RÉSZ 4 — Lídia néni minden reggel hatvan kiló marhahúst vett, aztán amikor a rendőrök kinyitották a kaput, a hentes elsápadt

RÉSZ 4

Az üzenet után senki sem beszélt néhány másodpercig.

Aztán a rendőr káromkodott, és újra tárcsázni kezdett.

– Zárják le a folyópartot! – mondta a telefonba. – Senki ne menjen oda egyedül.

Lídia néni azonban már az ajtónál állt.

– Én megyek.

– Maga sehova nem megy – felelte a tiszt.

– A fiam miatt tudom, hol van az őrház.

– Akkor velünk jön, de mögöttünk marad.

Varga a kapunál még egyszer megpróbálta visszaszerezni az irányítást. Telefonált az ügyvédjének, de a férfi alig néhány másodperc múlva visszahívta.

– Márton, ezt nem tudom eltussolni – hallottuk a kihangosított készülékből.

– Azért fizetlek, hogy tudd!

– Azért fizettél, hogy törvényesnek tűnjön, amit csinálsz. Ez más.

– Ne merj magamra hagyni!

– Már megtetted magaddal.

A vonal megszakadt.

Varga úgy szorította a telefont, hogy az ujjai elfehéredtek.

A rendőrök bilincsbe tették, de még akkor is magyarázkodott.

– Ezek a felvételek nem bizonyítanak semmit. A hangot bárki utánozhatta.

Én a falnak támaszkodva álltam, és közben arra gondoltam, hogy mennyire könnyű volt neki éveken át másokat elhallgattatni. Egy aláírás, egy telefon, egy fenyegetés. Ennyi elég volt ahhoz, hogy András halála balesetnek tűnjön.

A folyóparti őrházhoz éjfél után értünk.

A régi épület ablakait deszkákkal szögezték be. A bejárat előtt friss sárban egyetlen cipőnyom vezetett a pincelépcső felé.

– Maradjon mögöttem – mondta a rendőr.

– Nem tudok – felelte Lídia néni.

A pincében hideg volt. A falakon penész futott végig, a földön pedig egy piros műanyag pohár hevert. Még nedves volt a széle.

– Itt járt valaki – mondtam.

A sarokból halk kopogás érkezett.

Három koppanás.

Szünet.

Újabb három.

A rendőr lefeszítette a zárat. A helyiségben egy tizenhárom év körüli fiú ült a falhoz láncolva. Sovány volt, a pulóver ujja hosszúra lógott a kezén, és amikor meglátott minket, először hátrált, aztán Lídia nénire nézett.

– Maga András mamája?

Lídia néni letérdelt elé.

– Igen. Gyere, fiam.

A fiú nem mozdult.

– András azt mondta, maga eljön értem.

Lídia néni szeméből könnyek csordultak le.

– Késtem.

– De eljött.

A rendőr elvágta a láncot. A fiú felállni próbált, de a lába összecsuklott. Én kaptam el, és először éreztem, milyen könnyű egy gyerek, akit túl sokáig tartottak éhesen.

– Mi a neved? – kérdeztem.

– Misi.

– Ki hozott ide?

A fiú Varga nevét mondta ki.

Később a kórházban Misi elmondta, hogy az apja Varga telepén dolgozott. Amikor rájött, hogy kutyaviadalokat és tiltott szállításokat szerveznek, feljelentéssel fenyegetőzött. Eltűnt. Misi pedig azért került a pincébe, hogy az apja hallgasson.

András tudomást szerzett róla, és megpróbálta megmenteni. Ezért ölték meg.

A rendőrség napokig kutatott a gyárban és a folyóparton. A falak mögött további ketreceket, hamis állatorvosi pecséteket, szállítási jegyzékeket és felvételeket találtak. A fémdobozban lévő bizonyítékok csak a történet első darabjai voltak.

Vargát letartóztatták. Az emberei közül többen beismerő vallomást tettek, amikor rájöttek, hogy a főnökük már nem tudja őket megvédeni.

A tárgyaláson Varga először végig engem nézett.

Aztán lejátszották a hangfelvételt.

A saját hangját hallotta a terem falai között.

„A következő ketrecben maga lesz.”

Varga arca megfeszült.

– Ez nem így volt – mondta.

A bíró a felvételre nézett.

– De ezt ön mondta.

– Nem emlékszem.

– Mi emlékszünk helyette – szólalt meg mögöttem Lídia néni.

Varga ekkor először nézett le.

Misi később tanúskodott, de nem kellett részletesen beszélnie. Elég volt annyit mondania, hogy felismerte Varga hangját. Az ügyész az összes bizonyítékot egymás mellé tette, és a hazugságok egyszerűen nem fértek el közöttük.

Lídia néni a tárgyalás után visszament a gyárhoz.

A csarnok üres volt.

A fekete-fehér kutya, amelyet az első éjszakán a faládából emeltünk ki, már egy állatvédő telepen lábadozott. A nagy fehér kutyát András régi kollégája fogadta örökbe. A többieknek is találtak helyet.

Lídia néni sokáig állt a régi tábla előtt. A krétával felírt nevek még látszottak rajta.

– András mindig azt mondta, egyszer minden állatnak lesz saját ajtaja – mondta.

– Most már van – feleltem.

Ő nem mosolygott. Csak végighúzta az ujját a fia neve alatt.

Három héttel később Misi nálam lakott ideiglenesen. A gyámhivatal sok kérdést tett fel, én pedig minden reggel ugyanúgy nyitottam a hentesüzletet, mint korábban. Csakhogy már nem hatvan kiló húst mértem ki egyetlen embernek.

A hátsó helyiségben meleg ételt főztünk a menhely kutyáinak és azoknak a gyerekeknek, akiket Lídia néni közben talált meg az utcán.

Misi eleinte minden ajtót bezárt maga mögött.

Aztán egy reggel nyitva hagyta a fürdőszoba ajtaját.

Ez volt az első győzelme.

Decemberben leesett az első hó. Misi a kirakat előtt állt, és egy rajzot tartott a kezében. Egy nagy fehér kutya volt rajta, mellette egy öregasszony, egy hentes és egy fiú. A háttérben sárga fényű ház állt, az ajtaja fölött pedig ez szerepelt: Mindenki hazatalál.

– Ezt nekem rajzoltad? – kérdeztem.

– Neked is. Lídia néninek is.

– És Andrásnak?

Misi a hóesést nézte.

– Neki már nem kell ajtót keresnie.

Hónapokkal később Varga ügyvédjén keresztül üzenetet küldött. Azt írta, megbánta, amit tett, és szeretne beszélni velem. A levél végén azt kérte, vigyem el neki András füzetének másolatát.

Nem válaszoltam.

Másnap újabb levél érkezett.

„Csak öt percet kérek.”

A papírt visszaküldtem az ügyvédjének.

Ennyit írtam rá: „A fiam hat éve kért segítséget. Ön akkor nem adott neki öt percet sem.”

Nem éreztem diadalt.

Csak csendet.

A régi gyár helyén tavasszal állatmentő központ nyílt. Az első épület ajtaja fölé Lídia néni egy egyszerű fatáblát tett: András háza.

A piros kockás bélésű kabátját azonban nem dobta ki. A zsebében még mindig ott tartotta a menhely kulcsát és egy összehajtott rajzot Misitől.

Egyik este, zárás után Lídia néni elővette a kabátot, és a vállára terítette. A kockás bélés kibukkant a gallér alól, miközben a háttérben a megmentett kutyák békésen szuszogtak.

Misi az ajtóban állt.

– Hazamegyünk? – kérdezte.

Lídia néni ránézett, aztán a kulcsra a zsebében.

– Igen, fiam.

Most már volt hová hazamenniük.

A kapu mögött nem maradt senki, aki éhezett.

A kulcs pedig végre nem titkot őrzött, hanem ajtót nyitott.