.

Júlia a rendőrökhöz fordult.

– A jogtalan másolás, a bizonyítékok eltávolításának kísérlete és a veszélyes üzemeltetés külön vizsgálatot igényel.

Bálint rám nézett.

– Daniela, beszéljük meg négyszemközt.

– Már túl sokáig beszéltünk négyszemközt.

– Nem akartunk ártani senkinek.

– Mégis megtettétek. Először nekem. Aztán azoknak, akik a hibás rendszer miatt dolgoztak.

A vizsgálat hetekig tartott. A vállalat leállította az elosztóközpontot, és kártérítést kellett fizetnie az érintett ügyfeleknek. A bíróság kimondta, hogy Luna és minden alapvető műszaki eleme az én tulajdonom. A vállalat nem használhatta tovább engedély nélkül.

Áron és Bálint ellen külön eljárás indult. Nem én kértem, hogy megbüntessék őket.

Csak nem mentettem meg őket a következményektől.

A legnehezebb pillanat mégsem a tárgyalóteremben történt.

Egy hónappal később visszamentem a régi központba, hogy átvegyem a személyes holmimat. A sarokban álló kis irodám üres volt. A falról levették a rajzaimat, az asztalomon csak egyetlen fénykép maradt: apám ül rajta a műhely padlóján, kezében a Luna első burkolata.

A vöröses csillag még nem volt rajta.

Azt a csillagot azután gravírozta, hogy a készülék először működött.

A fényképet a tenyerembe szorítottam.

Ekkor értettem meg, hogy nem a vállalatot veszítettem el.

Hanem végre visszakaptam magamat.

Három hónappal később új irodát béreltem egy kisebb városban. A helyiségben két asztal, egy fehér tábla és egy kávéfőző állt. Nem volt üvegfal, nem voltak drága szlogenek, és senki nem írta el a nevemet.

Eszter lett az első üzlettársam.

Kisvállalatoknak segítettünk olyan rendszereket építeni, amelyek nem kötötték őket egyetlen gyártóhoz sem. Luna új változatán már együtt dolgoztunk, de az alapja ugyanaz maradt.

A közös nyelv.

Egy novemberi reggelen az unokaöcsém, Máté meglátogatott. A rajzfüzetében robotokat rajzolt, amelyek között egy apró, fekete doboz állt.

– Ez a te híres Lunád? – kérdezte.

– Igen.

– Miért van rajta csillag?

– Mert az apám szerint minden jó ötletnek kell egy emlékeztető arra, honnan indult.

Máté a rajz aljára odaírta a nevemet. Helyesen.

Daniela Cruz.

Sokáig néztem a két szót.

Aztán eltettem a rajzot a pénztárcámba.

Az első hó azon a héten esett le. A járdákon fehér csíkok húzódtak, az irodában pedig a radiátor kattogása keveredett a billentyűzetek halk hangjával.

Egy este üzenet érkezett Áron ügyvédjétől.

A vállalat újra szerződést ajánlott. Jelentős összeget írtak, és azt ígérték, hogy ezúttal feltüntetik a nevemet.

Az üzenet végén Áron személyes mondata állt:

– Még mindig szükségünk van rád.

Sokáig nem válaszoltam.

Nem azért, mert kísértett a múlt.

Hanem mert már nem irányított.

Végül csak ennyit írtam vissza:

– Én már nem arra építek, hogy szükségük legyen rám.

Azután kikapcsoltam a telefont.

Másnap reggel elővettem a régi fémdobozt. Luna ott feküdt benne, a burkolat sarkán a halvány, vöröses csillaggal. Nem volt tökéletes. Az egyik oldala karcos volt, a fedél pedig már nem zárt olyan pontosan, mint régen.

De még mindig működött.

És most már én is.