Az özvegyként bevitt órámra ötven dollárt ajánlottak, de amikor kivettem a táskámból valamit, az órás elsápadt

Két héttel a férjem temetése után az órás a gyerekeim előtt közölte, hogy az egyetlen értékünk ötven dollárt sem ér.

A három kicsi közül a legfiatalabb, Nóri, a babakocsiban sírt, a négyéves ikrek pedig egymás kezét szorították a fényes üzlet márványpadlóján. Én egy kifoltozott, tejfoltos pulóvert viseltem, és úgy éreztem, mindenki engem néz. A pult mögött álló férfi azonban nem a gyerekeket látta. Csak egy könnyű célpontot.

A fekete búvárórát óvatosan tettem elé. Andrásé volt. Tizenkét éve kapta az apjától, és még a szíja belső oldalán is ott látszott egy apró, félhold alakú karcolás. Tudtam, hogy egy ilyen állapotban lévő ritka darab sok pénzt ér. Annyit, amennyiből kifizethetném a lakbért, a gyógyszereket és a gyerekek óvodai tartozását.

— Ez egy régi, hibás utánzat — mondta az órás, miközben még nagyítót sem vett elő.

— Biztos benne?

A férfi végigmért. A tekintete megállt a szétázott cipőmön, aztán a babakocsi rozsdás kerekén.

— Hölgyem, én harminc éve foglalkozom ilyen órákkal. Maga pedig láthatóan két hete nem aludt rendesen.

— Attól még felismerhetem, mit tartok a kezemben.

Elmosolyodott, de ebben nem volt kedvesség.

— Ötven dollárt adok érte. Nem azért, mert ennyit ér, hanem hogy legyen miből hazamennie. Vegye el, vagy ne rabolja tovább az időmet.

A mellkasom összeszorult. Nem a pénz miatt. András hangját hallottam a fejemben, ahogy mindig azt mondta: „Ha valaki túl gyorsan akar üzletet kötni veled, előbb kérdezd meg, mitől fél.”

Nem vitatkoztam.

— Ötven dollár? — kérdeztem halkan.

— Már mondtam. Vegye el.

A pult alatt kinyílt egy fiók. A férfi kivett öt gyűrött bankjegyet, és úgy csúsztatta felém, mintha alamizsnát osztana. A gyerekek közben sírni kezdtek. Én pedig rámosolyogtam.

— Rendben. Akkor legyen így.

Victor Dobre, ahogy a mellén viselt névtáblán olvastam, elégedetten hátradőlt. Azt hitte, győzött.

Én lassan lehúztam a vállamról a vászontáskát. A táska oldalára András még életében egy apró piros papírcsónakot varrt, mert Nóri születése után azt mondta, ez hozott szerencsét a családunknak. A csónak egyik sarka most felpöndörödött.

Benyúltam a belső rekeszbe.

Victor vigyora még szélesebb lett.

— Ha meggondolta magát, asszonyom, nincs időm újabb jelenetre.

Nem a bankjegyekért nyúltam.

Egy lapos, bőrbe kötött tokot vettem elő, és a pult közepére fektettem. Victor tekintete a tokra siklott. A keze megállt a levegőben.

— Ezt honnan szerezte? — kérdezte.

— A férjem hagyta rám.

A férfi arca egy pillanat alatt elvesztette a színét. Hátralépett, mintha a tokból valami veszélyes dolog került volna elő.

— Ez nem lehet valódi — suttogta.

Aztán a zárhoz nyúlt, és én rájöttem, hogy pontosan tudja, mi van benne…

2. RÉSZ

…Victor ujjai a tok apró rézcsatján reszkettek. A csat ugyanabból a sárgás fémből készült, mint az óra régi koronája, és a körme alatt fekete olajfolt ült.

— Ne nyúljon hozzá — mondta.

— Az előbb még azt mondta, hogy csak egy értéktelen utánzat.

— Nem tudja, miről beszél.

— Akkor miért fél tőle?

A kérdés után olyan csend lett, hogy tisztán hallottam a falióra másodpercenkénti kattanását. Nóri hüppögött a babakocsiban. Az ikrek a pulthoz húzódtak, én pedig a táskám piros papírcsónakját szorítottam a tenyerembe, hogy ne lássa, mennyire remeg a kezem.

Victor közelebb hajolt.

— Hallgasson rám. Adok kétszázat. Ez már több, mint amennyit egy ilyen óra megér.

— Ötvenből kétszáz lett három perc alatt?

— Ne játssza az okosat!

A hangja betöltötte az üzletet. A hátsó helyiségből előjött egy fiatal alkalmazott, Balázs, és zavartan megállt az ajtóban.

— Minden rendben, főnök?

Victor azonnal visszavette a mosolyát.

— Természetesen. Ez a hölgy félreértett valamit.

— Nem értettem félre semmit — mondtam. — Csak szeretném kinyitni a tokot.

— Kifelé!

— Előbb hívok egy független szakértőt.

Victor a pult mögött álló telefonra csapott.

— Ha most rendőrt hív, azt fogom mondani, hogy megpróbált rám támadni.

A gyomrom összerándult. A temetés óta minden fenyegetés kétszer akkorának tűnt, mert már nem volt mellettem András, aki mellém álljon. De aznap először éreztem, hogy a félelem alatt valami más is él bennem.

— Hívja csak őket — feleltem. — A kamerák mindent felvettek.

Victor pillantása a mennyezet sarkában lévő fekete lencsére ugrott.

Ekkor Balázs megszólalt.

— Főnök, talán jobb lenne, ha elengednénk őket.

— Te maradj csendben!

— De a nő férje volt az, aki három hónapja behozta azt a különleges órát — mondta Balázs. — Maga akkor azt mondta, hogy el kell rejteni, amíg a papírok elkészülnek.

Victor megmerevedett.

Én lassan Balázs felé fordultam.

— Az én férjemet ismerte?

A fiú elsápadt.

— Csak egyszer találkoztunk vele.

— Mit mondott magának?

Victor hirtelen elkapta a karját.

— Elég volt!

— Engedje el! — kiáltottam.

Az ikrek sírva fakadtak, a babakocsi kereke megcsikordult a padlón. Balázs kiszabadította magát, én pedig elővettem a telefonomat. Nem volt rajta hívás. Csak egy üzenet, amelyet azon a reggelen kaptam egy ismeretlen számról.

„Ne add el az órát. Menj vissza abba az üzletbe, és nyisd ki a tokot mindenki előtt.”

Victor meglátta a kijelzőt.

— Ki küldte ezt?

— Maga jobban tudja nálam.

— A férje halott. Ne képzeljen összeesküvést minden mögé.

A mondat úgy vágott belém, mintha pofon lett volna. András nem egyszerűen meghalt. Az autója fékhiba miatt csúszott át a szemközti sávba, és a rendőrség balesetként zárta le az ügyet.

Kinyitottam a tokot.

Belül nem ékszer volt, hanem egy kisméretű hangrögzítő és egy összehajtott, közjegyzői pecséttel ellátott irat. Victor először a hangrögzítőt nézte, aztán az iratot.

— Ezt nem teheti meg — mondta.

— Miért? Mitől fél, hogy meghalljuk?

A hangrögzítőn egyetlen gomb volt. Piros.

Balázs az ajtóhoz lépett, és ráfordította a zárat.

Victor keze a pult alá csúszott. Én pedig megláttam, hogy a kabátja belső zsebéből egy másik papírt húz elő…

3. RÉSZ

…— Ha ezt aláírja, asszonyom, maga és a gyerekei komoly bajba kerülnek — mondta Victor, miközben a papírt maga elé tartotta.

— Ez fenyegetés?

— Ez figyelmeztetés.

Balázs az ajtónál állt. A kezében a kulcs csörömpölt, de nem mozdult. Én megnyomtam a hangrögzítő piros gombját.

András hangja szólalt meg.

„Ha ezt hallod, Eszter, akkor valószínűleg már nem tudlak megvédeni. Ne hidd el Victornak, hogy az óra hamis. Ő három hónapja pontosan tudja, mennyit ér.”

Victor arca megfeszült.

— Ez hamis felvétel.

A készülék folytatta.

„Az órát eredetileg eladásra bíztam rá. Ő nyolcvankétezer dollárért talált rá vevőt, de nekem csak hatezret utalt. A különbözetet elrejtette a könyvelésben. Amikor kérdőre vontam, azt mondta, tönkreteszi a családomat.”

A térdem megremegett. András soha nem beszélt erről. Azt hittem, a halála előtt minden rendben volt köztünk, csak a pénzügyeink váltak szűkössé.

Victor a pult mögötti fiókhoz kapott.

— Kapcsolja ki!

— Ne nyúljon hozzá! — kiáltotta Balázs.

A felvételen András hangja halkabb lett.

„A tokban van az eredeti adásvételi lap, Victor aláírásával. A másolatot elküldtem az ügyvédemnek, de az eredetit nálad hagytam, hogy ne sejtsd, mire készülök. Ha velem történik valami, Eszternek joga van mindent visszakövetelni.”

Victor hátrált egy lépést.

— Maga nem érti, ez csak üzleti vita.

— Az üzleti vitákban nem szokták meghamisítani a számlákat — feleltem.

Kivettem az iratot a tokból. A lap alján ott volt Victor aláírása, mellette a bolt pecsétje, fölötte pedig az óra sorozatszáma. A sorozatszám megegyezett azzal, amelyet András évekkel korábban lefényképezett.

— Ez nem lehet itt — suttogta Victor.

— Mégis itt van.

Balázs közelebb lépett.

— Főnök, én láttam azt az átutalást. Maga mondta, hogy senki nem fogja számon kérni.

Victor ránézett.

— Te is benne voltál?

— Nem. De most már nem fogom magát védeni.

Ekkor kopogtak az üvegajtón. Két nyomozó és egy nő állt odakint. A nő bemutatta a jelvényét.

— Gál Júlia vagyok. A férje halálának ügyében nyomozok.

Victor teljesen elsápadt.

— Ezt az ügyet lezárták.

— Eddig — mondta Júlia. — Ma reggel megkaptuk az autó javítási előzményeit és az ön műhelyének számláit.

A telefonom rezegni kezdett. Egy új üzenet érkezett András ügyvédjétől: „Eszter, azonnal hívjon. A férje még egy csomagot hagyott önnél, és azt írta, csak akkor adhatom át, ha a rendőrség már belépett Victor üzletébe.”

A nyomozók mögött ekkor egy szállító állt, kezében egy nagy, lezárt fémdobozzal.

Victor azt hitte, a bizonyítékokkal véget ért minden.

De amikor meglátta a dobozt, a tekintete nem rám, hanem Balázsra siklott, és csak ennyit kérdezett:

— Mit mondtál nekik?…

Related posts:

4. RÉSZ — Az özvegyként bevitt órámra ötven dollárt ajánlottak, de amikor kivettem a táskámból valamit, az órás elsápadt Lídia néni minden reggel hatvan kiló marhahúst vett, aztán amikor a rendőrök kinyitották a kaput, a hentes elsápadt A főnököm ágyában ébredtem, miközben a házban mindenki engem figyelt — aztán Victor arcáról eltűnt a megszokott nyugalom Ötven dollárt kértem egy idegentől a fiam tápszerére, de amikor belépett a cégembe, a vezérigazgató elfehéredett Két évig mindenről lemondtam az utazásért, aztán a férjem bejelentése után a nővérem egyszer csak elsápadt A lányom miatt kirúgtak az állásinterjúról, aztán az igazgatónő meglátta a rajzát, és hirtelen elnémult az egész iroda