A főnököm ágyában ébredtem, miközben a házban mindenki engem figyelt — aztán Victor arcáról eltűnt a megszokott nyugalom

Amikor Victor Russo hajnali két óra tizenhárom perckor belépett a hálószobájába, én az ágyában aludtam, és fogalmam sem volt róla, hogy ezért akár el is tűnhetek.

A chicagói birtok ablakain jeges eső kopogott. A szoba sötét volt, csak a kandalló parazsa vetett vörös csíkokat a falra. Victor megállt az ajtóban, és először a zakója alá nyúlt, ahol mindig fegyvert tartott.

Aztán felismert.

Én voltam az. Chloe Bennett, az új takarítónő, huszonnégy éves, három hete alkalmazott, és éppen a ház egyetlen tiltott ágyában feküdtem.

A kötényem zsebéből kilógott Tommy repedt, sárgaréz csillag alakú kulcstartója. Az öcsém adta, amikor az első fizetésemből megvettem neki a gyógyszerét. A csillag egyik sarka éles volt, ezért mindig egy kis vászonzacskóban tartottam. Aznap este azonban annyira szédültem, hogy elfelejtettem visszatenni.

Victor közelebb lépett.

— Bennett — mondta halkan.

Nem hallottam.

A homlokomhoz ért, és az arca azonnal megváltozott.

— A fenébe.

Három héttel korábban még azt hittem, csak a pénz miatt kerültem ebbe a házba.

A kórház folyosóján, kedden reggel, egy gyűrött számlát szorongattam, miközben Tommy a műanyag széken ült mellettem. Negyvenhétezer-nyolcszázhatvankét dollár állt rajta. A számok úgy néztek ki, mintha valaki szándékosan túl nagyra nyomtatta volna őket.

— Dobd ki — suttogta Tommy.

— Nem oldaná meg.

— Attól még nem kell minden nap nézned.

— Nem nézem. Tervezek.

A tizenöt éves fiú elmosolyodott, de a mosoly mögött ott volt a sápadt arca és a karjába vezetett tű nyoma.

— Te mindig ezt mondod.

— Mert mindig megoldom.

Hazudtam. De ő nem tudhatta meg, mennyire közel vagyunk a szakadék széléhez.

A szüleink öt évvel korábban haltak meg egy állítólagos ittas vezetés okozta balesetben. Én otthagytam a főiskolát, két állást vállaltam, és megtanultam, hogy a büszkeség addig tart, amíg ki nem kapcsolják a villanyt.

A Russo-birtokon Mrs. Gable már az első napon sorba állított minket a márványpadlós szolgálati folyosón.

— Zárt ajtókat nem nyitnak ki — mondta. — Beszélgetéseket nem ismételnek el. Russo úr vendégeiről nem kérdeznek.

— És ha ő kérdez tőlünk? — kérdezte egy új lány.

Mrs. Gable úgy nézett rá, mintha a lány a falnak beszélt volna.

— Akkor válaszolnak.

Victor valóban olyan embernek tűnt, akinek mindenki válaszol. Fekete kávét ivott, amit gyakran érintetlenül hagyott. Sötét öltönyöket viselt. Nem voltak fényképek a szobájában, sem női holmik, semmi, ami egy otthon melegségére emlékeztetett volna.

A férfi úgy élt, mintha bármelyik pillanatban el kellene hagynia mindent.

Aznap este lázzal mentem dolgozni. Tommy gyógyszere péntekig elfogyott volna, ezért nem kérhettem szabadságot. Victor ágyának huzatát cseréltem, amikor a szoba megfordult körülöttem.

— Csak egy perc — mondtam magamnak.

Leültem az ágy szélére. A matrac puha volt, a testem pedig ólomsúlyú. Magamra húztam a takarót, a csillag alakú kulcstartó pedig megcsörrent a zsebemben.

Ezután minden elsötétült.

Victor most ott állt mellettem, és láthatóan küzdött valamivel, amit nem értettem.

Végül levette a cipőjét, és az ágy másik oldalára feküdt. Három lábnyi távolságot hagyott közöttünk.

Reggel arra ébredtem, hogy a lábam valami meleghez ér.

Felnéztem.

Victor Russo ébren feküdt mellettem.

— Jó ég! — sikítottam, és hátratántorodtam.

— Ezt már mondta.

— Én… én elaludtam.

— Észrevettem.

— Ki fog rúgni.

— Nem.

— Miért nem?

— Mert lázas, Bennett. Alig áll a lábán.

— Akkor is tudok dolgozni.

— Ez nem dicséret volt.

Vizet adott, és amikor az üveget elvettem, ujjaim hozzáértek az övéhez. Mindketten megmerevedtünk.

— Miért nem ébresztett fel? — kérdeztem.

Victor tekintete a kötényem zsebére siklott, ahol a sárgaréz csillag kilátszott.

— Mert öt éve először aludtam rendesen — mondta.

Mielőtt válaszolhattam volna, odakint becsapódott egy ajtó. Mrs. Gable hangja hallatszott a folyosóról.

— Russo úr, ezt látnia kell.

Victor felült. Az arca ismét zárttá vált.

A nő belépett, kezében egy fekete irattartóval. A fedelén az én nevem állt.

Victor rám nézett, majd az irattartóra.

— Mindenki menjen ki — mondta.

Mrs. Gable azonban nem mozdult. Ujjai lassan a mappára szorultak, én pedig láttam, hogy az egyik lap széle véres.

Victor kinyújtotta a kezét, és éppen megérintette a kapcsot…

RÉSZ 2

Victor ujjai megálltak a fekete irattartó kapcsánál.

— Ne nyissa ki — mondta Mrs. Gable.

A szobában hirtelen hidegebb lett. Én a falhoz húzódtam, a lázam ellenére minden idegszálam éber lett.

— Maga most utasított engem? — kérdezte Victor.

— Figyelmeztetem. A rendőrségnek már elküldték a másolatot.

— Milyen rendőrségnek?

Mrs. Gable nem felelt. Victor egyetlen mozdulattal kitépte a kapcsot. Az első lapon az én fényképem volt, amelyet a munkafelvételkor készítettek. Alatta dátumok, címek és összegek sorakoztak.

— Ez nem az én iratom — mondtam.

— A te neved van rajta — felelte Victor.

— Akkor hamisították.

Mrs. Gable felnevetett, de a hangja remegett.

— Milyen kényelmes magyarázat.

Victor végiglapozta a papírokat. A véres lap szélétől tinta futott végig az ujján.

— Azt állítja, hogy Chloe pénzt vitt ki a raktárainkból?

— Nem én állítom. A számok.

— A számok nem írnak jelentést.

— A biztonsági felvételek viszont igen.

A gyomrom összerándult. Aznap reggel még a testvérem gyógyszere miatt aggódtam, most pedig egy olyan szervezet eltűnt pénzével vádoltak, amelynek valódi természetét senki sem mondta ki előttem.

Victor a telefonjáért nyúlt.

— Luca, azonnal jöjjön fel.

Tíz perc múlva a dolgozószobában ültünk. A falon egy régi hajó képe lógott, az asztalon pedig egy ezüst hamutartó, amelyből keserű dohányszag áradt. Luca Moretti, Victor bizalmasa, lassan belépett, és rám sem nézett.

— A felvétel egyértelmű — mondta. — Chloe kétszer járt a keleti raktár irattárában.

— Én soha nem jártam ott — feleltem.

— A kamera mást mutat.

Luca megnyomott egy gombot. A képernyőn egy nő jelent meg a folyosón. Ugyanaz a barna haj. Ugyanaz a kötény. Ugyanaz a sárgaréz csillag a zsebnél.

A nő megállt az irattár ajtaja előtt, majd belépett.

— Ez nem én vagyok — suttogtam.

— A hangfelismerés szerint a hangod is — mondta Luca.

— Nem lehet.

Victor nem a képernyőt nézte, hanem engem.

— Miért van nála a kulcsa? — kérdezte.

— Milyen kulcs?

Luca a felvételre mutatott. A nő kezében egy apró, sárgaréz csillag villant.

A mellkasom összeszorult.

— Az Tommyé. Az öcsémé.

— Akkor talán ő is benne van — mondta Luca.

— Ne merje a testvéremet belekeverni!

Felálltam, de megszédültem. Victor elkapta a karom, mielőtt a padlóra estem volna.

— Elég — szólt rá Lucára.

— Ha ő külső ember, veszélyt jelent.

— Ha ártatlan, akkor maga veszélyezteti.

Luca szája megfeszült.

Victor engem a szomszédos könyvtárba kísért. Az ajtó mellett egy régi falióra kattogott, minden ütésével egyre erősebben vert a szívem.

— Mondjon el mindent a családjáról — kérte.

— Már mindent elmondtam a felvételi beszélgetésen.

— Az apjáról is?

A kérdés úgy ért, mintha arcul ütött volna.

— Az apám könyvelő volt. Öt éve meghalt.

Victor tekintete elkomorult.

— Hol dolgozott?

— Nem tudom pontosan. A halála előtt sokat veszekedett valakivel telefonon. Azt mondta, ha történik vele valami, keressem meg a régi hajózási társaság nevét. Nem értettem.

Victor hátralépett.

— Mi volt a társaság neve?

— Russo Szállítmányozás.

A csend hosszúra nyúlt.

Ekkor megszólalt a telefonom. Tommy volt az.

— Chloe, valaki járt a lakásban — mondta zihálva. — A gyógyszereim a földön vannak, és az ajtó nem záródik.

A telefon majdnem kiesett a kezemből.

— Maradj a szomszédnál! Ne menj vissza!

Victor már az ajtó felé indult.

— Luca, küldj embereket a fiúhoz.

— És ő? — kérdezte Luca, rám mutatva.

— Ő velem marad.

— Victor, nem tudhatja, hogy…

— Mit nem tudhatok? — kérdeztem.

Luca elhallgatott.

Victor a kezébe vette a sárgaréz csillagot, amely időközben kiesett a zsebemből. Megfordította, és a körmével végigsimított az egyik repedésen.

— Ez nem egyszerű kulcstartó — mondta.

— Tommy készítette.

— Nem. Ezt valaki átalakította.

A csillag belsejéből halk kattanás hallatszott.

Victor rám nézett.

— Bennett, ki adta ezt az öccsének?

Én pedig hirtelen eszembe jutott apám utolsó mondata, amelyet évek óta képtelen voltam megfejteni.

„Ha egyszer csillagot találsz a sötétben, ne bízz abban, aki felkapcsolja a lámpát.”

Mielőtt megszólalhattam volna, a könyvtár ajtaja kivágódott, és egy ismeretlen férfi emelte rám a pisztolyát…

RÉSZ 3

Az ismeretlen férfi felemelte a fegyvert, de Victor gyorsabb volt.

A kandalló mellől felkapott egy nehéz bronzszobrot, és a férfi csuklójára sújtott. A pisztoly a parkettára zuhant. Luca a földre teperte a támadót, Mrs. Gable pedig sikoltva hátralépett.

Én mozdulni sem tudtam.

— Hátra! — ordította Victor.

A levegőben lőpor és égett fa szaga keveredett. A támadó káromkodott, majd Victor emberei elvezették.

Victor felvette a sárgaréz csillagot.

— Most már nincs időnk találgatni.

A dolgozószobában, éjjel három óra tizenegy perckor, egy apró csavarhúzóval feszítette szét a kulcstartót. A csillag belsejéből egy vékony, fekete adathordozó esett az asztalra.

A kezem remegett.

— Ezt ki tette bele?

— Az apja — mondta Victor.

— Honnan tudja?

— Mert ez az én régi könyvelési rendszerem része. Csak három ember tudott róla. Az apja, a bátyám, Marco, és én.

Luca arca elsápadt.

— Ez lehetetlen.

Victor a számítógéphez csatlakoztatta az eszközt. A képernyőn egyetlen hangfelvétel jelent meg, dátummal: öt évvel korábbról, a szüleink halála előtti estéről.

Aztán megszólalt apám hangja.

— Ha ezt valaki megtalálja, Marco Russo nem árulta el a családját. Ő próbálta megállítani Lucát.

Luca hátralépett.

— Ez hamisítvány.

A felvétel folytatódott.

— Luca pénzt utal át a kikötői számlákról, és minden eltűnést Mar­córa fog. Victor túl fiatal ahhoz, hogy lássa, ki irányítja valójában a rendszert. Ha beszélek, megölnek minket. Ha hallgatok, mások fognak meghalni.

A hangja elcsuklott.

— A bizonyítékot Chloe csillagába rejtettem. Ha ő hallja ezt, tudja meg: nem hagytam el őt. Megpróbáltam megvédeni.

A felvétel végén egy másik hang szólalt meg.

Luca hangja.

— Te tényleg azt hiszed, hogy életben hagylak?

Ezt követően egy dörrenés hallatszott.

Én a szám elé kaptam a kezem. A világ, amelyben a szüleink balesetben haltak meg, egyetlen perc alatt széthullott.

— Te ölted meg őket — mondtam.

Luca nem válaszolt.

Victor lassan felé fordult.

— És Marcót is.

— Maga nem érti, mit tett volna Marco! Mindent elvett volna tőlem.

— Nem volt a tiéd.

Mrs. Gable ekkor sírni kezdett.

— Én csak a lányt figyeltem — mondta. — Luca azt mondta, ha közel kerül Victorhoz, ki kell derítenem, mit tud az apja hagyatékáról.

A gyomrom felfordult.

— Te küldted rám azt a nőt a felvételen?

Luca hallgatott.

Victor odalépett hozzá, és olyan közel állt, hogy csak néhány centiméter választotta el őket.

— Chloe három hete véletlenül került a házba?

— Nem. Én választottam ki az önéletrajzát.

Victor szeme összeszűkült.

— Miért?

— Mert tudtam, hogy az apja elrejtett valamit. Azt hittem, ő tudja, hol van.

Én majdnem összeestem.

— Tommyt is miattad támadták meg?

— Csak figyelmeztetés volt.

Victor ökölbe szorította a kezét, de nem ütött. Csak elővette a telefonját, és felhívta a kerületi ügyészt.

— Megvan a felvétel. Élő tanúk is vannak. Küldjön azonnal embereket.

Luca ekkor elmosolyodott.

— Késő.

Victor letette a telefont.

— Miért?

Luca az ablak felé nézett.

— Mert mielőtt idejöttem, elküldtem valakinek a fiú kórházi adatait. Reggelre Tommy nem lesz biztonságban sehol.

Ebben a pillanatban megszólalt Victor telefonja. Ismeretlen szám volt.

A vonal túlsó végén egy férfi hangja beszélt.

— Ha azt akarja, hogy a fiú életben maradjon, Russo, egyedül jöjjön a régi folyóparti raktárhoz. És hozza magával a lányt is…