NEGYEDIK RÉSZ

A terv második része tizenkét perccel később kezdődött.

Martin telefonja megcsörrent.

Aztán újra.

És újra.

– A cég jogtanácsosa keres – mondta, miközben a képernyőre nézett. – A tokiói tárgyalást megszakították. Valaki azt terjeszti, hogy elraboltad a gyereket.

Daniel elmosolyodott.

– Látja? Máris működik.

Megfordultam felé.

– Mit akarsz?

– Amit mindig is akartam. Pénzt, védelmet és azt, hogy mindenki azt higgye, én vagyok az áldozat.

– Reményt akarod.

– Ő a biztosíték.

Livia megpróbált felülni, de az orvos visszanyomta a párnára.

– Ne beszélj vele, Cameron.

Daniel elővette a telefonját.

– Van egy felvételem is. Livia tavaly azt mondja, hogy nincs szüksége rád. Azt fogom mondani, hogy megszállott vagy, aki most hirtelen apának képzeli magát.

– Add ide azt a telefont – mondta Martin.

– Nincs hozzá joga.

– Ahhoz viszont van jogom, hogy közöljem veled: a gyermek veszélyeztetésének, okirat-hamisításnak és zsarolásnak a gyanúja miatt már úton van a rendőrség.

Daniel nevetni próbált, de nem sikerült.

A kórházi folyosó végén két egyenruhás jelent meg. Nem rohantak. Nem kiabáltak. Csak közeledtek.

Daniel arca elsápadt.

– Ezt nem tehetik.

– Dehogynem – felelte Martin. – A repülőtéri felvételek, Livia üzenetei és a pénzügyi nyomok alapján ideiglenes őrizetbe vesznek.

– Cameron, te ezt csináltad?

– Nem. Te csináltad.

A rendőrök odaléptek hozzá.

– Daniel Moore?

Daniel rám mutatott.

– Ő meg akarja kapni a lányt! Ő a veszélyes!

– Ezt majd a nyomozás megállapítja.

– Cameron, mondd meg nekik!

Nem válaszoltam.

A férfi tekintete megváltozott. Először haragot láttam benne, aztán félelmet.

– Segíts rajtam! – sziszegte. – Ha elvisznek, Livia nem kapja vissza a gyermekét.

– Nem én vettem el tőle Reményt.

A rendőrök kivezették.

Az egyik telefonját azonnal lefoglalták. A másikból előkerült egy hangfelvétel, amelyet Daniel a repülőtér előtt készített. A biztonsági vezető a folyosó falára szerelt képernyőn játszotta le.

Először Daniel hangja hallatszott.

– Ha Livia összeesik, hívjátok a mentőket, de a gyerek maradjon egyedül. Cameron majd elviszi. Utána úgy fog kinézni, mintha ő vitte volna el.

!!! Volví antes de nuestro aniversario con una noticia escondida y encontré dos copas en la mesa; entonces mi esposo dejó de sonreír

Egy másik férfi kérdezett valamit.

– És ha West tényleg ott marad vele?

Daniel felnevetett.

– Akkor még jobb. Egy gazdag férfit könnyű bűnösnek feltüntetni. Az emberek mindig elhiszik a legrosszabbat arról, akinek pénze van.

A felvétel véget ért.

Én pedig ott álltam a monitor előtt, és meghallottam a saját hangomat egy másik felvételen.

– Nem hagylak magadra.

Remény néhány órával korábban mondta ezt utánam a sürgősségin. A biztonsági kamera rögzítette, amikor letérdeltem hozzá.

A hangom remegett.

– Nem tudom, ki vagyok neked, de amíg szükséged van rám, itt maradok.

A folyosó elcsendesedett.

A saját szavaimat hallani kívülről furcsább volt, mint bármilyen üzleti kudarc. Rájöttem, hogy aznap este nem hős voltam. Csak valaki, aki végre válaszolt egy gyerek kérésére.

Livia három nappal később hagyhatta el a kórházat.

Az első dolog, amit az otthonukban megláttam, egy teljesen üres gyerekszoba volt. A falon halvány téglalap jelezte, hol lógott korábban egy fénykép. A padlón egyetlen piros hajcsat hevert.

Remény felvette.

– Ezt mindig hordom, amikor félek.

– Miért repülőgép?

– Mert anya azt mondta, egyszer elrepülünk innen.

Livia az ajtóban állt.

– Meg akartam adni neki ezt az életet.

– Most meg fogod – mondtam.

– Nem egyedül.

– Nem kell többé egyedül.

A nyomozás hetekig tartott. Kiderült, hogy Daniel Livia nevében kölcsönöket vett fel, üzeneteket hamisított, és egy közvetítőn keresztül a gyámhatóságot is félrevezette. A bíróság ideiglenesen Liviának ítélte Remény teljes felügyeletét, nekem pedig hivatalosan is jogot adott arra, hogy részt vegyek a lányom életében.

A milliárdos üzletet elvesztettem.

A cégem nem omlott össze.

Én viszont megváltoztam.

Hetekkel később Bostonba költöztem, közel Liviához és Reményhez. Egy kisebb irodát béreltem egy folyóparti épületben. Már nem vettem fel minden hívást azonnal. Nem mondtam le a reggelit csak azért, mert egy igazgató türelmetlen volt.

Remény minden kedden nálam aludt.

Az első alkalommal a konyhaasztalnál rajzolt. A rajzon három ember állt egy repülőgép mellett: Livia, ő és én.

– Miért nincs rajtunk üzleti ruha? – kérdeztem.

– Mert nyaralni megyünk.

!!! PARTE 4 — Me llamaron demasiado frágil para bailar en Hollywood, pero al escuchar mi respuesta el productor dejó de sonreír

– És hova?

– Oda, ahol senki nem hagyja el a másikat.

Nem tudtam mit mondani.

Csak megöleltem.

Az első hó november végén érkezett. Remény az ablakhoz rohant, és ujjával egy apró szívet rajzolt a párára.

– Apa, most már tényleg maradsz?

Ez volt az a kérdés, amelytől minden alkalommal megfájdult a mellkasom.

– Igen.

– Akkor nem baj, ha néha még félek?

– Nem baj. Csak szólj nekem.

– És ha nem hallod?

– Akkor hangosabban szólsz.

– És ha nagyon messze vagy?

– Akkor én jövök közelebb.

Hónapokkal később Danielt elítélték okirat-hamisításért, zsarolásért és gyermek veszélyeztetéséért. Nem voltam ott az ítélethirdetésen. Livia sem akarta, hogy odafigyeljünk rá többé, mint amennyit muszáj.

A következmény nem bosszú volt.

Csak az igazság, amely végre utolérte.

Egy téli estén üzenet érkezett Danieltől. Azt írta, sajnál mindent. Azt írta, megváltozott. Azt írta, legalább egy beszélgetést megérdemel.

Livia sokáig nézte a képernyőt.

– Mit válaszoljak?

– Semmit, ha nem akarsz.

– Te mit tennél?

– Én már válaszoltam neki azzal, hogy nem mentettem meg a következményektől.

Livia törölte az üzenetet.

Remény közben a nappaliban ült, és az első repülőjegyét rajzolta. A lap sarkába három apró ablakot festett, mindegyikben egy-egy arc mosolygott.

Aznap este lefekvés előtt a hajcsatját a komódra tette. A piros zománcrepülő apró fénypontként csillant meg a lámpa alatt.

Régen azért viselte, mert félt elindulni.