4. RÉSZ — A temetés után a menyem két bőrönddel küldött a hegyekbe, de amikor meglátta, mit találtam, elsápadt

4. RÉSZ

…A motor fényei eltűntek a fenyők között, de a rendőrök nem indultak azonnal utánuk.

Anna a telefonját szorította a füléhez.

— Igen, biztosan felismerem — mondta. — A rendszám részben sáros, de a jármű típusa és az irány egyértelmű.

Márton bezárta a fémdobozt, és a kabátja alá rejtette.

— A város felé ment — mondta. — Ha el akarja tüntetni a telefont, előbb el kell jutnia ahhoz, aki segített neki.

— Ki az? — kérdeztem.

Anna rám nézett.

— A kórházi ügyeletes orvos. Dr. Bálint Ferenc.

A név hallatán megszédültem.

A férfi, aki a temetésen megveregette a vállam, és azt mondta, Neftalí szíve egyszerűen feladta.

A férfi, akinek én megköszöntem, hogy mindent megtett a fiamért.

A rendőrök végül két autóval indultak el. Mi Annával Márton régi terepjárójába szálltunk. Az ülés huzata átnedvesedett a ruhámtól, a fémdoboz pedig a lábam mellett zötykölődött minden kátyúnál.

— Félek — mondtam.

Anna nem próbált megnyugtatni.

— Én is. De most már ők félnek jobban.

A hegyi út végén láttuk Claudia autóját. A benzinkút mögött állt, a motor még járt. A rendőrök két oldalról közelítettek.

Claudia kiszállt, és a kezében egy fekete telefont tartott.

— Ne jöjjenek közelebb! — kiáltotta.

— Tegye le a készüléket! — felelte a járőr.

— Ez az egyetlen dolog, ami engem igazolhat.

— Akkor miért akarja összetörni?

Claudia keze megremegett.

Én kiszálltam az autóból.

— Claudia — mondtam.

Megfordult.

Az arcáról eltűnt minden szín.

— Te nem lehetsz itt.

— De itt vagyok.

— Nem érted, mibe keveredsz.

— Én már benne voltam. A fiam halálától kezdve.

Claudia felnevetett, de a hangja üresen csattant.

— Neftalí beteg volt. Öngyilkos gondolatai voltak. Mindenki tudta.

Anna felemelte a fémdobozt.

— Ezt is mindenki hallani fogja.

Claudia tekintete a dobozra ugrott.

— Hol találtátok?

— Ahol Neftalí elrejtette — feleltem.

— Az a ház az enyém!

— Nem. Soha nem volt a tiéd.

A rendőr előrelépett.

— Asszonyom, tegye le a telefont.

Claudia azonban a készüléket a betonhoz vágta. A képernyő betört, de Anna már korábban elküldte a teljes tartalmát az ügyészségre.

Claudia akkor értette meg.

Nem a telefon volt a bizonyíték.

Hanem az, hogy többé nem tudta eltüntetni.

A rendőrök megbilincselték. Nem kiabáltam, nem örültem. Csak néztem, ahogy a keze a háta mögé kerül, és eszembe jutott, hányszor mentettem meg őt Neftalí kedvéért a saját dühétől.

Most először nem mentettem meg.

Másnap a városi kihallgatóteremben lejátszották Claudia saját hangját.

A fal fehér volt, a neonlámpa zümmögött, és az asztalon ott feküdt a betört telefon.

— Akkor még nem volt szükségem rá, hogy meghalj — mondta a felvétel.

Claudia lehunyta a szemét.

— Ez hamisítvány — suttogta.

Az ügyész bekapcsolta a hangazonosító szakértő jelentését.

— A felvételt a telefonja rögzítette. A hang az öné.

— Nem emlékszem erre.

— De mi emlékszünk — mondta Anna.

A terem másik oldalán Dr. Bálint Ferenc ült. Amikor meghallotta a saját hangját, amint azt mondja, „a jelentést visszatartom”, lehajtotta a fejét.

Claudia ránézett.

— Mondja, hogy nem igaz!

Az orvos nem felelt.

— Mondja! — kiáltotta.

— Én már mindent elmondtam — mondta végül a férfi.

Claudia ekkor hallotta először kívülről a saját szavait. Nem úgy, ahogy a fejében éltek, nem haragként és magyarázatként, hanem hideg, tiszta mondatokként.

„Anyád nem kap semmit.”

„Nem volt szükségem rá, hogy meghalj.”

„A jelentést visszatartom.”

Az arca összeroppant.

Nem sajnáltam.

De nem is gyűlöltem.

Csak végre láttam őt úgy, ahogy Neftalí láthatta az utolsó napjaiban.

A tárgyalás hónapokig tartott. A hamis végrendeletet érvénytelenítették, a ház tulajdonjogát visszaállították, az alapítvány irányítását pedig rám bízták. Claudia ellen súlyos csalás és emberölésre irányuló kísérlet miatt emeltek vádat, Dr. Bálint pedig elveszítette az engedélyét és a szabadságát.

Én azonban nem költöztem vissza a nagy házba.

Amikor először beléptem, a nappali olyan üres volt, mintha nem is a saját életembe érkeztem volna. A falon nem maradtak fényképek. Claudia mindet levette, csak egy világos téglalap jelezte, hol függött Neftalí arcképe.

A hálószobában ott állt az egyik bőröndöm.

Nyitva.

Üresen.

A kockás fényképtartó azonban nem volt benne. Azt a temetés óta végig magamnál tartottam. A vörös fonalból varrt kis napocska kibomlott, és egyetlen szál lógott le róla.

A kunyhóba vittem vissza.

Három hónappal később már új ablakok voltak benne. A tetőt kijavították, a kúthoz kézi szivattyút szereltek, és a polcon sorakoztak a falu asszonyainak befőttesüvegei. Én pedig minden reggel fél hétkor begyújtottam a sparheltet, kávét főztem, és leültem Neftalí fényképe elé.

Nem azért, mert képtelen voltam elengedni.

Hanem mert megtanultam úgy emlékezni rá, hogy közben tovább éljek.

Egy novemberi délután Anna kislánya, Lili, meglátogatott. A kabátja zsebéből gyűrött rajzot vett elő.

— Neked készítettem — mondta.

A rajzon három ember állt egy faház előtt. Az egyiknek hosszú ősz haja volt, a másik egy fiatal férfi, a harmadik pedig egy kislány, akinek a kezében sárga napot ábrázoló zászló lobogott.

— Ki ez a fiú? — kérdeztem.

— Neftalí bácsi — felelte Lili. — Anyu azt mondta, ő vigyáz rád.

A mellkasom összeszorult.

— Néha tényleg úgy érzem.

A tél első hava azon az estén esett le. A tetőn kopogott, az ablakon fehér csíkokat hagyott, és a kunyhó már nem tűnt elhagyatottnak.

Decemberben levelet kaptam a börtönből.

Claudia azt írta, hogy megbánta, amit tett, és szeretné, ha tanúskodnék mellette a következő tárgyaláson. Azt állította, Neftalí szerette volna, ha megbocsátok neki.

A levelet kétszer olvastam el.

Aztán elővettem egy tiszta lapot.

„Claudia, Neftalí életében sokszor kérted, hogy mentselek meg a következményektől. Most már nem tehetem meg helyette. A megbocsátás nem azt jelenti, hogy visszamegyek oda, ahol bántottak. Én a magam részéről elengedlek. De nem fogok hazudni érted.”

Nem vártam választ.

Néhány héttel később megérkezett. Mindössze egy mondat állt benne.

„Azt hittem, mindent elvettem tőled.”

A papírt összehajtottam, és betettem Neftalí fényképe mellé.

Nem válaszoltam.

Az új év első reggelén a padlás alatti deszkát is kicserélték. A régi, korhadt darabot nem dobtam ki. A vas gyertyatartóval együtt feltettem az oltár polcára. A gyertyatartó oldalán még mindig ott volt a horpadás, amelyet aznap éjjel szerzett, amikor megmutatta nekem az utat az igazsághoz.

Lili egyszer megkérdezte:

— Mama Eulália, miért tartod meg ezt a rozsdás vasdarabot?

Az ujjaimmal végigsimítottam a hideg fémen.

— Mert egykor ez ébresztett fel.

Odakint a hó lassan betakarta a régi ösvényt. A kunyhó ablakában sárga fény égett, a polcon pedig ott állt Neftalí fényképe a vörös fonalból varrt napocskával.

A napocska már nem lógott le.

Újra összevarrtam.

És most először nem a múltat tartotta egyben, hanem az életemet.