Lídia néni minden reggel hatvan kiló marhahúst vett, aztán amikor a rendőrök kinyitották a kaput, a hentes elsápadt

Amikor a rendőrök felrántották a rozsdás gyárkaput, Lídia néni sikoltozva vetette magát elé, mintha odabent nem állatok, hanem emberek élete rejtőzne.

Aznap reggel fél hatkor nyitottam ki a hentesüzletet a főtér sarkán. A pult fölött még nem kapcsoltam fel minden lámpát, a padlón pedig ott csillogott a felmosóvíz, amikor meghallottam a csengőt.

Lídia néni lépett be.

A fekete kendője alatt ősz hajszálak tapadtak a homlokára, kezében pedig egy vászonzsákot szorongatott. Mindig kis adag húst vett: egy combot, néhány csontot, néha fél kiló darált marhát. Most azonban olyan halkan szólalt meg, mintha szégyellte volna, amit kérni készül.

– Hatvan kiló marhahúst szeretnék.

A kés megállt a kezemben.

– Hatvanat? – kérdeztem, mert azt hittem, rosszul hallottam.

– Hatvanat. Ami olcsóbb. Inak, nyesedék, csontos részek is jók.

A mérleg mellett álló fémkanál rezegni kezdett, amikor letettem rá az első darabokat. Lídia néni remegő ujjal számolta elő a régi, gyűrött bankjegyeket. Némelyik annyira elhasználódott, hogy a sarkánál átlátszott a fény.

– Ünnepség lesz? – próbáltam mosolyogni.

– A fiam hazajött – felelte.

A mondat olyan természetesen hangzott, hogy csak később éreztem meg benne valami hideget.

A csomagokat gyorsan a kézikocsijába tette, és még azt sem várta meg, hogy rendesen átkössem őket. A talicska kereke csikorogva fordult ki az üzletből.

Aznap este a szomszédos pékségben találkoztam Ilonával, Lídia néni szomszédasszonyával. Amikor elmeséltem neki a vásárlást, leejtette a kávéskanalat.

– A fia? András hat éve meghalt.

– Biztosan összekever valakivel.

– Én vittem neki a gyászjelentést. Én álltam mellette a temetésen.

A gyomrom összerándult.

Másnap Lídia néni újra megjelent. Ugyanabban az időben. Ugyanazzal a kopott vászonzsákkal.

– Hatvan kilót – mondta.

– Lídia néni, beszélhetnénk arról, kinek viszi?

– Nem.

– Talán segítségre van szüksége.

– Nekem nincs szükségem semmire.

A szeme közben végig az ablakot figyelte. Háromszor is hátranézett, mielőtt kitolta volna a kocsit.

A következő héten minden reggel visszajött. Hatvan kiló. Ugyanazok a régi bankjegyek. Ugyanaz a sietős távozás.

A város beszélni kezdett.

Éjjel követni kezdtem. A piac mögött Lídia néni felrakta a csomagokat egy rozoga kézikocsira, majd a külváros felé indult. A ködben csak a kerekek fémes nyöszörgését hallottam. Fél óra múlva elérte az elhagyott konzervgyárat, ahol a kerítésen még ott lógott egy leszakadt tábla: Belépni tilos.

Lídia néni elővett egy apró, sárgaréz kulcsot, és eltűnt a rozsdás kapu mögött.

Egy órával később üres kocsival jött ki.

Aznap este a konténereknél is megláttam. Kartont, palackokat és fémdarabokat gyűjtött. A pénzt egy különös, piros kockás bélésű kabátzsebbe rejtette, amelyet mindig összevarrt magán.

Másnap reggel már nem bírtam tovább.

– Lídia néni, mi van odabent?

Rám nézett. A kezében lévő kötőtű úgy remegett, hogy nekikoccant az üres bögrének.

– Ha tudni akarja, Oszkár, akkor előbb kérdezze meg magától, képes lenne-e végignézni, ahogy valaki éhen hal.

– Valaki?

Nem válaszolt.

Délután a rendőrséghez fordultam. Nem vádoltam meg semmivel, csak elmondtam, mit láttam. Két járőr még aznap este kiment a gyárhoz, de Lídia néni a kapu előtt állta útjukat.

– Nincs ott semmi – mondta.

Odabentről tompa ütés hallatszott.

Aztán valami gyorsan végigkapart a betonon.

A legfiatalabb rendőr a zseblámpájával a réshez lépett. Lídia néni megmarkolta a kapu reteszét.

– Ne nyissa ki – suttogta. – Kérem.

A rendőr félretolta a kezét.

A fémkapu lassan megmozdult. A sötétből forró, nehéz szag áradt ki, majd egy rekedt, reszkető nyüszítés hasított át az éjszakán. A rendőrök beléptek, én pedig a kapu mögött megláttam valamit, amitől Lídia néni arca teljesen elfehéredett. A zseblámpa fénye megállt egy összetört faládánál, és az egyik tiszt már nyúlt is a fedeléhez…

RÉSZ 2

A rendőr keze már a faláda fedelén volt, amikor Lídia néni olyan erővel ragadta meg a karját, hogy az idős asszony körme belevájódott az egyenruha ujjába.

– Ne azt! – kiáltotta. – Nem szabad!

– Asszonyom, lépjen hátra! – parancsolta a rendőr.

A ládából újabb kaparás hallatszott. A hang olyan gyenge volt, hogy először azt hittem, csak a szél mozgatja a törött deszkákat. Aztán valami nekifeszült belülről.

A rendőr letérdelt, és óvatosan felemelte a fedelet.

Egy sovány, fekete-fehér kutya feküdt odabent. A nyakán vastag drótból készült hurok szorult, egyik hátsó lábát pedig durva kötés borította. A szeme nyitva volt, de úgy nézett ránk, mintha már nem várna segítséget.

A mögöttünk álló másik tiszt káromkodást nyelt vissza.

– Hányan vannak itt? – kérdezte.

– Nem emberek – felelte Lídia néni.

– Ezt látjuk. Hány állat?

Lídia néni lehajtotta a fejét.

– Harminchat.

Beljebb mentünk. A gyár régi szerelőcsarnokában rozsdás gépek álltak, a falak mentén pedig deszkákból, takarókból és kartonlapokból kialakított fekhelyek sorakoztak. Kutyák bújtak elő a sötétből. Volt köztük kölyök, öreg juhászkutya, háromlábú keverék és egy hatalmas, fehér állat, amelynek a pofáján friss heg húzódott.

A levegőben fertőtlenítő, főtt hús és nedves szőr szaga keveredett. A betonon rozsdás vödrök sorakoztak. A falra egy régi iskolai tábla volt felfüggesztve, rajta krétával nevek és etetési idők.

– Miért rejtegeti őket? – kérdeztem.

Lídia néni rám nézett.

– Mert aki elől rejtegetem őket, annak pénze van, ügyvédje van, és mindenkinél hangosabban tud hazudni.

A rendőr elővette a telefonját.

– Mentőt és állatvédőket hívok.

– Ne tegye! – Lídia néni hangja megtört. – Ha most felbolydítják ezt a helyet, reggelre eltűnnek.

– Kik?

Lídia néni a szerelőcsarnok végében álló fémajtóra mutatott. A kilincs körül friss karcolások látszottak.

– Azok, akik idehozták őket.

A tisztek összenéztek.

Én akkor vettem észre a fal mellett fekvő barna füzetet. A borítóján egy kifakult, sárga csillag alakú matrica volt. Felvettem, és amikor kinyitottam, a lap tetején egy név állt: András Stepanivna.

Lídia néni arca megkeményedett.

– Tegye le.

– Ez a fia füzetje?

– Tegye le, Oszkár!

A lapokon dátumok, rendszámok és rövid megjegyzések szerepeltek. Több oldalon ugyanaz a név tért vissza: Márton Varga. A város leggazdagabb építési vállalkozója. Az az ember, akinek a fél ipari negyed a tulajdonában volt, és aki évente jótékonysági bált rendezett a városházán.

A rendőr átlapozta a füzetet.

– Ismeri ezt az embert?

– Mindenki ismeri – felelte Lídia néni. – De a fiam túl közel került hozzá.

Odakint ekkor fékcsikorgás hallatszott. Egy fekete terepjáró állt meg a kapunál. A fényszórók végigsöpörtek a csarnokon, a kutyák pedig egyszerre kezdtek remegni.

Egy férfi szállt ki. Drága kabátot viselt, és telefonon beszélt.

– Mondtam, hogy ez a terület magántulajdon – hallottuk. – Azonnal menjenek el.

Lídia néni a füzetet a mellkasához szorította.

– Már itt van – suttogta.

A férfi belépett a kapun. Márton Varga volt az. A tekintete végigfutott a kutyákon, aztán megállt rajtam.

– Maga a hentes – mondta. – Maga szállította ide a húst.

– Én csak eladtam.

– Akkor most tanú.

A zsebéből elővett egy összehajtott papírt.

– Holnap reggelre kiürítik ezt a helyet. Ha bárki akadályozni próbálja, magántulajdon megsértése miatt feljelentem.

A fiatal rendőr kinyújtotta a kezét a papírért, de mielőtt elolvashatta volna, Lídia néni a férfi elé lépett.

– Maga ölte meg a fiamat.

Varga mosolya eltűnt.

– Vigyázzon, öregasszony.

– Hat éve minden reggel ezt mondom magamnak. Ma már nem félek.

Ekkor a csarnok hátsó részéből halk csattanás hallatszott. Valami kiesett a fal mögötti résből. A rendőr odavilágított, és egy apró fémdobozt talált a törmelék alatt.

Lídia néni úgy nézett rá, mintha a dobozban nem tárgy, hanem a fia utolsó lélegzete lenne.

– András azt mondta, ha vele történik valami, ezt csak akkor adjam át, amikor a kapu előtt rendőr áll…

RÉSZ 3

– …és amikor a kapu előtt rendőr áll – fejezte be Lídia néni, miközben a fémdobozra tette a tenyerét.

A csarnokban mindenki elhallgatott. A kutyák közül még a sérült fekete-fehér is felemelte a fejét. Csak a régi mennyezeti csőből csöpögött víz a vödörbe, szabályos, hideg koppanásokkal.

– Nyissa ki – mondta a rendőr.

– Maga mondta, hogy nincs ott semmi – szólalt meg Varga.

– Most már maga is hallgatna – felelte a tiszt.

Lídia néni a köténye alól elővette a kulcsot. Nem a sárgaréz kapukulcsot, hanem egy apró, fekete fémdarabot, amelyet a nyakában hordott zsinóron. A keze remegett, de nem hátrált meg.

A doboz fedele felpattant.

Benne egy pendrive, három fénykép és egy összehajtott állatorvosi jelentés feküdt. Az egyik fényképen András állt a konzervgyár mögött, mellette egy teherautó. A platón összekötözött kutyák feküdtek. A teherautó oldalán Varga vállalkozásának jelzése volt.

A második képen két férfi egy ketrecet cipelt a régi csarnokba.

A harmadikon Varga szerepelt.

Az arca félprofilban látszott, de felismerhető volt. A kezében ostor volt.

– Ezek hamisítványok – vágta rá.

– Akkor miért lett fehér az arca? – kérdeztem.

Varga felém fordult.

– Maga nem tudja, kivel beszél.

– Dehogynem. Egy emberrel, aki hat éve azt hitte, mindent eltüntethet.

A rendőr a pendrive-ot a szolgálati számítógéphez csatlakoztatta. A gyár irodájában találtunk egy régi monitort, amely még működött. A fájlok között dátumok, rendszámok és állatorvosi számlák sorakoztak. Aztán elindult egy hangfelvétel.

András hangja csendült fel.

– Ha ezt hallod, anya, akkor valószínűleg már nem tudok hazamenni.

Lídia néni a falnak támaszkodott. A szeme becsukódott.

– Ne hallgassuk végig – suttogta.

– Dehogynem – mondta Varga, túl gyorsan. – Ez csak egy beteg ember képzelgése.

A felvételen fémcsattanás hallatszott, majd Varga hangja.

– A kutyák eltűnnek. Maga pedig aláírja, hogy baleset történt.

András válaszolt:

– Nem írok alá semmit.

– Akkor a következő ketrecben maga lesz.

A hangfelvétel megszakadt. Senki nem mozdult.

Lídia néni arca szürkévé vált.

– A fiamat nem autóbaleset érte – mondta. – A hivatalos jelentés szerint lefutott az útról. De előtte felhívott. Azt mondta, Varga emberei elkapják. Másnap megtalálták a folyóparton.

Varga hátrálni kezdett.

– Ez nevetséges. Hat év telt el.

A rendőr elővette a bilincsét.

– Mostantól nem hagyja el a helyszínt.

– Maga ezt nem teheti meg! – ordította Varga. – Van ügyvédem, vannak kapcsolataim!

– De bizonyítéka nincs arra, hogy maga ártatlan.

A kutyák közül a nagy fehér állat ekkor felállt, és bicegve Varga elé ment. A nyakában régi bőrszíj lógott. Varga meglátta, és hirtelen elnémult.

– Ezt az állatot ismerem – mondta.

– Ő volt az utolsó – felelte Lídia néni. – András azon az éjszakán ezt az egyet tudta kimenteni.

A rendőrök elvezették Vargát. Én azt hittem, ezzel véget ér minden. De a fémdoboz alján még volt egy összehajtott papír, amelyet senki sem vett észre.

Lídia néni bontotta ki.

A lap egy kórházi fejlécet viselt, és rajta András kézírása állt: „Ha én nem élem túl, ne csak a kutyákat mentsétek meg. Keressétek meg azt a fiút, akit Varga a gyár alatti pincében tartott.”

A rendőr telefonja abban a pillanatban megszólalt.

– Itt a kapitányság – mondta egy rekedt hang. – A folyóparti régi őrháznál mozgást észleltünk. Valaki most küldött egy üzenetet András régi számáról.

Lídia néni rám nézett.

Az üzenet csak ennyi volt: „Még mindig tudom, hol van a fiú.”…