4. RÉSZ — A férjem mindenki előtt megcsókolta a titkárnőjét, aztán a kijáratnál megfordult és elsápadt

4. RÉSZ

Elena üzenete után néhány másodpercig csak a képernyőt néztem.

Mauricio észrevette, hogy valaki írt.

— Ki volt az?

— Az édesanyád.

A férjem arca megfeszült.

— Ne beszélj vele.

— Miért?

— Mert beteg, és nem tudja, mit ír.

Tomás lassan összecsukta a dossziét.

— Mauricio, most már nem te szabod meg, kivel beszélhet a feleséged.

A „feleséged” szó különös erővel csapódott le a teremben. Három évig úgy viselkedett, mintha ez a kapcsolat szégyen lenne. Most, amikor mindenki hallotta, úgy kapaszkodott belém, mintha a házasságunk pajzs lehetne.

Nem volt az.

A biztonsági őrök félreálltak az ajtóból. Mauricio telefonja egymás után rezgett. A részvényesek, a bankok, az igazgatósági tagok és a sajtó munkatársai hívták.

— Valéria, állítsd le ezt! — mondta. — Ha most visszavonod a felfüggesztést, mindent tisztázunk.

— Már tisztáztuk.

— A cég kétezer ember megélhetése.

— Nem te vagy a cég.

— Nélkülem összeomlik!

Tomás keserűen felnevetett.

— Nem, Mauricio. Nélküled talán most van esélye megmaradni.

A férjem felé fordult.

— Te az ügyvédem vagy.

— Voltam.

Tomás letette elé a belépőkártyáját.

— Holnaptól nem képvisellek. És a mai estétől kezdve minden kommunikációt a hatóságokkal a saját ügyvédeddel intézz.

Mauricio a kártyára nézett, mintha az egy kés lett volna.

— Nem teheted ezt velem.

— De megtehetem. És meg is teszem.

Éjfél előtt tíz perccel megérkeztek a nyomozók. Nem voltak hangosak. Nem fenyegetőztek. Egyikük egy iratot tett Mauricio elé, a másik pedig felolvasta a meghatalmazás-hamisítás és pénzügyi csalás gyanúját.

Mauricio még akkor is rám próbált hatni.

— Mondd meg nekik, hogy félreértés volt.

— Nem mondom.

— Valéria, kérlek.

— Ezt a szót három évig kellett volna használnod, nem most.

A nyomozó bekapcsolta a hangfelvételt. Mauricio saját hangja újra felcsendült a telefon hangszórójából.

„Ha reklamál, elhitetjük vele, hogy a pénze nélkül a cég összeomlik…”

A férjem megmerevedett.

Most először hallotta kívülről a saját szavait.

A vállai leestek. A szája nyitva maradt, de nem jött ki hang.

A felvétel folytatódott.

„Mire észbe kap, már a külföldi számlákon lesz.”

Mauricio lehunyta a szemét.

— Kapcsold ki — suttogta.

— Te mondtad — felelte a nyomozó. — Mi csak visszajátsszuk.

A férjemet elvezették. Nem néztem utána sokáig.

A színpad mögött ekkor vettem észre az üres széket, amelyen aznap este ültem. A párnáján ott maradt apám zsebórájának vékony, barna bőrtokja. Amikor felálltam, nem vettem észre, hogy kiesett a táskámból.

Felvettem.

A bálterem már teljesen kiürült. A poharakban megolvadt jég úszott, a tányérokon érintetlen sütemények maradtak, a kijelzőn pedig még mindig ott világított a kilencszázmilliós felfüggesztés.

Másnap reggel Elena lakásában találkoztam vele. A ház a város régi negyedében állt, keskeny lépcsőkkel és repedt zöld ablaktáblákkal. Elena egy gyapjútakaróba burkolózva ült az ablak mellett.

— Nem azért támogattam őt, mert hittem benne — mondta. — Hanem mert féltem tőle.

Az asztalra tette a naplót.

— Mauricio apja halála után a cég irányítása rám szállt volna. A fiam hamis szerződésekkel eladta a részesedésemet, majd azt mondta, ha beszélek, mindenkit tönkretesz, aki mellettem áll.

— Miért nem mondta el nekem korábban?

Elena lesütötte a szemét.

— Mert láttam, hogy szereted. És reméltem, hogy egyszer megváltozik.

A naplóban dátumok, átutalások és nevek sorakoztak. Az egyik oldalon az én alapom neve állt, mellette Mauricio kézírásával egy mondat:

„Valériát addig kell távol tartani a nyilvánosságtól, amíg a második szakasz meg nem érkezik.”

A házasságom utolsó illúziója is eltűnt.

Nemcsak megcsalt.

Előre megtervezte, hogyan használ fel.

A következő hetekben a hatóságok lefoglalták Mauricio üzleti iratait. A bíróság ideiglenesen zárolta a külföldi számlákat, a cég igazgatósága pedig új vezetőt nevezett ki. Daniela tanúvallomást tett, és több alkalmazott is előállt olyan üzenetekkel, amelyeket korábban félelemből őriztek magukban.

A tárgyaláson Mauricio egyszer sem nézett rám.

Amikor a bíró kimondta a döntést, én nem éreztem diadalt. Csak fáradtságot. A pénz visszaszerzése fontos volt, de nem ez adta vissza az elvesztegetett éveimet.

A nyugalmat egy kis lakásban találtam meg a város északi részén, ahol reggelente villamos csikorgott az ablak alatt. A Horizont Tőkénél újra dolgozni kezdtem, ezúttal nem háttérből. Kedd esténként a munkatársaimmal közös vacsorát tartottunk, vasárnaponként pedig elmentem Elena lakásába.

Daniela később egy másik városban kapott állást. Egy alkalommal felhívott.

— Haragszol rám? — kérdezte.

— Sokáig haragudtam. Aztán rájöttem, hogy ő mindannyiunkat külön-külön hazudott körül.

— Sajnálom.

— Én is.

Néhány hónappal később megérkezett az első eső az évszakváltás után. A konyhaablak mellett ültem, amikor a telefonom új üzenetet jelzett.

Mauricio volt.

„Most már mindent elvesztettem. Csak te maradtál. Adj még egy esélyt.”

Sokáig néztem a mondatot.

Aztán ezt írtam vissza:

„Nem én maradtam neked, Mauricio. Te maradtál egyedül a saját döntéseiddel.”

Nem vártam választ. Töröltem az üzenetet, majd a telefont az asztalra tettem.

Apám zsebóráját a polcra helyeztem. A repedt fedél alatt a mutatók tovább jártak, pontosan úgy, ahogy gyerekkoromban.

Kinyitottam az ablakot. A nedves levegő beáramlott a szobába, a távolban pedig felzúgott a város.

Három évig vártam, hogy valaki végre kimondja a nevemet.

Most már én mondtam ki magamnak.