Amikor a műszak után egy idegen férfi követni kezdett, a kórházi igazgató hirtelen elsápadt

A férfi, akinek az életét megmentettem, másnap reggel az egész kórházat megvette volna, csak hogy megtudja, hol lakom.

Hajnali négy óra tizenhét perc volt, amikor kiléptem a West Side-i kórház hátsó ajtaján. A csípős októberi szél az arcomba vágta az esőt, a műanyag belépőkártyám pedig nekicsapódott a mellkasomnak. A kártyatartómon egy apró réz mentőautó lógott. Anyám adta, amikor ápolónő lettem, és azt mondta, mindig emlékeztessen arra, miért választottam ezt a munkát.

Aznap éjjel nem akartam emlékezni semmire.

Csak haza akartam jutni.

A parkoló végén azonban egy fekete autó állt, járó motorral. Az ablak mögött valaki figyelt. Megálltam, a kulcsomat a tenyerembe szorítottam, és éreztem, ahogy a fém mentőautó a csuklómhoz ütődik.

Az autó elindult.

Nem követett. Csak elhaladt mellettem, lassan, túlságosan lassan.

– Olívia? – szólt utánam Hannah Lee doktornő a bejáratból. – Ne menj még!

Megfordultam.

Hannah mindig nyugodt volt, még akkor is, amikor valaki a kezei között halt meg. Most azonban szorosan markolta a köpenye zsebét, mintha valamitől félne.

– Mi történt? – kérdeztem.

– A tegnapi beteg miatt keresett valaki.

– Adrian DeLuca?

Hannah arca megfeszült.

– Ne mondd ki ezt a nevet ilyen hangosan.

– Miért? Az egész személyzet hallotta, hogy itt volt.

– Nem mindenki.

A folyosó üvegén keresztül láttam, hogy a biztonsági őr a kamerák felé néz. A gyomrom összerándult.

– Valaki törölte az éjszakai felvételeket – mondta Hannah. – Csak a hetes box környékéről.

– Ez lehetetlen.

– Mégis megtörtént.

Akkor csörrent meg a telefonom. Anyám gondozója hívott.

– Carter kisasszony, Margaret ma reggel nem vette be a gyógyszerét – mondta a nővér. – És valaki járt a lakásban.

A vér kifutott az arcomból.

– Ki?

– Nem tudom. Azt mondta, Adrian küldte.

A nevétől megfagyott bennem a levegő.

– Menjen ki onnan azonnal! – kiáltottam. – Zárja be az ajtót, és várjon meg a szomszédnál!

Mire hazaértem, a lépcsőházban égett a mennyezeti lámpa, de a folyosó üres volt. A lakás ajtaja résnyire nyitva állt. Anyám régi levendulaillata helyett erős fertőtlenítőszag terjengett odabent.

– Anya?

Margaret a konyhaasztalnál ült. A pohara remegett a kezében.

– Itt jártak – suttogta.

– Kik?

A tekintete a kulcscsomómra siklott, aztán a réz mentőautóra.

– Azt kérdezték, megtaláltad-e már.

– Mit?

Anyám sokáig nem válaszolt. Aztán a régi varródobozára mutatott. A doboz fedele nyitva volt, benne pedig egy üres bársonytasak hevert.

– Apád hagyta itt – mondta. – Azt mondta, ha egyszer egy DeLuca nevű férfi megkeres, ne bízz benne.

– Apa huszonkét éve meghalt.

– Nem halt meg azon az éjszakán, Olívia.

Nem tudtam megszólalni.

A telefonom újra rezegni kezdett. Ismeretlen szám volt. Felvettem.

– Carter nővér – mondta egy mély férfihang –, Adrian DeLuca beszél.

– Honnan tudja a számomat?

– Sok mindent tudok magáról.

– Akkor azt is tudja, hogy nem akarok magával beszélni.

– Tudom. Ezért kérem, hallgasson meg.

– Miért?

– Mert azok, akik ma éjjel magát keresték, nem nekem dolgoznak.

A vonal túlsó végén valami fémesen koppant. Talán fegyver. Talán egy ajtózár.

– Mit akarnak? – kérdeztem.

Adrian hangja most először tört meg.

– Azt, amit az apja halála előtt elrejtett.

A konyhaablak alatt fékcsikorgás hallatszott. Anyám összerezzent.

– Hol van most? – kérdezte Adrian.

– Nem mondom meg.

– Olívia, nézzen ki az ablakon, és ne mozduljon.

A függönyhöz léptem. Odalent ugyanaz a fekete autó állt, mint a kórház előtt. Két férfi szállt ki belőle.

– Menjen a fürdőszobába – mondta Adrian. – Zárja magára az ajtót.

– Maga ezt honnan tudja?

– Mert látom őket.

– Honnan?

Nem válaszolt. A lakás bejárati ajtajának kilincse lassan lenyomódott.

Anyám felállt, de a térde összecsuklott. Én elkaptam, és közben a varródobozból kiesett egy apró, régi kulcs.

A lépcsőházban léptek közeledtek.

Adrian hangja sürgetőbb lett.

– Olívia, nyissa ki a doboz alját. Most.

A kulcsot a tenyerembe szorítottam, a férfiak pedig beléptek a lakásba. A zár kattanása elnyomta a lélegzetemet. Letérdeltem a varródoboz elé, és a kulcsot a rejtett lyukhoz emeltem…

2. RÉSZ

A kulcs elfordult, de a doboz alja nem nyílt ki azonnal. A fa megdagadt a nedvességtől, én pedig körmömmel feszegettem a vékony deszkát, miközben a nappaliból idegen hangok szűrődtek be.

– Carter kisasszony? – kiáltotta egy férfi. – Nem akarunk bajt.

Anyám a vállamra tette a kezét.

– Hazudik – suttogta.

– Tudom.

A doboz alja végre felpattant. Alatta egy apró fekete memóriakártya és egy összehajtott papírdarab lapult. A régi papíron apám kézírását ismertem fel.

„Margaret, ha eljut hozzád, azt jelenti, hogy nem tudtam visszajönni. Ne a DeLucáktól félj. Attól félj, aki azt állítja, hogy megvéd.”

A mondat alatt egy név állt.

Vincenzo Rinaldi.

– Ki az? – kérdeztem.

Anyám szeme megtelt könnyel.

– Adrian apjának jobbkeze volt.

A kilincs megmozdult a fürdőszoba ajtaján. A férfiak már végigkutatták a lakást.

– Nyissa ki! – szólt az előbbi hang.

A memóriakártyát a melltartóm pántja alá csúsztattam, a papírt pedig a köpenyem zsebébe gyűrtem. A kulcsot a réz mentőautó mellé szorítottam.

– Anya, fel tudsz állni?

– Ha kell, futok is.

Ez nem volt igaz, de mosolyogni próbáltam.

Az ablakhoz léptem. A fürdőszoba a harmadik emeleten volt, alattunk egy tűzlétra vezetett a sikátor felé. Kinyitottam az ablakot. A hideg eső azonnal végigfolyt a nyakamon.

– Előre megmondom, hogy utálom ezt a tervet – mondta anyám.

– Én is.

– Akkor jó.

Kint felharsant egy motor. Az utcán egy sötét szedán fékezett, és Adrian pattant ki belőle. A kabátja alatt kötés feszült a hasánál.

– Olívia! – kiáltotta fel az ablakra nézve. – Másszanak ki!

– Maga követte a telefonomat?

– Igen.

– Ez nem megnyugtató!

– Később vitatkozhatunk róla!

A fürdőszoba ajtaja megreccsent. Adrian két embere berohant a lépcsőházba, Vincent pedig a bejárati ajtónak vetette a vállát.

– Engedje le anyámat előbb! – kiáltottam.

– Van létra a tűzlépcsőn. Menjenek lefelé!

Anyámat az ablakhoz segítettem. A köntöse öve beakadt egy kiálló szögbe, én pedig reszkető kézzel szabadítottam ki. A réz mentőautó a csuklómhoz koppant.

– Ezt még mindig hordod? – kérdezte anyám.

– Te adtad.

– Akkor ne veszítsd el.

A következő pillanatban az ajtó betört.

Lemásztunk.

Három emelet magasságban, csúszós vasrácson álltam, miközben mögöttem egy férfi kidugta a karját az ablakon. Adrian felrántotta a fegyverét.

– Ne lőjön! – kiáltottam.

– Ha nem teszem, ő fog.

– Akkor célozzon a falra!

A lövés a fölöttem lévő téglába csapódott. A férfi visszahúzódott, mi pedig leértünk a sikátorba.

Adrian megragadta a karomat, de azonnal elengedett.

– Megsérült?

– Nem.

– A kártya megvan?

A kérdés hallatán hátraléptem.

– Tehát tudott róla.

– Sejtettem.

– Hazudik.

– Nem. Az apja húsz évig könyvelt a családomnak. Tudta, hogy Rinaldi pénzt lopott, és bizonyítékot gyűjtött.

– Maga honnan tudja mindezt?

Adrian a sikátor végére nézett, ahol szirénák közeledtek.

– Mert tegnap megtalálták apja régi lakásának nyomait. És mert az embereim között is van valaki, aki Rinaldinak dolgozik.

– Akkor miért bízzak magában?

– Nem kell bíznia. Csak élje túl ezt az éjszakát.

A kórház igazgatója, Samuel Price ekkor rohant ki az utcára. Nem volt rajta kabát, kezében pedig egy félig elégett iratot szorongatott.

– Olívia! – kiáltotta. – Ne adja oda neki azt a kártyát!

Adrian fegyvere lassan a férfi felé fordult.

– Mit tud maga? – kérdezte.

Price nem válaszolt. Csak rám nézett.

– Az apja nem egyszerű könyvelő volt.

A memóriakártya a bőröm alatt is nehéznek tűnt.

– Akkor mi volt?

Price arca megkeményedett.

– Ő szervezte meg Adrian DeLuca eltűnését annak idején.

Adrian előrelépett.

– Miről beszél?

– Az apád nem halt meg. Elmenekült. És a lányának hagyta a teljes bizonyítékot arra, hogy te soha nem lehettél volna a családod örököse.

Adrian elsápadt.

A sikátor túlsó végén azonban újabb autó állt meg. Az ajtó kinyílt, és egy nő szállt ki belőle, kezében telefonnal.

– Adrian – mondta –, a húgod él.

A férfi megdermedt.

A nő rám nézett.

– És csak Olívia tudja, hol tartják fogva…

3. RÉSZ

A mondat után olyan csend lett a sikátorban, mintha Chicago egyetlen pillanatra visszatartotta volna a lélegzetét. Az eső a tűzlépcső vasán kopogott, a réz mentőautó pedig hidegen nyomódott a tenyerembe.

– Ki maga? – kérdeztem.

A nő Adrian felé nézett.

– Elena DeLuca. A húga.

Adrian arca megkeményedett.

– Elena húsz éve meghalt.

– Ezt hitették el veled.

– Ki?

A nő Samuel Price-ra mutatott.

– Ő és Rinaldi.

Price hátrált egy lépést.

– Ne hallgass rá! Ő csak egy zavarodott nő, aki pénzt akar.

Elena felnevetett, de a nevetésből hiányzott minden öröm.

– Pontosan ezt mondtad anyámnak is, amikor elvitted a házból.

Adrian lassan felé fordult.

– Mit mondtál?

Price a zsebébe nyúlt. Vincent fegyvert szegezett rá.

– Ne mozduljon! – kiáltotta.

– Én nem vagyok az ellenséged, Adrian – mondta Price. – Az apád volt az.

– Akkor miért töröltette a kórházi felvételeket? – kérdeztem.

Price rám meredt.

– Mert ha kiderül, hogy Adrian itt járt, mindenki meghal.

– Ez nem válasz.

A telefonom csörögni kezdett. A kijelzőn egy ismeretlen szám jelent meg. Felvettem, és kihangosítottam.

Apám hangja szólt bele.

– Olívia, ha ezt hallod, már tudják, hogy nálad van a kártya.

Anyám felsikoltott.

A hangfelvétel recsegett, aztán folytatódott.

– Daniel Carter vagyok. Nem haltam meg az autóbalesetben. Rinaldi rendezte meg, mert rájöttem, hogy Samuel Price segítségével éveken át mosták tisztára a DeLuca család pénzét. A bizonyítékokat két részre osztottam. Az egyik nálad van. A másik annak a férfinak a kezében, akit ma éjjel megmentettél.

Adrian úgy nézett rám, mintha most látna először.

– Nálam? – kérdezte.

A felvétel tovább szólt.

– Adrian apja tudott az árulásról, de nem tudta, melyik fia árulta el. Ezért Adrian ellenségei évekig azt hitték, hogy ő is része volt a tervnek. Nem az volt. Ha Adrian életben marad, meg kell találnod őt, és oda kell adnod neki a kártyát. Csak együtt tudjátok leleplezni Rinaldit és Price-t.

A hang elhalkult.

Senki nem mozdult.

– Te tudtad, hogy életben vagyok? – kérdezte Adrian Elenától.

– Nem. Rinaldi rejtegetett. Amikor megszöktem, ő küldte utánam az embereit.

Price hirtelen rám vetette magát. Vincent elkapta, és a falhoz szorította.

– Maga ölte meg az apámat? – kérdeztem.

Price zihált.

– Azt hittem, a bizonyítékok vele együtt tűntek el.

– De nem tűntek el.

– Nem érted, mit tartasz a kezedben! Ha ez nyilvánosságra kerül, mindenki ellened fordul.

Adrian közelebb lépett.

– Nem. Először ellened fordulnak.

Ekkor újabb telefon csörgött. Vincent készüléke volt. Meghallgatta, majd Adrianhez fordult.

– A raktárat megtámadták.

– Melyiket?

– A folyópartit. Rinaldi emberei vannak ott.

Elena elsápadt.

– Ott tartják az apádat.

A világ megfordult velem.

– Az apámat?

– Daniel még él – mondta Elena. – Rinaldi azóta fogva tartja, hogy megszökött a kórházból.

Adrian rám nézett.

– Most már tudod, miért kerestelek.

– Nem miattam kerestél.

– Dehogynem.

– A bizonyíték miatt.

Adrian tekintete megtört.

– Először igen. Aztán már nem.

A folyó felől tompa robbanás rázta meg az ablakokat. A telefonból sikoly hallatszott, majd megszakadt a vonal.

Vincent arcáról eltűnt a szín.

– Túl késő.

Adrian elővette a fegyverét.

– Nem.

Rám nézett.

– Előbb a kártyát biztonságba kell juttatnod.

– És maga?

– Én visszamegyek érte.

– Egyedül nem fog menni.

– Olívia, maga ápolónő, nem katona.

– Maga pedig éppen most vérzik át a kötésén.

Először láttam a szemében valódi félelmet.

Aztán a telefonom újra megszólalt. Nem apám hangja volt. Egy nő beszélt, akit még soha nem hallottam.

– Ha megpróbáljátok megmenteni Daniel Cartert, az egész város megtudja, hogy Adrian DeLuca illegális úton született, és az öröksége valaki másé…