A lányom egy hatvanéves férfihoz akart férjhez menni, de amikor megemlítettem a nevét, a mosolya eltűnt

A lányom közölte velem, hogy egy hatvanéves férfihoz készül férjhez menni, én pedig azonnal éreztem, hogy valami rettenetes nincs rendben.

Este fél hét volt, amikor Szeréna belépett a nappaliba. A kabátjáról olvadt hó csöpögött a parkettára, a kék cérnával visszavarrt gomb pedig ferdén lógott a gallérján. Régen észrevettem volna az ilyesmit. Akkoriban azonban hónapok óta inkább a munkám telefonját figyeltem, mint a lányom arcát.

— Apa, beszélnünk kell — mondta.

— Baj van?

— Férjhez megyek.

A mosolyom automatikusan jelent meg, aztán ugyanilyen gyorsan le is fagyott.

— Kihez?

Szeréna lesütötte a szemét.

— Ediszonhoz.

— Ki az az Ediszon?

— Egy férfi, akivel találkozgatom.

— Hány éves?

Néhány másodpercig csak a falióra kattogását hallottam.

— Hatvan.

Felálltam. A szék lába végigkarcolta a padlót.

— Te tizennyolc vagy!

— Tudom.

— Ő idősebb nálam is!

— Nem az életkor számít, hanem az, ahogy bánik velem.

A mondat belém mart, mert tudtam, hogy én az utóbbi időben nem bántam vele sehogy. A feleségem halála után mindent megvettem Szerénának, amit pénzzel meg lehetett venni. Csak azt nem adtam oda, amire valóban szüksége volt: engem.

— Találkozni akarok vele — mondtam.

— Akkor ne ítéld el előre.

— Csak azt ígérd meg, hogy nem költözöl hozzá.

— Semmit sem ígérek.

Másnap este Ediszon házában álltam. A nappali túlságosan rendezett volt, a polcokon egyetlen porszem sem ült, a kandalló fölött pedig egy zöld köves gyűrűt viselő nő fényképe állt. Ediszon drága szürke öltönyt viselt, és olyan nyugodtan beszélt, mintha minden mondatát előre megtanulta volna.

— Szeréna különleges lány — mondta. — Én biztonságot adok neki.

— A biztonság nem ugyanaz, mint a szerelem.

Ediszon halványan elmosolyodott.

— Maga nem ismer engem, Béla.

— Ezért vagyok itt.

Szeréna közénk lépett.

— Apa, kérlek, ne csinálj jelenetet.

— Nem jelenetet csinálok. Megpróbállak megvédeni.

— Egész életemben ezt mondtad, miközben soha nem voltál mellettem.

A mondat után kimentem az erkélyre levegőt venni. Az esti szél végigkapart az arcomon. Ekkor meghallottam a félig nyitott ajtó mögül Ediszon hangját.

— Ani, fejezd be!

— Nem, ezt nem fogom befejezni! — felelte egy nő. — Egy tizennyolc éves lány életével játszol.

— Fogalmad sincs, miről beszélsz.

— Dehogynem. Az esküvőd egy fogadás, igaz?

A szívem kihagyott egy ütemet.

— Halkabban!

— A szerencsejáték-adósságaidat akarod kifizetni vele? Ennyit ér neked Szeréna?

A korláthoz szorítottam a tenyerem. Hirtelen minden összeállt: a túl gyors eljegyzés, a drága ajándékok, a gondosan adagolt kedvesség. Ediszon nem Szerénát választotta. Hanem azt, amit rajta keresztül megszerezhetett.

Berontottam a szobába.

— Szeréna, velem jössz. Most azonnal.

Ediszon mögötte jelent meg, kezében egy szürke, lezárt borítékkal.

— Béla, mielőtt elviszi, talán meg kellene mutatnom magának valamit…

2. RÉSZ

Ediszon hüvelykujja végigsimított a szürke boríték szélén, mintha pontosan tudná, hogy a látványa jobban fáj, mint bármilyen fenyegetés.

— Mit akar megmutatni? — kérdeztem.

— Valamit a maga múltjáról.

Szeréna rám nézett.

— Apa, miről beszél?

— Semmiről — vágtam rá túl gyorsan.

Ediszon mosolya kiszélesedett.

— Látja? Még mindig hallgat maga előtt.

— Ne merészeld bevonni őt a hazugságaidba!

— Én csak igazat mondok.

A boríték a márványasztalra került. A sarka mellett egy apró vörös viaszfolt fényeslett. Meg akartam ragadni, de Szeréna közénk lépett.

— Elég! Mindketten úgy beszéltek, mintha én nem lennék itt.

— Szeréna, ez az ember veszélyes — mondtam.

— Te pedig évek óta eltűnsz, amikor szükségem lenne rád! Ediszon legalább meghallgat.

A mellkasom összeszorult. Nem tudtam vitatni a szavait, és Ediszon pontosan erre épített. A lányom magányát használta fegyverként ellenem.

A következő reggelen, nyolc órakor, felkerestem régi ismerősömet, Mártont, aki magánnyomozóként dolgozott. Irodája egy pályaudvar fölött volt, a mennyezetből ferdén lógó lámpa pedig minden széllökésnél megmozdult.

— Minden kell Ediszonról — mondtam.

— Ez nem egyszerű kíváncsiság, ugye?

— A lányom hozzá készül menni.

Márton összehúzta a szemét.

— Akkor reméljük, hogy még időben érkeztél.

Három nappal később egy barna irattartót tett elém. A kapocs rozsdás volt, a fedelén pedig egy sötét ujjlenyomat húzódott végig.

— Fogadások, hamis kölcsönszerződések, eltűnt összegek — mondta Márton. — De van valami, ami ennél is súlyosabb.

— Mi?

— Több nő ugyanazt mesélte. Ediszon szerelmet ígért, majd rávette őket, hogy írjanak alá pénzügyi papírokat.

Az első oldalon megpillantottam egy nevet: Dük Róbert. Ediszon korábbi üzlettársa.

Dük egy külvárosi kávézóban várt rám délután négykor. A kabátujján hiányzott egy gomb, és kávéfolt száradt az inggallérján.

— Ediszon nem egyszerűen szerencsejátékos — mondta.

— Akkor mi?

— Olyan ember, aki mindenkit tétként kezel.

— Szeréna mit jelent neki?

Dük keserűen felnevetett.

— A legnagyobb fogadását.

Elmondta, hogy Ediszon hatalmas tartozást halmozott fel, és valaki napokon belül vissza akarta kapni a pénzét. A házasság után Szeréna örökségéhez és az én vagyonomból származó biztosítékokhoz akart hozzáférni.

— De miért fenyeget engem a múltammal? — kérdeztem.

Dük sokáig hallgatott.

— Mert tudja, hogy van valami, amit soha nem mondott el a lányának.

Aznap este beléptem Ediszon kedvenc kaszinójába. Hamis néven, másik kabátban, vastag keretes szemüveggel ültem le vele szemben. A zsetonok hidegen csúsztak az ujjaim alatt.

— Üdvözlöm, Márton úr — mondta Ediszon.

— A nevem Pál.

— Akkor játsszunk, Pál.

A játék gyors volt. Az utolsó lapomat az asztalra tettem, majd levettem a szemüvegemet.

— Meglepetés, Ediszon.

Az arca elfehéredett.

— Mit akar?

— Hogy örökre eltűnj Szeréna életéből.

Ediszon azonban nem hátrált. A zsebéből elővette a szürke borítékot, és lassan Szeréna fényképét csúsztatta az asztalra.

— Ha én elveszítem őt, Béla, maga is elveszíti a lányát. Ugyanis holnap mindenki megtudja, hogy…

3. RÉSZ

— …hogy maga évekkel ezelőtt hamisított egy aláírást — fejezte be Ediszon. — És ha szükséges, Szeréna előtt is elmondom, miért.

A kaszinó félhomályában egy pillanatig csak a zsetonok csörgését hallottam. A torkom kiszáradt. Ediszon azt hitte, sarokba szorított, és korábban valóban így is volt. Aztán eszembe jutott Márton furcsa figyelmeztetése: ne a fenyegetést nézd, hanem azt, amitől fél.

— Mondd el neki — feleltem. — De előbb hallgasd meg a teljes történetet.

Ediszon arca megfeszült.

— Nincs miről beszélnünk.

— De van. Az aláírás a feleségem életbiztosításának egyik papírján szerepelt. A halála után a biztosító vitatni akarta a kifizetést. Én aláírtam helyette, mert a lányomnak akkor nem maradt volna pénze a kezelésére. Beismertem, kifizettem a büntetést, és minden irat nyilvános.

— Szeréna erről nem tud.

— Mert szégyelltem, nem azért, mert zsarolható vagyok.

Ediszon keze megremegett. Márton a terem másik végében ült, és ekkor felállt. A beszélgetést rögzítette. Dük és Ani pedig nem messze tőlünk várakozott.

— A szürke borítékban nem az én múltam van — mondtam. — Hanem a te vallomásod arról, hogy Szeréna csak egy fogadás része.

Ani odalépett az asztalhoz.

— Én hallottam, amikor a bátyám azt mondta, hogy az esküvő után hozzáfér a lány pénzéhez.

Dük egy köteg papírt tett mellé.

— Ezek a kölcsönök és a korábbi áldozatok nyilatkozatai.

Ediszon felugrott.

— Mindannyian hazudtok!

— Akkor mondd meg, miért szerepel ugyanaz a számlaszám tizenkét különböző szerződésen — felelte Márton.

Ediszon a kijárat felé indult, de két rendőr állta el az útját. A nyomozók már aznap megkapták a felvételeket, a banki iratokat és Ani tanúvallomását. Ediszon kiabált, majd Szerénát kezdte hívni, mintha még mindig irányíthatná.

— Vidd el innen a hangodat! — mondtam.

— Ő szeret engem!

— Nem téged szeretett, hanem azt az embert, akinek mutattad magad.

A rendőrök megbilincselték. A fémen megcsillant a kaszinó hideg fénye.

Másnap este Szeréna a konyhaasztalnál ült. A jegygyűrűt egy csészealj mellé tette; a zöld kő megrepedt, amikor a templom kövén földet ért.

— Haragszol rám? — kérdezte.

— Féltelek.

— Miért nem mondtad el soha, hogy meghamisítottad azt az aláírást?

— Mert azt hittem, ha mindent megadok neked, nem kell látnod, mennyire féltem.

— Én nem pénzt akartam, apa. Csak azt, hogy maradj.

A szavai után levettem a régi, kopott kabátomat. Anyád illata még mindig benne maradt a gallérban. Szeréna megfogta az ujjam.

— Akkor most maradj — suttogta.

— Mostantól nem ígérem. Mostantól itt leszek.

Elővettem egy repülőjegyet a táskából.

— Bostonba megyünk. Felvételt nyertél a divattervezői iskolába.

A szeme megtelt könnyel.

— Együtt?

— Együtt.

Megölelt, én pedig rájöttem, hogy éveken át házat építettem neki, miközben elfelejtettem ajtót nyitni rajta.

Aznap éjjel a repedt zöld kő ott feküdt közöttünk, de már nem egy tönkretett esküvőre emlékeztetett, hanem arra, hogy a szeretetet nem lehet pénzzel helyettesíteni.