RÉSZ 4 — Tizennégy évesen négy gyilkossággal vádoltak, de amikor a bíró feltette az első kérdését, az ügyvédem elsápadt

 

RÉSZ 4

…de valaki megpróbálta elérni őt, mielőtt a rendőrök odaértek volna.

A tárgyalóterem egyszerre változott át káoszból mozdulatlan csenddé.

– Vigyenek a kórházba! – kiáltottam.

– Lena, maradj itt – mondta az ügyvédem, de már ő is a bíró felé fordult. – A gyermekemről van szó.

A bíró felemelte a kezét.

– A tanú védelme elsődleges. Indítsanak azonnal két járőrt a kórházhoz.

Mark Vossot addigra már kivitték a teremből. A folyosóról tompa kiabálás hallatszott, aztán egy ajtó csapódott. Voss megpróbált visszajönni, de az őrök lefogták.

– Maga nem érti! – ordította. – Ha a fiú beszél, mindenki megy a börtönbe!

Az ügyvédem arca megkeményedett.

– Ez volt az első őszinte mondata ma.

Voss erre elhallgatott.

A következő húsz percben minden telefon megszólalt. A telep parancsnoka ügyvédeket hívott. A nagykövetség vezetője biztonságos helyszínt követelt. Az ügyész emberei lezárták a szolgálati alagutat, a házat és az összes irodát, amelyhez Voss hozzáférhetett.

Én csak az asztalon fekvő sárgaréz rakétát néztem.

Az egyik szárnya ferdén állt.

Owen mindig azt mondta, így gyorsabban fordul a levegőben.

A bíró végül engem nézett.

– Lena, most mindenki azt várja, hogy erős legyél. Nem kell annak lenned.

– De ha én nem beszélek, ki fog?

– A bizonyítékok beszélnek – felelte. – Most már végre meghallják őket.

A kórházból fél óra múlva érkezett a hívás. Owen élt. Eszméletlen volt, de az orvosok szerint a füst miatt legyengült, nem a lövés vagy az ütés miatt. Voss emberei azt hitték, hogy meghalt, amikor a szomszédos tároló alá rejtőzött.

Amikor ezt meghallottam, először nem éreztem megkönnyebbülést.

Csak azt, hogy a mellkasomban hónapok óta feszülő valami egyetlen pillanat alatt megrepedt.

Aztán sírni kezdtem.

Nem hangosan. Nem látványosan. Csak lehajtottam a fejem, és a könnyeim az asztalra hullottak a rakéta mellé.

Később a rendőrök lejátszották Voss hangját. A szolgálati folyosó kihallgatóhelyiségében ültünk. A falon egyetlen óra kattogott, a műanyag asztalon pedig papírpohárban kihűlt tea állt.

A felvételen Voss saját hangján mondta:

– A lány mindent látott. Elintézem, hogy úgy tűnjön, ő tette.

Aztán újra lejátszották.

Voss összeszorította a száját.

– Ez ki van vágva.

– Hallja a saját hangját? – kérdezte a nyomozó.

– Nem ezt mondtam.

A nyomozó megnyomta a gombot.

– És most?

A helyiségben megszólalt Voss hangja, hidegen és tisztán.

– A család néha áldozatot követel.

Voss lehunyta a szemét.

Először láttam rajta, hogy nem mások ítéletétől fél, hanem attól, hogy többé nem tudja átírni a saját mondatait.

Három nappal később a bíróság megszüntette ellenem a gyilkossági eljárást. A hamis vallomás és a bizonyíték eltávolítása miatt külön eljárás indult, de a bíró figyelembe vette a fenyegetést, a koromat és azt, hogy a bizonyíték végül több ember életét mentette meg.

Mark Vosst letartóztatták. Karim Nassart két nappal később elfogták a repülőtér kijáratánál. Apám titkos ügyeit külön vizsgálták, és kiderült, hogy éveken át zsarolt embereket, miközben a család előtt hazudott a munkájáról.

Nem lett belőle hős.

Nem lett belőle szörnyeteg sem.

Csak egy ember maradt, aki túl sokáig azt hitte, hogy a félelem mindenkit irányítani fog.

A kórházban egy hét múlva láttam először Owent. A szobája falán halványzöld függöny lógott, az ablakpárkányon pedig egy műanyag pohárban három ceruza állt.

Owen még nagyon gyenge volt.

– Te tényleg eljöttél? – kérdezte.

– Megígértem.

– Anya is jön?

A kérdés úgy talált el, hogy egy pillanatra elfelejtettem levegőt venni.

– Nem, Owen.

– Apa?

– Ő sem.

A fiú a takaró szélét gyűrögette.

– Akkor most csak mi maradtunk?

Leültem az ágya mellé.

– Igen.

– Félsz?

– Igen.

– Én is.

Megfogtam a kezét.

– Akkor majd együtt félünk.

A szobából üresen maradt a házunk. Amikor hetekkel később visszatértem, minden szoba másnak tűnt. Anyám bögréje ott állt a konyhaszekrényben. A nagyanyám kötőtűi a fotel mellett hevertek. Owen ágya alatt pedig megtaláltam azt a kis, sárgaréz rakéta alakú játékot, amelyet a rendőrség visszaadott nekünk.

A szobája volt a legcsendesebb.

A falon még ott függött a bolygókról készített rajza. Az egyik csillagot vastag fekete ceruzával satírozta ki. Alatta ez állt: „Itt nem talál meg a rossz ember.”

A rajzot levettem, és magammal vittem.

Három hónappal később egy tengerparti városba költöztünk. Nem volt diplomáciai telep. Nem voltak beléptető kapuk, szolgálati folyosók vagy éjszakai rádiók a falak mögött.

Owen új iskolába járt.

Én egy könyvtárban dolgoztam délutánonként, és esténként tanultam. Megtanultam aludni úgy, hogy nem ellenőriztem ötször az ajtó zárját. Megtanultam úgy felvenni a telefont, hogy nem számítottam fenyegetésre.

Az első havazás reggelén Owen egy képet rajzolt nekem. Két ember állt rajta egy ablak előtt. Fölöttük egy ferde szárnyú rakéta repült.

– Ez mi? – kérdeztem.

– A mi hajónk – mondta. – Már messzire jutottunk.

– És hová megyünk?

– Oda, ahol nem kell titkolózni.

Elmosolyodtam.

– Jó úti cél.

Aznap délután üzenet érkezett a börtönből. Voss írta. Azt állította, hogy meg tudja magyarázni. Azt írta, apám kényszerítette. Azt írta, ő mindig is meg akart védeni engem.

Az ügyvédem azt tanácsolta, ne válaszoljak.

Mégis megírtam egyetlen mondatot.

„Nem kell többé megvédenie engem attól, amit maga tett.”

Aztán töröltem az üzenetet, és nem küldtem el.

Nem azért, mert féltem.

Hanem mert már nem akartam újabb szálat kötni magamhoz.

A sárgaréz rakétát az ablakpárkányra tettem. A ferdén álló szárnyon megcsillant a reggeli fény, miközben odakint lassan hullani kezdett a hó.

Owen a konyhából kiáltott:

– Lena, indulhatunk?

Ránéztem a rakétára.

– Igen – feleltem. – Most már tényleg.

És ezúttal senki sem fordult vissza.