Apám éjjelente eltűnt a régi kabátjában, én pedig egy utcai étkezdénél követtem őt — aztán Clara arca elsápadt

Apám ötödik éjszaka is ugyanabban a kopott barna kabátban hagyta el a kastélyt, és amikor követni kezdtem, egy utcai étkezdénél térdre rogyott egy idegen nő előtt.

Richard Ashworth hetvenegy éves volt, és több pénze volt, mint amennyit egy emberöltő alatt el lehet költeni. Mégis úgy osont ki a birtokról, mintha attól félne, hogy valaki megállítja.

Éjfél előtt három perccel láttam meg a második emeleti ablakból. A cipője sáros volt, a nadrágja kifakult, a kabát könyökén pedig egy apró, rézszínű varrás csillogott a lámpafényben. Húsz éve nem láttam rajta azt a kabátot.

— Hová mész? — kérdeztem, amikor leért a hallba.

— Autózni.

— Negyedszer ezen a héten?

— Talán megszerettem az éjszakát.

— Sofőr nélkül?

Apám rám mosolygott, de a mosoly nem jutott el a szeméig.

— Kezdesz úgy beszélni, mint a nagyapád.

Aztán kilépett a hidegbe.

Három perc múlva én is az autómban ültem.

Nem bizalmatlanság volt, mondogattam magamnak. Aggodalom. Richard szívgyógyszert szedett, és az utóbbi hónapokban gyakran elhallgatott fél mondatok közepén.

A város gazdag negyedét elhagyva egy régi lakótelepre hajtott. A házak falán nedves vakolat csillogott, a járdaszélen pedig fekete hókupacok olvadoztak. Apám kiszállt, bezárta az autót, és gyalog folytatta az útját.

Én egy kapualjban húzódtam meg.

A sárga utcai lámpa alatt egy apró étkezde állt. Két műanyag asztal, három összecsukható szék, egy kormos fazék, amelyből fokhagymás gőz szállt fel. A pult mögött egy harminc év körüli nő dolgozott. Sötét haját lazán összekötötte, a kötényén lisztfolt éktelenkedett.

Amikor meglátta apámat, azonnal elmosolyodott.

— Megint elkéstél, Richard.

— Reméltem, hogy még maradt valami.

— Neked mindig marad.

Letett elé egy tányér forró levest és két vastag szelet kenyeret. Apám zsebéből előkerült néhány bankjegy, de a nő eltolta a kezét.

— Előbb egyél.

— Clara, ezt nem fogadhatom el minden este.

— Akkor egyszer gyere úgy, hogy nem vagy éhes.

Apám lehajtotta a fejét. Én pedig dermedten néztem, ahogy a világ egyik leggazdagabb családjának feje egy idegen nő kockás terítőjénél eszik.

— Mikor ettél utoljára? — kérdezte Clara.

— Ma reggel.

— Ez nem válasz, hanem szégyen.

Apám felnevetett. Olyan őszintén, ahogy hónapok óta nem hallottam.

A gyanú mégis gyorsabban nőtt bennem, mint az együttérzés. Talán felhasználja. Talán tudja, ki ő. Talán ez az egész csak egy jól megjátszott szerep.

Öt éve mindenkitől ezt vártam.

Victoria Sloane egykor azt mondta, hogy a pénzem nélkül is szeretne. Én hittem neki. Virágot vettem neki, autót adtam, utazásokat szerveztem, és már a gyerekeink nevéről beszélgettünk.

Aztán egyik este Adrian Cole autóját láttam a lakása előtt.

Adrian a legjobb barátom volt. A testvérem, ahogy akkor gondoltam.

Victoria nyitott ajtót. Megcsókolta őt, mielőtt észrevette volna, hogy az utcán állok.

Később kiderült, hogy hónapok óta viszonyuk volt. Victoria közben hozzáfért az egyik számlámhoz, és több százezer forintnyi összeget utalt el magának.

A szerelem és a bizalom egyszerre omlott össze.

Azóta senkit nem engedtem közel.

Most Clara egy kis fémdobozba ételt rakott apámnak.

— Holnapra — mondta.

— Nem akarom kihasználni a jóságodat.

— Akkor holnap fizesd ki.

— És ha nem tudom?

Clara a szemébe nézett.

— Akkor holnap is kapsz enni.

Apám zsebébe csúsztatott néhány bankjegyet.

— Utazásra.

— Hazasétálok.

— Akkor legalább legyen nálad pénz, ha meggondolod magad.

Richard összezárta az ujjait a pénz körül. Arcán olyan szégyen jelent meg, amit még soha nem láttam rajta.

Amikor elment, átkeltem az úton.

Clara éppen a pultot törölte.

— Zárunk — mondta.

— A férfiról akarok kérdezni.

— Melyik férfiról?

— Richardról.

A nő keze megállt a kopott kendő fölött.

— Miért érdekel?

— Az apám.

Clara először rám nézett, aztán az üres utcasarokra.

— Akkor talán te is adhatnál neki vacsorát.

— Nem ismered őt.

— Te viszont ismered, és mégis hagytad éhesen idejönni.

A mondat úgy talált el, mint egy pofon.

Clara elővett egy tányért.

— Ülj le.

— Nem vagyok éhes.

— Ezt azok mondják, akik túl büszkék enni.

Leültem a repedt műanyag székre. Az étel illata fokhagymás és meleg volt. Az első falat után akaratlanul is lehunytam a szemem.

— Na? — kérdezte.

— Finom.

— Meglepődtél?

— Rosszul fogalmaztam.

— Nagyon.

Nevetni kezdtem. Hosszú idő óta először egy nő úgy nézett rám, mintha nem a bankszámlámat látná.

Ekkor a közeli sikátor felől léptek koppantak. Egy fekete autó állt meg a lámpa alatt, és egy ismeretlen férfi szállt ki belőle. Richard kabátjának rézszínű varrására nézett, majd Clara felé fordult.

— Maga Damian Ashworth?

Mielőtt válaszolhattam volna, egy barna irattáskát tett a pultra, és kinyitotta a csatját…

MÁSODIK RÉSZ

…A férfi nem vette le rólam a szemét. Harmincas lehetett, elegáns, de a nyakkendőjén apró esőcseppek ültek.

— Ki maga? — kérdeztem.

— Márton Varga. Az édesapja ügyvédje.

Clara keze megfeszült a pult szélén.

— Richard ügyvédet küldött utánunk?

— Nem ő küldött — felelte Márton. — Legalábbis nem ma este.

Kivettem az irattáskából egy fekete, kemény fedelű füzetet. A borítón egyetlen szó állt: Clara.

— Ez mit jelent? — kérdeztem.

— Azt, hogy az apja három hónapja keresi magát.

Clara arca megváltozott.

— Engem?

— Nem önt kereste, hanem egy olyan embert, aki még képes irgalomból cselekedni.

Felnevettem, de a hangom üresen koppant a hideg utcán.

— Ez valami rossz tréfa?

Márton nem mosolygott.

— Öt éve figyeli, ahogy bezárkózik. Tudta, hogy Victoria után nem bízik senkiben. Tudta azt is, hogy a pénzzel nem lehet meggyógyítani azt, amit a pénzhez kötődő emberek elrontottak.

— Apám megfigyelt engem?

— Nem. Megpróbált találni valakit, akit nem érdekel a vagyona.

Clara hátralépett.

— Engem kiválasztott?

— Nem tudta, hogy magát fogja megtalálni. Csak azt tudta, hogy egy étkezdében dolgozó nő naponta megosztja az ételét hajléktalanokkal, és egyszer egy idős férfit hazakísért a hóban.

A vér kiszaladt az arcomból.

— Tehát mindez színjáték volt.

— Richard valóban éhes volt azokon az estéken — mondta Márton. — De azt elhallgatta, hogy megengedhetné magának a legdrágább vacsorát is.

Clara összeszorította az ajkát.

— És engem azért figyelt, hogy teszteljen?

— Az elején talán. Aztán már ő sem tudta, mit keres. Csak visszajárt.

Éreztem, ahogy a düh felkúszik bennem.

— Hol van most?

— A régi pályaudvarnál. Azt mondta, ha megtudja, hogy idejöttem, elmegy.

— Akkor menjünk hozzá.

Clara megrázta a fejét.

— Nem. Előbb mondd el, miért beszélsz úgy rólam, mintha árucikk lennék.

— Nem így beszélek.

— De. Az első kérdésed az volt, hogy használom-e az apádat. Egyetlenegyszer sem kérdezted meg, miért segítek neki.

Nem tudtam válaszolni.

Márton a füzetre mutatott.

— Olvassa el a bejegyzéseket.

Az első oldalakon dátumok voltak, rövid mondatokkal. „Clara ma három adag ételt adott egy asszonynak, aki nem tudott fizetni.” „Nem fogadott el borravalót.” „Azt mondta, a szégyen nem lakatja jól az embert.”

A következő oldalon az apám kézírását láttam.

„Damian már nem hiszi el, hogy valaki a pénze nélkül is maradna. Talán nem nőt kell találnom neki, hanem egy helyet, ahol újra embernek érezheti magát.”

A füzet kiesett a kezemből.

— Ő ezt írta?

— Igen.

Clara lehajolt érte, de én gyorsabban felvettem.

— Mégis miért nem mondta el nekem?

— Mert ha maga tudja, hogy a fia, minden megváltozik — válaszolta Márton. — És mert Richard azt hitte, az igazság elveszi magától ezt az esélyt.

— Milyen esélyt?

— Hogy valaki végre ne a milliárdost lássa önben.

Clara tekintete megenyhült, de nem közeledett.

— Én csak egy éhes embert láttam.

— Tudom.

— Nem, Damian. Még mindig nem tudod. Te minden kedvesség mögött szerződést keresel.

A telefonom rezegni kezdett. Richard hívott.

Felvettem.

— Hol vagy?

A vonal túlsó végén zihálást hallottam.

— Fiam, menj haza.

— Miért kerestél nekem valakit?

Csend.

— Ki beszélt neked?

— Az ügyvéded.

— Akkor már tudod, hogy nem úgy történt, ahogy gondolod.

— Mondd el te.

— Nem telefonon.

A vonal hirtelen elnémult. Aztán egy idegen női hang szólalt meg.

— Ha Richard Ashworth fiával beszélek, jobb, ha tudja, hogy az apja nincs egyedül.

— Ki maga?

— Valaki, aki évekkel ezelőtt látta, hogyan kezdődött ez az egész.

Clara rám nézett. Márton arca megkeményedett.

— Mit akar? — kérdeztem.

A nő halkan felnevetett.

— Azt, amit maga is akar. Az igazságot. Csakhogy az igazságban Victoria és Adrian neve mellett az apjáé is szerepel…

HARMADIK RÉSZ

…A hívás megszakadt, mielőtt bármit kérdezhettem volna. A telefonom kijelzőjén egy ismeretlen szám villogott, aztán eltűnt.

— Ki volt ez? — kérdezte Clara.

— Nem tudom.

Márton az irattáskáért nyúlt.

— Én tudom.

A közeli kávézó zárt teraszára vezetett minket. A fémasztalon esőcseppek rezegtek, a székek lába nyikorogva karcolta a kövezetet.

— Richard soha nem csak azt mondta el, amit maga hallani akart — mondta Márton. — Ezért előbb tisztáznunk kell a múltat.

Kinyitotta a táskát, és elővett egy lezárt, krémszínű borítékot. A sarkán az apám kézírása állt.

„Damiannek, amikor már nem haragból kérdez.”

A gyomrom összerándult.

— Nyissa ki — mondta Clara.

— Miért tegyem?

— Mert egész éjjel mások titkait cipeltük. Ideje, hogy valaki végre elmondja a sajátját.

Feltéptem a borítékot.

A levél rövid volt.

Richard leírta, hogy öt évvel korábban nemcsak Victoria pénzmozgását fedezte fel. Azt is megtudta, hogy Adrian egy befektetési társaság nevében hamisított aláírásokat, és a lopott összeget az Ashworth vállalat egyik belső alapjából pótolta. Ha az ügy nyilvánosságra kerül, Damian is gyanúba keveredhetett volna, mert az átutalások az én hozzáférésemmel történtek.

Apám ügyvédei csendben visszaszerezték a pénzt, és elérték, hogy Adrian vallomást tegyen. Victoria eltűnt az országból.

De Richard ettől még nem mondta el nekem az egészet.

„Azt hittem, megvédelek” — írta. „Valójában elvettem tőled a jogot, hogy te döntsd el, kiben bízhatsz. Amikor láttam, hogy minden nőt gyanúsnak tartasz, megijedtem. Nem azért kerestem neked feleséget, mert szükséged volt rá. Hanem mert féltem, hogy végleg egyedül maradsz.”

A levél alján egy név szerepelt: Clara Bell.

Alatta egy mondat: „Ő nem tudja, ki vagy. Kérlek, ne mondd meg neki, amíg nem tudsz úgy ránézni, hogy nem azt várod tőle, hogy megmentsen.”

Clara lassan kifújta a levegőt.

— Tehát tudtad, hogy én vagyok az apád fia.

— Nem — mondta. — Ma este tudtam meg.

— De a neved ott van.

— Az enyémhez hasonló név van egy régi segélyezési listán. Richard azt írta, egyszer feljegyezte, hogy segítettem egy beteg kisfiúnak. Nem engem választott ki. Csak később jött rá, hogy én vagyok az.

Márton bólintott.

— Richard valóban keresett valakit. De nem akarta magát csapdába csalni. Azt remélte, Damian egyszer eljön ide, és beszélgetni kezd egy olyan emberrel, aki nem tud róla semmit.

— Ez manipuláció.

— Részben — mondta Márton. — És ezt ő is tudja.

Clara a levelet nézte.

— Miért nem mondta el, hogy gazdag?

— Mert először szégyellte, hogy próbára tesz. Aztán attól félt, hogy ha bevallja, elveszíti az egyetlen helyet, ahol nem kérdezik meg tőle, mennyit ér.

A dühöm lassan összekeveredett valamivel, amire nem számítottam: fájdalommal.

Felálltam.

— Elmegyek hozzá.

Azonnal csörgött a telefonom. A rendőrség volt az.

— Damian Ashworth? — kérdezte egy férfihang. — Az apját megtaláltuk a pályaudvar mögött. Összeesett. A mentők kórházba vitték.

Clara odalépett hozzám.

— Él?

— Egyelőre igen.

Márton tekintete a levélre esett.

— Van még valami.

— Micsoda?

— Az ismeretlen nő nem Victoria.

— Akkor ki?

— Adrian felesége. És azt állítja, hogy Adrian nem egyedül lopott. Valaki a családból segített neki.

A kórház folyosóján apámra várva újra elolvastam a levelet. A végén egy második, összehajtott lapot találtam, amelyet addig nem vettem észre.

„Ha ezt megtaláltad, már elindult a felvétel. Aki ma este felhívott, tudja, hogy te is ott voltál.”

Márton ekkor fehér lett.

A váróterem mennyezeti lámpája kialudt, és a folyosó végén egy nő jelent meg, kezében régi diktafonnal.

— Most már mindent hallani fogtok — mondta. — Azt is, amit Richard soha nem mert elmondani…