4. RÉSZ — Amikor a farmomon megjelentek a katonai nyomozók egy letartóztatási paranccsal, a pilóta hirtelen elsápadt

4. RÉSZ

A rádióból érkező segélykiáltás után minden egyszerre történt.

A doktornő, Elena Márton, a mentőautó oldalához rohant, és felkapta a kézi készülékét.

– Minden repülést azonnal állítsanak le! – kiáltotta. – Ez nem egyetlen gép hibája.

Gable a saját telefonját próbálta újra meg újra.

– Voss nem veszi fel.

– Mert már tudja, hogy lebukott – mondtam.

– Maga ezt nem érti. Ha a század tovább repül, pánik tör ki.

– Ha tovább repülnek, emberek halnak meg.

A fiatal pilóta, Ethan Cole, kikapta Gable kezéből a rádiót.

– Szellem harminchármas, itt Cole hadnagy. Ismételje meg a hibát!

A válasz egy ziháló női hang volt.

– A bal kijelző eltűnt. A gép magától fordul.

Ethan rám nézett.

Én már a műhelyben voltam.

A vörös szélmalmos bögre a padlón feküdt, a füle letört. Letérdeltem érte, de nem vettem fel.

– Meera, mit csinálsz? – kérdezte Gable.

– Ugyanazt, amit három nappal ezelőtt.

– Ha újra adást indít, hivatalosan is eljárás indul maga ellen.

– Akkor most legalább lesz mit bizonyítani.

Elővettem a régi kapcsolási rajzot. A módosítás, amelyet négy évvel korábban építettem a rádióba, nem katonai titkosító volt. Egy egyszerű, keskeny sávú vészátjáró. Azért készítettem, mert Daniel halála után rájöttem, hogy a hivatalos csatornákon néha hosszabb ideig tart segítséget kérni, mint meghalni.

Bedugtam az akkumulátort.

Gable az ajtóban állt.

– Nem engedhetem.

– Akkor állítson meg.

– Bennett parancsnok…

– Már nem vagyok a parancsnoka.

– De maga továbbra is az egyetlen ember, aki ezt meg tudja oldani.

– Most is ezt mondja? Még akkor is, ha utána megint engem hibáztatnak?

Gable lehajtotta a fejét.

– Nem fogják.

– Ezt már hallottam egyszer.

A rádió felbúgott.

– Szellem harminchármas, nyomja le az orrát! – mondtam. – Ne próbálja korrigálni a bal kijelzőt.

– Ki beszél? – kérdezte a pilóta.

– Meera Bennett. Kövesse a hangomat.

– A műszerek nem működnek.

– Akkor használja az érzéseit. A gép még repül. Amíg ezt érzi, nincs vége.

Elena közben a mentőautó tetején állt, és adatokat olvasott a hordozható képernyőről.

– A hibás vezérlőegységek sorozatszámai egymás után következnek – mondta. – Voss szándékosan rendelte vissza az összes régi egységet, hogy az újakat ugyanabból a hibás szériából szereljék be.

– Miért? – kérdezte Ethan.

– Mert a gyártó cég az ő testvéréé.

A hangom majdnem elakadt.

Nem katonai titokról volt szó.

Pénzről.

Daniel azért halt meg, mert valaki nem akarta leállítani a szerződést.

A rádióban megszólalt a pilóta.

– Magasság kétezer láb.

– Jobb hajtómű újraindítása. Most.

– Nem gyullad.

– Még egyszer. Gázkar előre, vissza alapjáratra, indítókapcsoló tartva.

– Nem fog sikerülni.

– Ne döntse el előre.

Hallottam a kapcsoló kattanását. Aztán a hajtómű tompa köhögését.

– Van tolóerő! – kiáltotta a pilóta.

A pajta előtt Ethan lehunyta a szemét.

– Én is ezt hallottam – suttogta.

Ebben a pillanatban fekete járművek fordultak be a földútra. Nem Voss emberei voltak. Szövetségi ügyészek, katonai rendészek és független vizsgálók szálltak ki belőlük.

Az első nő egyenesen Gable-hez lépett.

– Parancsnok, maga átadja a bizonyítékokat, vagy akadályozza a nyomozást?

Gable rám nézett.

– Átadom.

A nő felmutatta a dokumentumot.

– Voss ezredest egy órája őrizetbe vették kihallgatásra. A telefonhívását rögzítettük.

Gable arca megváltozott.

– Melyik hívást?

– Azt, amelyben beismerte, hogy tudott a hibás egységekről.

Aznap délután a katonai repülőteret lezárták. A teljes századot földre parancsolták. Az én rádiómat bizonyítékként lefoglalták, de előtte Elena másolatot készített minden felvételről.

Gable nem bilincselt meg.

Aznap este mégis ugyanabba a kihallgatóhelyiségbe ültem, amelyben négy évvel korábban engem neveztek felelősnek Daniel haláláért.

A falon egy óra kattogott.

Gable velem szemben ült. Előtte a régi jelentés, a hangfelvétel és az új vallomások.

– Meg akarja hallgatni? – kérdeztem.

– Mit?

– Amit akkor mondtam.

Elindítottam a felvételt.

Az én fiatalabb hangom töltötte be a szobát.

– A vezérlés nem engedelmeskedik. Azonnal szakítsák meg a gyakorlatot!

Aztán egy férfihang válaszolt.

– Bennett parancsnok pánikba esett. Folytatjuk az eljárást.

Gable megdermedt.

A következő mondat az enyém volt.

– Daniel, ne bízz a kijelzőben!

Utána csak a riasztás hallatszott, majd Daniel utolsó lélegzete.

Gable előrehajolt.

– Én olvastam az eredeti jelentést.

– Tudom.

– Nem tudtam, hogy kivágták ezt a részt.

– Nem kérdezte meg.

– Azt hittem, maga hibázott.

– Könnyebb volt ezt hinni.

Gable nem próbált védekezni.

A hangfelvétel után sokáig csak az óra kattogott.

– Sajnálom – mondta végül.

Ez volt az első alkalom, hogy valaki ezt mondta anélkül, hogy utána parancsot adott volna.

Nem válaszoltam.

Másnap reggel visszamentem a farmra. A pajta üres volt. A műhelyasztalon csak a por körvonala maradt ott, ahol a rádió feküdt. A vörös szélmalmos bögre a földön hevert, letört füllel.

Felvettem.

Nem ragasztottam meg.

Hetekkel később a városban dolgozni kezdtem egy repülésbiztonsági alapítványnál. Nem vezettem többé gépet, de fiatal pilótákat tanítottam arra, hogyan kérdezzenek akkor is, ha mindenki más hallgat.

Ethan gyakran felhívott.

Egy októberi délutánon a farm konyhájában ültünk. Az asztalon két csésze tea gőzölgött. A bögre, amelyet Danieltől kaptam, immár új füllel állt előttem. Nem lett szebb. Csak használhatóbb.

– Féltem, hogy soha nem fogok többé repülni – mondta Ethan.

– És most?

– Most már tudom, hogy a félelem nem mindig gyávaság. Néha figyelmeztetés.

– Jó pilóta lesz belőled.

– Maga szerint?

– Szerintem már az vagy. Csak még nem hiszed el.

Néhány hónappal később megszületett a hivatalos jelentés. Voss ezredest csalásért, bizonyítékok eltüntetéséért és gondatlan veszélyeztetésért elítélték. A gyártó cég elveszítette a szerződéseit. A katonai rendszer minden hibás vezérlőegységét kicserélték.

Daniel nevét visszaírták a nyilvántartásba.

Az enyémet is.

Nem kértem vissza a régi rangomat.

Nem akartam többé olyan helyen állni, ahol az igazságot csak akkor hallják meg, amikor már túl sok ember halt meg.

Egy márciusi reggelen újabb üzenet érkezett Gable-től.

„Szeretném személyesen átadni Daniel kitüntetését. Talán most már készen áll rá.”

Sokáig néztem a képernyőt.

Aztán válaszoltam.

„Köszönöm. Küldje el postán. Én már nem várok senkire, hogy megmentse a múltamat.”

A válasz rövid volt.

„Megértem.”

Ezúttal valóban megértette.

Aznap este kimentem a pajtához. A föld nedves volt a tavaszi esőtől, a távolban pedig egy traktor motorja indult be első próbálkozásra.

A munkapadon ott állt a vörös szélmalmos bögre. A letört fül helyén új, ezüstszínű javítás csillogott.

Megfogtam, és kinéztem a földekre.

A rádió már nem recsegett.

Most én hallgattam a csendet.

És először nem féltem tőle.