A kórházi ágyamon szültem meg Nico lányát, miközben ő egy másik nőt ölelt, aztán a férfi egyszer csak elsápadt

Tizenkét perccel azután, hogy megszületett a lányom, a férjem szeretőjének fényképe jelent meg a telefonomon. Én még vérző kézzel próbáltam megtanulni, hogyan tartsam Lilát, miközben Nico Moretti egy manhattani étterem félhomályos fülkéjében ült, és egy vörös ruhás nő tenyere simult az arcára.

A nő ujjai Nico állkapcsát érintették. Nico pedig úgy fogta a csuklóját, mintha nem akarná elengedni.

A fénykép alatt nem volt magyarázat. Csak egy időpont: 22 óra 18 perc.

A lányom 22 óra 36 perckor született.

A nővér éppen a varrataimat ellenőrizte, amikor a telefonom rezegni kezdett. A készüléket képernyővel lefelé fordítottam, és a kis bölcsőre néztem. Lila sötét haja nedvesen tapadt a homlokához, apró ökle az álla alatt pihent, mintha máris valami láthatatlan veszéllyel védekezne.

A nyakamban ott lógott a réz iránytűmedál, amelyet Nico adott nekem a huszonnyolcadik születésnapomon.

„Hogy mindig hazatalálj hozzám” – mondta akkor.

Most a medál hidege a bőrömbe mart.

A folyosón valaki örömében felnevetett. Egy másik szobából taps hallatszott. Én pedig egyedül feküdtem, és próbáltam nem megkérdezni magamtól, miért volt mindenki másnak jelen az apja, csak az én gyermekemnek nem.

Éjfél előtt egy kisfiú állt meg az ajtóm előtt. Pókemberes pizsamát viselt, kezében papírpohárban kakaót szorongatott.

– Szép a babád – mondta.

– Köszönöm.

– Hol van az apukája?

A kérdés olyan egyszerű volt, hogy majdnem összetörtem tőle.

– Nem tudott eljönni – feleltem.

A kisfiú összevonta a szemöldökét.

– Pedig neki kellett volna a legjobban örülnie.

Nem tudtam mit mondani. Csak lehajtottam a fejem.

– Hogy hívják?

– Lila.

A név kimondása fájt. Nico választotta ki hónapokkal korábban, amikor még azt hittem, a hangjában hallani fogom majd az örömöt.

Aznap reggel még a hobokeni konyhánkban állt, sötétkék ingben, és a mandzsettagombját igazgatta.

– Bármelyik pillanatban beindulhat a szülés – mondtam neki.

Nico a homlokomra csókolt.

– Mire kórházba kerülsz, ott leszek.

– Ne okozz csalódást.

– Soha nem fogok.

Délután négykor kezdődtek a fájások. Fél ötkor felhívtam. Ötkor újra. Háromnegyed hatkor megírtam neki, hogy négypercenként jönnek.

Aztán csak egyetlen szót küldtem: „Kérlek.”

Nico egyikre sem válaszolt.

Lila születése után a telefonon sorra jelentek meg a nem fogadott hívások. Férfiak kerestek, akik Nico vállalatánál dolgoztak. A legfelső üzenetet Vincent Romano küldte, Nico gyerekkori barátja, aki évek óta minden baját eltakarította utána.

„Ava, ne tegyél semmit, amíg nem beszélsz velem. Nico nem tudja, hogy megszületett a baba.”

Egy pillanatra majdnem elhittem neki.

Aztán újra megnéztem a fényképet.

Nico tudta, hogy bármikor szülhetek. Tudta, hogy hívtam. És mégis máshol volt.

Megnyitottam a Moretti családi csoportját, amelybe Nico egyszer azt mondta, csak haláleset vagy kigyulladt épület miatt írhatok.

Harmincketten voltak benne: rokonok, unokatestvérek, igazgatók, régi alkalmazottak. Lefényképeztem Lilát, ahogy a takaró alatt alszik. A kórházi karszalagján pontosan látszott a születési idő.

Aztán beírtam: „A neve Lila Moretti.”

A gratulációk azonnal záporozni kezdtek. Nico anyja azt kérdezte, hol van a fia. A húga azt írta, jól vagyok-e. Majd Luca, Nico unokatestvére, feltöltötte a vörös ruhás nővel készült fényképet.

A beszélgetés egyetlen másodperc alatt elnémult.

Nico neve rögtön megjelent a kijelzőn.

„Ava.”

„Vedd fel.”

„Kérlek.”

Ugyanaz a szó. Ugyanaz az ember, aki az enyémet órákon át figyelmen kívül hagyta.

„Ne gyere” – írtam vissza.

Tizenkét perccel később kinyílt az ajtó. Nico vizes hajjal, ugyanabban a sötétkék öltönyben állt előttem. A fehér inge gallérján halvány vörös rúzsfolt látszott.

– Ava, beszélnünk kell.

– Nem. Neked kellene magyarázkodnod.

– Nem tudtam, hogy megszületett.

– De tudtad, hogy vajúdni kezdtem.

– Hibáztam.

– Nem, Nico. Döntöttél.

Megpróbált közelebb lépni a bölcsőhöz, de felemeltem a kezem.

– Ma este nem fogod meg.

– Ő a lányom.

– Ma este én voltam az egyetlen szülője.

Vincent a küszöbön jelent meg. Nico arcáról eltűnt a magabiztosság.

– Vincent – mondtam –, te tudtad, hogy vajúdom?

A férfi a kezében tartott barna bőrmappára nézett. A sarkán egy friss karcolás futott végig.

– Ava, előbb ezt látnod kell.

– Mi van benne?

Vincent felemelte a mappát, és az ujjai lassan a kapcsához nyúltak…

2. RÉSZ

…Vincent ujjai megálltak a mappa kapcsánál. Nico egyetlen lépéssel közénk került.

– Ezt nem itt kell megbeszélnünk – mondta.

– Miért? – kérdeztem. – Félő, hogy a lányod első éjszakáján valaki végre kimondja az igazat?

Nico állkapcsa megfeszült. A vörös rúzsfolt még mindig ott virított az inge gallérján.

– Sofia csak üzleti ügyben találkozott velem.

– Üzleti ügyben érintette meg az arcodat?

Vincent lehunyta a szemét.

– Nico, ne hazudj tovább.

A szobában fertőtlenítőszag terjengett, a monitor pedig szabályos csipogással mérte a szívverésemet. Furcsa volt, hogy minden gép nyugodtabbnak tűnt nálam.

Vincent végül kinyitotta a mappát. Az első lapon egy üzenet kinyomtatott másolata feküdt.

„Ava kórházba ment. A fájások négypercenként jönnek.”

Alatta ott állt a címzett neve és a küldés ideje: 19 óra 40 perc.

A feladó Nico asszisztense volt.

– Ezt én is láttam – mondta Vincent halkan. – Elküdte neki. Azonnal.

Nico a papírra nézett, aztán rám.

– Az asszisztensem eltúlozta a helyzetet.

– Négyperces fájások nem túlzás – feleltem.

– Azt hittem, van még idő.

– Három órád volt.

A hangom elcsuklott, de nem sírtam. Már nem akartam azzal ajándékozni őt, hogy lássa, mit tett velem.

A mappa következő lapján egy ügyvédi levél másolata volt. A fejlécen a Moretti család jogi irodájának neve szerepelt. A levél szerint Nico azt tervezte, hogy a szülés után ideiglenes felügyeleti kérelmet nyújt be ellenem, mert állítólag érzelmileg instabil vagyok.

– Ez hazugság – mondtam.

– Tudom – felelte Vincent.

– Ki írta?

– Nico ügyvédje.

– És ki kérte meg rá?

Senki nem válaszolt.

Lila megmozdult a bölcsőben. Apró nyöszörgése átvágott a feszültségen. Odanyúltam hozzá, és az ujjam köré zárult a keze. Olyan erősen kapaszkodott belém, mintha pontosan tudná, hogy most csak én maradtam.

– Miért akartad elvenni tőlem? – kérdeztem Nicótól.

– Nem akartam elvenni.

– Akkor miért készült ez a levél?

– Sofia azt mondta, hogy a család csak akkor fogadja el, ha eltávolítalak.

Vincent hirtelen felkapta a fejét.

– Ne kend rá Sofiára. Te írtad alá.

Nico elsápadt.

– Te nem érted, milyen nyomás alatt voltam.

– Én vajúdás közben voltam nyomás alatt – mondtam. – Te egy étteremben ültél.

Vincent a mappa mélyéről egy apró hangrögzítőt vett elő. Fekete műanyag tokja megrepedt, a sarkán fehér ragasztószalag tartotta össze.

– Ezt a Bellario’s hátsó irodájában találtam – mondta. – A hangfelvétel tegnap esti.

Nico nekirontott volna, de Vincent hátralépett.

– Ha most hozzám érsz, rendőrt hívok.

– Te elloptad ezt?

– Nem. Megmentettem vele valakit.

– Kit? – kérdeztem.

Vincent rám nézett.

– Téged és Lilát.

Megnyomta a gombot.

Először evőeszközök csörrenése hallatszott. Aztán Sofia hangja.

– Ha ma este nem hagyod el Avát, holnap mindent elmondok a családodnak.

Nico válasza halk volt, de felismerhető.

– El fogom hagyni. Csak meg kell várnom, amíg megszületik a gyerek.

A gyomrom összerándult.

– Mit akarsz mondani neki? – kérdezte Sofia a felvételen.

– Hogy Ava nem alkalmas anyának. A család ügyvédje már elkészítette a papírokat.

– És a baba?

– Lila a Moretti név örököse. Őt nem engedem ki a kezemből.

A hangfelvétel véget ért.

Nico úgy állt előttem, mintha hirtelen idegen nyelven beszélnék hozzá.

– Ez nem úgy hangzott, ahogy történt – mondta.

– Pontosan úgy hangzott – felelte Vincent.

Az ajtó előtt két nővér megállt. A folyosón valaki telefonált, és a hangja egyre közelebb jött.

A telefonom ismét rezegni kezdett. Ezúttal nem Nico hívott, hanem egy ismeretlen szám. Felvettem.

– Ava Moretti? – kérdezte egy női hang. – Elena Moretti vagyok, Nico édesanyja.

– Mit akar?

– Meg kell tudnom, mi van abban a mappában.

– Miért?

A vonal másik végén hosszú csend támadt.

– Mert ugyanazokat a papírokat én is megkaptam ma reggel. És azokon nemcsak a te neved szerepel.

Nico hirtelen kitépte Vincent kezéből a mappát.

– Add ide!

A kapocs felpattant, a lapok a padlóra hullottak. Az egyik oldal a cipőm elé csúszott. A tetején egy név állt, amelyet még soha nem láttam a Moretti család iratai között.

Vincent arca megkeményedett.

– Ava, azt a nevet nem lett volna szabad megtalálnod…

3. RÉSZ

…A lap szélén álló név úgy meredt rám, mintha valaki szándékosan a szemembe írta volna: Matteo Moretti.

– Ki az? – kérdeztem.

Nico nem válaszolt. Ezúttal nem azért hallgatott, mert nem tudott mit mondani. Hanem mert tudta, hogy a válasz mindent megváltoztat.

Vincent bezárta a kórterem ajtaját.

– Matteo Nico apja volt – mondta.

– Nico apja? Hiszen évekkel ezelőtt meghalt.

– A család ezt állította.

Elena még mindig a vonalban volt. A hangja remegett.

– Ava, hallgass rám. Matteo nem halt meg.

Nico a falhoz támaszkodott. A kórházi lámpa fénye élesen megmutatta, milyen sápadt lett.

– Anya, tedd le a telefont.

– Tizenkilenc évig hazudtál nekem – kiáltotta Elena. – Most már nem fogom helyetted folytatni.

Vincent felvette a padlóról a papírokat, és elém tette a legfelső lapot. Egy régi születési anyakönyvi kivonat másolata volt. Az anya neve: Elena Moretti. Az apa neve: Matteo Bellini.

– Bellini? – kérdeztem.

– Matteo később vette fel a Moretti nevet – felelte Vincent. – A család azt hitte, a vérvonalat védeni kell. Amikor Matteo el akarta mondani, hogy Nico nem az ő vér szerinti fia, eltűnt.

Nico felnevetett, de a hangja üresen csattant a szobában.

– Ez őrültség.

– Ezért küldtél engem három hónappal ezelőtt a levéltárba? – kérdezte Vincent. – Ezért akartad megszerezni Matteo régi iratait?

– Nem tudod, miről beszélsz.

– De tudom. És azt is, hogy Ava apja, Daniel Hart, együtt dolgozott Matteóval.

A nevem hallatán megdermedtem.

– Az apám?

Daniel Hart hatéves koromban halt meg. Mindig azt hittem, egyszerű könyvelő volt a kikötői szállítmányozási vállalatnál. Anyám csak annyit mondott róla, hogy tisztességes ember volt, aki túl sokat bízott a rossz emberekre.

Vincent elővett egy másik dossziét.

– Daniel nem egyszerű könyvelő volt. Ő vezette Matteo titkos pénzügyi felülvizsgálatát. Matteo rájött, hogy a Moretti család egyik ága éveken át pénzt vont ki a vállalatból. Daniel bizonyítékokat gyűjtött.

– És ezért halt meg? – suttogtam.

– A hivatalos jelentés szerint balesetben.

– A nem hivatalos szerint?

Vincent rám nézett.

– Megölték.

A mellkasom összeszorult. A nyakamban lógó réz iránytűmedál a tenyerembe csúszott, amikor ökölbe szorítottam a kezem. Nico adta nekem, de most először jutott eszembe, hogy a medál hátulján furcsa, alig látható rovátkák vannak.

– Ezt apámtól kaptam – mondtam.

Vincent elvette, és megfordította.

– Daniel hagyta rád. Nem Nico.

A medál hátlapján négy apró szám állt: 7–4–19–2.

– Ezek egy bankszéf kódjai – mondta Vincent. – Daniel halála után Matteo ezt a medált küldte el neked, de a család egyik embere eltérítette a csomagot. Nico találta meg évekkel később, és neked adta, mert fogalma sem volt, mit jelent.

– Te tudtad?

– Nem mindent. Csak azt, hogy Nico hetek óta megpróbálja megszerezni a medált. Amikor megtudta, hogy nálad van, elhatározta, hogy a szülés után jogi úton elveszi tőled Lilát. Így hozzáférhetett volna Daniel bizonyítékaihoz.

Nico arca végleg összeomlott.

– Én szeretlek, Ava.

– Aki szeret, nem tervezi meg a gyermeke anyjának tönkretételét.

– Féltem.

– Én is féltem. Mégis ott voltam, amikor Lila megszületett.

Vincent ekkor elővette a telefonját, és felmutatott egy új üzenetet.

„Matteo Bellini él. Ma este visszatér New Yorkba. Azt mondja, Ava az egyetlen ember, akiben még megbízik.”

A szobában elnémult minden.

– Hol van most? – kérdeztem.

Vincent az ablakhoz lépett. Odakint eleredt az eső, a kórház üvegén hosszú csíkok futottak lefelé.

– A régi kikötői raktárnál. És azt üzeni, hogy ne menj egyedül.

Nico rám meredt.

– Ava, ez csapda.

– Lehet.

– Nem érted, kik ezek az emberek.

– De azt már értem, te ki vagy közöttük.

A következő pillanatban a folyosó végén csattanás hallatszott. A nővérek kiabálni kezdtek. Vincent telefonja újra megszólalt, ezúttal egy rendőrségi értesítés jelent meg rajta.

„Daniel Hart ügyében új bizonyíték került elő.”

Vincent felnézett rám.

– Valaki feltörte az apád régi ügyiratát.

Aztán egy másik üzenet érkezett. Ismeretlen számról.

„Ha Ava elhagyja a kórházat, Lila nem éri meg a reggelt.”

Nico tekintete a bölcsőre siklott. Én pedig először láttam rajta valódi rettegést.

A telefonom kicsúszott a kezemből, és a padlóra zuhant. Vincent már a kilincshez nyúlt, amikor odakint elnémultak a léptek.

Valaki megállt az ajtónk előtt…