4. RÉSZ — A feleségem azt mondta, James miattam feküdt le vele, aztán meglátta, mit tartok a kezemben, és elnémult

4. RÉSZ

…Laura felállt, de nem az ajtó felé indult. Előbb kikapcsolta a hangrögzítőt, majd olyan erősen szorította a vászontáskáját, hogy az ujjai elfehéredtek.

– Ők a szövetségiek – mondta.

Anna a fejét rázta.

– Nem. Nem lehetnek itt.

– Már itt vannak – feleltem.

A kopogás újra felhangzott.

– Dávid, nyissa ki az ajtót!

Odamentem. A kulcs elfordult a zárban, és két férfi lépett be, mögöttük egy nő sötét kabátban. Az egyik felmutatta az igazolványát.

– Szövetségi nyomozó vagyok. Hol van Anna Miller és James Carter?

Anna a falhoz simult.

– James nincs itt.

– Tudjuk – felelte a nyomozó. – De jelenleg telefonon hallgatja ezt a beszélgetést.

A kezemben lévő telefonból recsegés hallatszott.

A vonal még nyitva volt.

– Dávid, ne tedd ezt! – kiáltotta James. – Gondolj arra, mit veszítesz!

– Már elveszítettem – mondtam. – Csak most derült ki, hogy nem az volt, aminek hittem.

Anna odafordult hozzám.

– Kérlek, ne hagyj itt egyedül!

Ez a mondat régen még megmozdított volna bennem valamit.

Aznap este már csak fáradtságot éreztem.

A nyomozónő levette Anna telefonját a padlóról, és egy átlátszó tasakba tette. A másik férfi felolvasta a házkutatási engedélyt.

Anna James nevét kiabálta.

James engem átkozott a vonalban.

Laura pedig némán állt az étkezőasztal mellett, és a billegő szék támlájába kapaszkodott.

Aztán a nyomozó megkérdezte:

– Van itt számítógép vagy más eszköz, amelyhez a gyanúsítottak hozzáfértek?

– Az emeleten, a dolgozószobában – feleltem.

Anna arca összerándult.

– Dávid, ne engedd, hogy elvigyék!

– Miért?

– Mert ott vannak a személyes dolgaim.

A nyomozónő ránézett.

– A személyes dolgai most kevésbé fontosak, mint azok a fájlok, amelyeket ma délután törölt.

Anna szája szétnyílt.

Én ekkor értettem meg, miért ment fel az emeletre a beszélgetésünk után. Nem ruhát keresett. Nem sírni ment. A bizonyítékokat próbálta eltüntetni.

A férfiak felmentek.

Kint eközben James telefonja újra megszólalt Laura készülékén. Ő felvette, és kihangosította.

– Laura, te tönkretetted az életemet! – ordította James.

– Nem – felelte Laura. – Te tetted tönkre. Én csak nem takarom el többé.

– Ha én elbukom, Anna is elbukik!

– Tudom.

– És Dávid is elveszít mindent!

– Nem – mondtam. – Én most először kapom vissza magamat.

James káromkodott, majd hirtelen csend lett.

A nyomozó a nappali közepére tette a hangrögzítőt.

– Hallgassa meg – mondta. – Jó, ha egyszer kívülről is hallja a saját hangját.

Lejátszotta a felvételt.

„Ha Dávid meghal a gyógyszer miatt, mindenki balesetnek fogja hinni.”

Anna hangja betöltötte a házat.

James hangja követte.

„A biztosítás hárommillió dollár.”

A saját konyhámban hallgattam a feleségem és a barátom hangját arról, hogyan halnék meg.

Anna a kanapéra rogyott.

– Én ezt nem így gondoltam.

– Hogyan gondoltad? – kérdeztem.

– Csak azt akartam, hogy ne kelljen többé félnem.

– Tőlem soha nem kellett volna félned.

– James azt mondta, ha nem segítek, mindent rám bizonyít.

– És elhitted neki?

– El akartam hinni, hogy van kiút.

A nyomozónő letérdelt mellé.

– Anna Miller, letartóztatom összeesküvés és gyilkossági kísérlet miatt.

Anna felnézett rám.

– Dávid, kérlek, mondd, hogy nem haragszol!

Nem tudtam hazudni neki.

– Haragudtam. Most már csak sajnállak.

– Ne sajnálj!

– Akkor ne kérd, hogy megmentselek.

Másnap reggel James ügyvédje felhívott. Azt mondta, egyezséget akar. Kész volt mindent Annára hárítani, ha én visszavonom a vallomásomat.

– Ön is veszít ezzel – figyelmeztetett.

– Mit?

– A házasságát. A cégét. A jó hírét.

– A házasságom azon az estén ért véget, amikor a feleségem megtervezte a halálomat.

– Gondolja át.

– Már átgondoltam.

Letettem a telefont.

Két nappal később megtalálták Jamest egy vidéki motelben. A szobában ott volt a gyógyszeres doboz, a hamis számlák és egy összekötött táska készpénzzel. Nem volt hová menekülnie.

De az igazi büntetése nem az volt, amikor bilincset tettek rá.

Hanem amikor a meghallgatáson lejátszották neki a saját hangját.

A bírói terem hideg volt, a neonlámpák fehér fénye könyörtelenül világította meg az arcokat. James mellett ügyvéd ült, Anna a másik oldalon, és egyikük sem nézett rám.

A felvétel után hosszú csend következett.

A bíró Jamesre nézett.

– Ez az ön hangja?

James először tagadni akart.

Aztán meghallotta újra a saját mondatát.

„A biztosítás hárommillió dollár.”

A szája megremegett.

– Igen – mondta végül.

A hangja olyan halk volt, hogy alig lehetett hallani.

Anna bűnösnek vallotta magát. James is. Az ügyészség bizonyítékai között ott volt Laura vallomása, a banki kivonatok, a raktári kamera felvétele és az a gyógyszeres doboz, amelyet Anna kezében láttam azon az éjszakán.

A cégem nem ment tönkre. A könyvelőm segített visszaszerezni a pénz egy részét, a többit a biztosító és a bíróság által lefoglalt vagyon fedezte. A házat eladtam.

Nem tudtam tovább ott élni.

A legnehezebb mégsem a költözés volt.

Hanem a hálószoba.

Amikor az ingatlanosok előtt utoljára körbejártam, minden szoba üresen kongott. Anna ruhái eltűntek, a fényképeket levettem a falról, a könyvei sem maradtak a polcon.

Csak egy tárgyat hagytam ott.

A billegő konyhai széket.

Nem azért, mert gyűlöltem.

Azért, mert azon a széken ülve tanultam meg, hogy a csend is lehet válasz.

Három hónappal később egy kisebb városba költöztem az állam északi részén. Egy építési vállalkozónál kezdtem dolgozni, és esténként a folyóparton sétáltam. Vettem egy piros fedelű füzetet, amelybe minden nap leírtam három dolgot, amit aznap nem kellett megjátszanom.

Az első bejegyzés ez volt: „Ma nem hazudtam magamnak.”

Laura néha felhívott. Nem lettünk szerelmesek, és egyikünk sem akarta a másik életét betölteni. Csak két ember voltunk, akik ugyanabból a romból próbáltak kijutni.

Egy novemberi estén megszületett Laura kisfia. Amikor meglátogattam, a baba apró ujja rácsukódott a mutatóujjamra.

– Furcsa – mondta Laura. – Alig ismer, mégis megfogott.

– Talán csak tudja, hogy most már senki sem akar tőle semmit.

Laura rám nézett.

– Te mit akarsz?

Az ablakon túl az első hó hullott.

– Nyugodtan felébredni.

Ezt akkor még nem tudtam, milyen nagy kívánság.

Karácsony előtt üzenet érkezett Annától. A börtönből küldte.

„Dávid, csak egyszer szeretnék beszélni veled. Nem azért, hogy kérjek valamit. Szeretném elmondani, miért tettem.”

Sokáig néztem a kijelzőt.

A régi énem talán válaszolt volna. Megkérdezte volna, mikor romlott el minden, és vajon tehetett-e volna többet.

De az az ember már nem létezett.

Ezt írtam vissza:

„Elmondtad azon az estén. Most már meghallottam.”

Aztán töröltem az üzenetet.

A városban, ahol éltem, senki sem tudta, ki volt Anna. Senki sem ismert Jamesként emlegetett férfit. Reggelente ugyanabba a kis pékségbe jártam, ahol a pultos lány fahéjas csigát tett a papírzacskóba, és mindig megkérdezte, kérek-e még kávét.

– Ma is egyet? – kérdezte egy havas februári reggelen.

– Ma kettőt.

– Ünnepel valamit?

Az ablakhoz léptem. A járdán egy kisfiú piros sapkában hóangyalt készített. A kezében filctollas rajzot tartott, amit valószínűleg a pékségben kapott papírra rajzolt: egy ház volt rajta, fölötte sárga nap, az ajtó mellett pedig egy görbe, piros szék.

– Igen – mondtam. – Hogy ma reggel is itt vagyok.

Hazafelé elővettem a kulcsaimat. A régi, barna szélű nyugtát még mindig őriztem a pénztárcámban. Már nem volt rajta szükségem a telefonszámra. Laura megmentett vele, de nem a papír miatt.

Azért, mert végre valaki nem engedte, hogy mások hazugságaiban éljek tovább.

Otthon a nyugtát betettem a piros fedelű füzet utolsó lapjai közé.

Aztán kinyitottam az ablakot.

A hó csendesen hullott a háztetőkre, és a világ végre nem úgy nézett ki, mint egy csapda.

Hanem mint egy ajtó, amelyet én döntök el, mikor nyitok ki.