RÉSZ 4 — A lányom haját a családi ünnepségen vágták le, majd anyám egyetlen mondata után a telefonomra nézett és elsápadt

RÉSZ 4

A telefon a kezemben maradt, de néhány másodpercig nem tudtam megszólalni.

– Mit ír benne? – kérdeztem.

– Nem szeretném telefonon felolvasni. Holnap reggel találkozzunk az iskolában.

– Most is el tudja mondani.

Az igazgató elhallgatott.

– Azt írta: „Ha velem történik valami, ne küldjön vissza hozzájuk.”

Regina mellettem állt, és a levendulaszínű ruhája szélét gyűrögette. A körmei alatt még mindig ott maradt egy kevés csokoládékrém. Olyan kicsi volt a keze, hogy nem értettem, hogyan várhatták tőle, hogy egyedül védekezzen.

– Köszönöm – mondtam. – Reggel ott leszek.

A hívás véget ért.

Anyám azonnal a testvéréhez fordult.

– Patricia, hívd fel az ügyvédet!

– Már hívom.

– Nem őt. Azt a másikat.

– Anya, nincs másik ügyvédünk.

– Akkor szerezz egyet!

Ekkor értettem meg, hogy nem az bántotta őket, amit Reginával tettek. Az bántotta őket, hogy most már nyoma maradt.

Júlia félrehívott a folyosón.

– Ma éjjel ne menjenek haza egyedül.

– Attól félek, hogy megpróbálják elvenni tőlem.

– A felvételek és a jelentés alapján erre nincs joguk. Vigye a lányát az ügyeletre, és mindent dokumentáljanak. A csuklóját is.

A kórház folyosóján éjfél után már csak a fertőtlenítőszer szaga és az automata kávéfőző zúgása hallatszott. Regina egy papírtörlőre rajzolt, én pedig a vizsgáló ajtaja előtt ültem.

Az orvos megvizsgálta a csuklómat, majd azt mondta, a zúzódás látható, de szerencsére nem súlyos. Regina haját is lefényképezte a jegyzőkönyvhöz.

A lányom ekkor megszólalt.

– Anya, tényleg vissza kell mennem hozzájuk?

– Nem.

– Akkor miért mondták, hogy igen?

– Mert azt akarták, hogy félj.

– És most?

Megfogtam a kezét.

– Most már nem te fogsz félni egyedül.

Másnap reggel az iskolában az igazgató az irodájában várt ránk. Az asztalon ott feküdt a doboz, benne Regina hajcsatjai, egy gyűrött rajzfüzet és a levél.

A papírt a lányom írta. Rövid sorok voltak rajta, de mindegyik úgy ütött, mintha kővel dobtak volna mellkason.

„Nagymama azt mondja, anya úgyis neki fog hinni.”

„Patricia néni szerint, ha sírok, mindenki engem fog hibáztatni.”

„Camila azt mondta, levágják a hajam, ha még egyszer szép ruhát veszek fel.”

A dátum tegnapi volt.

A levél alján pedig ez állt:

„Nem akarok többé családi ünnepségre menni.”

Az igazgató halkan megszólalt.

– Ezt nem Patricia találta meg. Regina a rajzfüzetébe rejtette, és Diego adta át nekünk.

A rendőrségi meghallgatás aznap délután kezdődött. Nem volt hangos jelenet. Nem kellett kiabálnom. A bizonyítékok helyettem beszéltek.

A videót lejátszották.

Anyám saját hangja töltötte be a termet.

– Előbb ezen az oldalon vágd le, hogy megtanulja, ne képzelje magát olyan különlegesnek.

A felvétel után senki sem nézett rá.

A meghallgató tiszt megkérdezte:

– Teresa asszony, ön mondta ezt?

Anyám először tagadni próbált.

– Nem emlékszem.

A tiszt újra elindította a hangot.

Anyám hangja most még tisztábban szólt.

A saját szavait hallgatta, és lassan elszürkült az arca.

– Lehet, hogy… csak tréfáltam.

– A gyermek azt mondta, hogy nem akar többé visszamenni – felelte a tiszt. – Ez ön szerint is tréfa?

Patricia sírni kezdett.

– Én csak segíteni akartam anyának.

– A vállánál fogva tartotta a gyereket – mondtam.

– Nem akartam bántani.

– De nem engedte el, amikor kérte.

Apám végig lehajtotta a fejét. Amikor rákerült a sor, hosszú ideig nem szólalt meg.

– Látta, mi történt? – kérdezték tőle.

– Igen.

– Miért nem avatkozott közbe?

Ramón a kezébe temette az arcát.

– Azt hittem, ha hallgatok, nem lesz nagyobb baj.

– A hallgatása tette lehetővé.

A végzés ideiglenesen megtiltotta anyámnak és Patriciának, hogy felügyelet nélkül találkozzanak Reginával. A gyermekvédelmi vizsgálat folytatódott, a rendőrség pedig rögzítette a felvételeket és a tanúvallomásokat. Nem kaptam elégtételt attól, hogy ők bajba kerültek.

Csak azt éreztem, hogy végre nem nekem kell megmagyaráznom, miért fáj.

Aznap este Patricia felhívott.

– Laura, mondd, hogy visszavonod a panaszt.

– Nem te döntesz erről.

– Tönkreteszed anyát.

– Nem én vágtam le Regina haját.

– Ő csak elvesztette az önuralmát.

– Regina is elvesztette az önuralmát, amikor sírt. Csakhogy ő gyerek volt.

A vonal másik végén hosszú csend lett.

– Te tényleg eldobod a családodat egy videó miatt?

– Nem. Én a lányomat választom.

Letettem a telefont.

Két héttel később kiürítettem a vendégszobát, amelyben addig a régi varrógépemet tartottam. A gép rozsdás kereke minden fordulatnál kattant egyet, de Regina szerint ez kellemes hang volt.

Az ollót, amelyet anyám házából hoztam el bizonyítékként, egy lezárt tasakban tartották. Nem akartam látni. Mégis, amikor a rendőrség később visszaadta, tudtam, mit kell tennem.

Nem dobtam ki.

Bevittem egy fémdobozba, és elraktam a legfelső polcra, ahol Regina soha többé nem érheti el.

A levendulaszínű ruhát kimostam. A krémfolt halványan megmaradt rajta.

A haját egy fodrász rövidre igazította. Regina először sírt a tükör előtt, aztán megkérte a fodrászt, hogy tegyen egy apró, ezüstszínű csatot az egyik oldalára.

– Most én választom ki, hogyan nézek ki – mondta.

– Igen – feleltem. – Mostantól mindig te választasz.

Néhány hónappal később egy másik városrészbe költöztünk. A lakás kicsi volt, de reggelente napfény esett a konyhaasztalra. Újra dolgozni kezdtem a klinikán, ezúttal csak nappali műszakban. Regina iskolába járt, hetente egyszer rajzszakkörre, és már nem kérdezte meg minden indulás előtt, hogy biztosan érte megyek-e.

Egy novemberi délután az első hó kezdett hullani. Regina az ablaknál ült, és egy házat rajzolt, amelynek minden ablakában sárga fény égett.

– Ez a mi új otthonunk? – kérdeztem.

– Igen.

– Miért nincs kerítés rajta?

– Mert itt senkitől nem kell félnünk.

Nem tudtam válaszolni. Csak mögé álltam, és megcsókoltam a feje búbját.

Aznap este üzenet érkezett anyámtól.

„Hiányzol. A család nem dobható el egyetlen rossz nap miatt. Engedd, hogy beszéljek Reginával.”

Sokáig néztem a képernyőt.

Régen azonnal magyarázkodni kezdtem volna. Bizonyítani próbáltam volna, hogy nem vagyok hálátlan, nem akarok konfliktust, nem akarom szétszakítani a családot.

Most azonban csak egy mondatot írtam vissza:

„A család nem egyetlen rossz nap miatt szakadt szét. A lányom minden egyes kérésére nemet mondtatok. Nem engedem, hogy újra hozzáférjetek.”

Aztán töröltem az üzenetet, és letiltottam a számot.

Regina felemelte a rajzát.

– Anya, nézd! Esik a hó.

Az ablakpárkányon ott feküdt az ezüstszínű hajcsat, amelyet aznap választott magának. A fehér hópelyhek egyik pillanatról a másikra elolvadtak az üvegen, apró vízcsíkokat hagyva maguk után.

Én pedig először nem a múltat láttam bennük.

Hanem azt, hogy a tél után mindig jön valami más.

Regina visszatette a csatot a hajába.

És én többé nem engedtem el a kezét.