A lányom közölte velem, hogy egy hatvanéves férfihoz készül férjhez menni, én pedig azonnal éreztem, hogy valami rettenetes nincs rendben.
Este fél hét volt, amikor Szeréna belépett a nappaliba. A kabátjáról olvadt hó csöpögött a parkettára, a kék cérnával visszavarrt gomb pedig ferdén lógott a gallérján. Régen észrevettem volna az ilyesmit. Akkoriban azonban hónapok óta inkább a munkám telefonját figyeltem, mint a lányom arcát.
— Apa, beszélnünk kell — mondta.
— Baj van?
— Férjhez megyek.
A mosolyom automatikusan jelent meg, aztán ugyanilyen gyorsan le is fagyott.
— Kihez?
Szeréna lesütötte a szemét.
— Ediszonhoz.
— Ki az az Ediszon?
— Egy férfi, akivel találkozgatom.
— Hány éves?
Néhány másodpercig csak a falióra kattogását hallottam.
— Hatvan.
Felálltam. A szék lába végigkarcolta a padlót.
— Te tizennyolc vagy!
— Tudom.
— Ő idősebb nálam is!
— Nem az életkor számít, hanem az, ahogy bánik velem.
A mondat belém mart, mert tudtam, hogy én az utóbbi időben nem bántam vele sehogy. A feleségem halála után mindent megvettem Szerénának, amit pénzzel meg lehetett venni. Csak azt nem adtam oda, amire valóban szüksége volt: engem.
— Találkozni akarok vele — mondtam.
— Akkor ne ítéld el előre.
— Csak azt ígérd meg, hogy nem költözöl hozzá.
— Semmit sem ígérek.
Másnap este Ediszon házában álltam. A nappali túlságosan rendezett volt, a polcokon egyetlen porszem sem ült, a kandalló fölött pedig egy zöld köves gyűrűt viselő nő fényképe állt. Ediszon drága szürke öltönyt viselt, és olyan nyugodtan beszélt, mintha minden mondatát előre megtanulta volna.
— Szeréna különleges lány — mondta. — Én biztonságot adok neki.
— A biztonság nem ugyanaz, mint a szerelem.
Ediszon halványan elmosolyodott.
— Maga nem ismer engem, Béla.
— Ezért vagyok itt.
Szeréna közénk lépett.
— Apa, kérlek, ne csinálj jelenetet.
— Nem jelenetet csinálok. Megpróbállak megvédeni.
— Egész életemben ezt mondtad, miközben soha nem voltál mellettem.
A mondat után kimentem az erkélyre levegőt venni. Az esti szél végigkapart az arcomon. Ekkor meghallottam a félig nyitott ajtó mögül Ediszon hangját.
— Ani, fejezd be!
— Nem, ezt nem fogom befejezni! — felelte egy nő. — Egy tizennyolc éves lány életével játszol.
— Fogalmad sincs, miről beszélsz.
— Dehogynem. Az esküvőd egy fogadás, igaz?
A szívem kihagyott egy ütemet.
— Halkabban!
— A szerencsejáték-adósságaidat akarod kifizetni vele? Ennyit ér neked Szeréna?
A korláthoz szorítottam a tenyerem. Hirtelen minden összeállt: a túl gyors eljegyzés, a drága ajándékok, a gondosan adagolt kedvesség. Ediszon nem Szerénát választotta. Hanem azt, amit rajta keresztül megszerezhetett.
Berontottam a szobába.
— Szeréna, velem jössz. Most azonnal.
Ediszon mögötte jelent meg, kezében egy szürke, lezárt borítékkal.
— Béla, mielőtt elviszi, talán meg kellene mutatnom magának valamit…
2. RÉSZ
Ediszon hüvelykujja végigsimított a szürke boríték szélén, mintha pontosan tudná, hogy a látványa jobban fáj, mint bármilyen fenyegetés.
— Mit akar megmutatni? — kérdeztem.
— Valamit a maga múltjáról.
Szeréna rám nézett.
— Apa, miről beszél?
— Semmiről — vágtam rá túl gyorsan.
Ediszon mosolya kiszélesedett.
— Látja? Még mindig hallgat maga előtt.
— Ne merészeld bevonni őt a hazugságaidba!
— Én csak igazat mondok.
A boríték a márványasztalra került. A sarka mellett egy apró vörös viaszfolt fényeslett. Meg akartam ragadni, de Szeréna közénk lépett.
— Elég! Mindketten úgy beszéltek, mintha én nem lennék itt.
— Szeréna, ez az ember veszélyes — mondtam.
— Te pedig évek óta eltűnsz, amikor szükségem lenne rád! Ediszon legalább meghallgat.
A mellkasom összeszorult. Nem tudtam vitatni a szavait, és Ediszon pontosan erre épített. A lányom magányát használta fegyverként ellenem.
A következő reggelen, nyolc órakor, felkerestem régi ismerősömet, Mártont, aki magánnyomozóként dolgozott. Irodája egy pályaudvar fölött volt, a mennyezetből ferdén lógó lámpa pedig minden széllökésnél megmozdult.
— Minden kell Ediszonról — mondtam.
— Ez nem egyszerű kíváncsiság, ugye?
— A lányom hozzá készül menni.
Márton összehúzta a szemét.
— Akkor reméljük, hogy még időben érkeztél.
Három nappal később egy barna irattartót tett elém. A kapocs rozsdás volt, a fedelén pedig egy sötét ujjlenyomat húzódott végig.
— Fogadások, hamis kölcsönszerződések, eltűnt összegek — mondta Márton. — De van valami, ami ennél is súlyosabb.
— Mi?
— Több nő ugyanazt mesélte. Ediszon szerelmet ígért, majd rávette őket, hogy írjanak alá pénzügyi papírokat.
Az első oldalon megpillantottam egy nevet: Dük Róbert. Ediszon korábbi üzlettársa.
Dük egy külvárosi kávézóban várt rám délután négykor. A kabátujján hiányzott egy gomb, és kávéfolt száradt az inggallérján.
— Ediszon nem egyszerűen szerencsejátékos — mondta.
— Akkor mi?
— Olyan ember, aki mindenkit tétként kezel.
— Szeréna mit jelent neki?
Dük keserűen felnevetett.
— A legnagyobb fogadását.
Elmondta, hogy Ediszon hatalmas tartozást halmozott fel, és valaki napokon belül vissza akarta kapni a pénzét. A házasság után Szeréna örökségéhez és az én vagyonomból származó biztosítékokhoz akart hozzáférni.
— De miért fenyeget engem a múltammal? — kérdeztem.
Dük sokáig hallgatott.
— Mert tudja, hogy van valami, amit soha nem mondott el a lányának.
Aznap este beléptem Ediszon kedvenc kaszinójába. Hamis néven, másik kabátban, vastag keretes szemüveggel ültem le vele szemben. A zsetonok hidegen csúsztak az ujjaim alatt.
— Üdvözlöm, Márton úr — mondta Ediszon.
— A nevem Pál.
— Akkor játsszunk, Pál.
A játék gyors volt. Az utolsó lapomat az asztalra tettem, majd levettem a szemüvegemet.
— Meglepetés, Ediszon.
Az arca elfehéredett.
— Mit akar?
— Hogy örökre eltűnj Szeréna életéből.
Ediszon azonban nem hátrált. A zsebéből elővette a szürke borítékot, és lassan Szeréna fényképét csúsztatta az asztalra.
— Ha én elveszítem őt, Béla, maga is elveszíti a lányát. Ugyanis holnap mindenki megtudja, hogy…
3. RÉSZ
— …hogy maga évekkel ezelőtt hamisított egy aláírást — fejezte be Ediszon. — És ha szükséges, Szeréna előtt is elmondom, miért.
A kaszinó félhomályában egy pillanatig csak a zsetonok csörgését hallottam. A torkom kiszáradt. Ediszon azt hitte, sarokba szorított, és korábban valóban így is volt. Aztán eszembe jutott Márton furcsa figyelmeztetése: ne a fenyegetést nézd, hanem azt, amitől fél.
— Mondd el neki — feleltem. — De előbb hallgasd meg a teljes történetet.
Ediszon arca megfeszült.
— Nincs miről beszélnünk.
— De van. Az aláírás a feleségem életbiztosításának egyik papírján szerepelt. A halála után a biztosító vitatni akarta a kifizetést. Én aláírtam helyette, mert a lányomnak akkor nem maradt volna pénze a kezelésére. Beismertem, kifizettem a büntetést, és minden irat nyilvános.
— Szeréna erről nem tud.
— Mert szégyelltem, nem azért, mert zsarolható vagyok.
Ediszon keze megremegett. Márton a terem másik végében ült, és ekkor felállt. A beszélgetést rögzítette. Dük és Ani pedig nem messze tőlünk várakozott.
— A szürke borítékban nem az én múltam van — mondtam. — Hanem a te vallomásod arról, hogy Szeréna csak egy fogadás része.
Ani odalépett az asztalhoz.
— Én hallottam, amikor a bátyám azt mondta, hogy az esküvő után hozzáfér a lány pénzéhez.
Dük egy köteg papírt tett mellé.
— Ezek a kölcsönök és a korábbi áldozatok nyilatkozatai.
Ediszon felugrott.
— Mindannyian hazudtok!
— Akkor mondd meg, miért szerepel ugyanaz a számlaszám tizenkét különböző szerződésen — felelte Márton.
Ediszon a kijárat felé indult, de két rendőr állta el az útját. A nyomozók már aznap megkapták a felvételeket, a banki iratokat és Ani tanúvallomását. Ediszon kiabált, majd Szerénát kezdte hívni, mintha még mindig irányíthatná.
— Vidd el innen a hangodat! — mondtam.
— Ő szeret engem!
— Nem téged szeretett, hanem azt az embert, akinek mutattad magad.
A rendőrök megbilincselték. A fémen megcsillant a kaszinó hideg fénye.
Másnap este Szeréna a konyhaasztalnál ült. A jegygyűrűt egy csészealj mellé tette; a zöld kő megrepedt, amikor a templom kövén földet ért.
— Haragszol rám? — kérdezte.
— Féltelek.
— Miért nem mondtad el soha, hogy meghamisítottad azt az aláírást?
— Mert azt hittem, ha mindent megadok neked, nem kell látnod, mennyire féltem.
— Én nem pénzt akartam, apa. Csak azt, hogy maradj.
A szavai után levettem a régi, kopott kabátomat. Anyád illata még mindig benne maradt a gallérban. Szeréna megfogta az ujjam.
— Akkor most maradj — suttogta.
— Mostantól nem ígérem. Mostantól itt leszek.
Elővettem egy repülőjegyet a táskából.
— Bostonba megyünk. Felvételt nyertél a divattervezői iskolába.
A szeme megtelt könnyel.
— Együtt?
— Együtt.
Megölelt, én pedig rájöttem, hogy éveken át házat építettem neki, miközben elfelejtettem ajtót nyitni rajta.
Aznap éjjel a repedt zöld kő ott feküdt közöttünk, de már nem egy tönkretett esküvőre emlékeztetett, hanem arra, hogy a szeretetet nem lehet pénzzel helyettesíteni.













