Az esküvőm előtt az unokám a menyasszonyomra mutatott, majd amit a zsebéből elővett, attól Rebecca arca elsápadt

Az esküvői terem ajtaja előtt az unokám rám mutatott, majd olyan halkan szólalt meg, hogy először azt hittem, csak képzelődöm.

– Nagypapa… ő bántotta anyát, amíg te nem voltál ott.

Noé hároméves volt, de abban a pillanatban egyetlen mozdulatában sem maradt semmi gyerekes. A szürke öltönye félrecsúszott, az egyik cipőfűzője kibomlott, a csokornyakkendője pedig a füle alá lógott. Mégis úgy nézett rám, mintha valami felnőtt titkot próbálna elrejteni a világ elől.

A tekintete a menyasszonyi szobára siklott.

Rebecca odabent nevetett, miközben a fotós eligazította a fátylát. Fehér ruhában állt, nyugodtan, ragyogóan. Két koszorúslány vette körül, és senki sem sejtette, hogy néhány méterrel arrébb az életem éppen kettéhasad.

Két éve voltunk együtt. A feleségem, Linda halála után öt évig nem engedtem közel magamhoz senkit. Rebecca türelmes volt. Legalábbis én annak láttam.

– Kit bántott? – kérdeztem, miközben leguggoltam Noé elé.

A kisfiú ismét a menyasszonyom felé mutatott.

– Anyát.

Éreztem, ahogy a mellkasomban felgyorsul a szívverésem. Emily, a lányom, aznap reggel azt mondta, migrénje van, és talán csak később érkezik az esküvőre. Az elmúlt hetekben alig beszélt Rebeccával. Én ezt a közelgő házasság miatti feszültségnek tulajdonítottam.

Rebecca többször is azt mondta, Emily még mindig nem tudta elfogadni, hogy újra boldog vagyok.

Én pedig hittem neki.

– Noé, mondd el pontosan, mi történt – suttogtam.

A kisfiú a válla fölött a folyosót figyelte, aztán a zakója zsebébe nyúlt. Sokáig keresgélt benne. Végül előhúzott egy apró, fekete adathordozót.

Nem játék volt.

A tenyerében úgy szorította, mintha attól félt volna, hogy valaki elveszi tőle. A hüvelykujja mellett egy vékony karcolás húzódott a műanyagon.

– Honnan van ez? – kérdeztem.

– Anya adta.

– Mikor?

Noé a menyasszonyi szoba felé nézett.

– Azt mondta, rejtsem el. Ha anya túl sokáig alszik, adjam oda neked.

Egy pillanatra nem kaptam levegőt.

– Hol van most anya?

– Sarah néninél.

Ez nem stimmelt. Emily azt mondta, otthon marad, és pihen egy kicsit.

Ekkor Rebecca hangja csendült fel mögöttünk.

– Dániel, mindenki rád vár.

Noé azonnal mögém bújt. Apró keze belekapaszkodott a zakóm szegélyébe.

Rebecca mosolya nem változott, de a szeme igen.

– Miről suttogtok? – kérdezte.

– Nagyapa és unoka titka – feleltem.

– Kilencven vendég vár ránk. Nem gondolod, hogy ideje lenne?

A hüvelykujjammal megérintettem a mellényem alól kilógó rézszínű, repedt iránytűt. Linda adta nekem az utolsó közös kirándulásunkon. Mindig akkor nyúltam hozzá, amikor nem tudtam, merre induljak.

Most szinte égette a bőrömet.

– Öt percet várhatnak – mondtam.

Rebecca közelebb lépett.

– Dániel, ez a nap rólunk szól.

– Tudom.

– Akkor ne rontsd el egy gyerek képzelgése miatt.

A mondat után olyan csend lett, amelyben meghallottam az esküvői zene első próbahangjait.

Noé remegő ujjai még mindig a zakómat szorították.

A dolgozószobába vittem, bezártam az ajtót, elővettem a hordozható számítógépemet, és csatlakoztattam az adathordozót. A képernyőn egyetlen mappa jelent meg.

A neve: Rebecca.

A kurzort fölé vittem. Az ujjam a billentyűzet fölött megállt, miközben odakint valaki kopogni kezdett az ajtón…

MÁSODIK RÉSZ

A kopogás egyre erősebben visszhangzott a dolgozószobában.

– Dániel? – szólt Rebecca. – Minden rendben van?

Noé a szék mellett állt, és a cipőfűzőjét nézte. A kis fémcsat időnként a parkettához koppant, miközben idegesen mozgatta a lábát.

– Egy perc! – kiáltottam vissza.

Aztán rákattintottam a mappára.

Négy fájl jelent meg. Három hangfelvétel és egy szkennelt dokumentum. A fájlok dátumai az elmúlt hat hétre estek. Mindegyik éjjel készült.

– Nagypapa, anya azt mondta, ne hallgasd meg Rebecca előtt – suttogta Noé.

– Nem fogom.

– Azt is mondta, hogy ne higgy neki, ha kedves.

A mondat úgy talált el, mintha valaki ököllel ütött volna mellkason. Rebecca mindig kedves volt. Éppen ez volt benne a legveszélyesebb: soha nem kiabált, soha nem fenyegetett nyíltan. Mindig mosolygott, és minden hazugságot úgy mondott ki, mintha szívességet tenne vele.

Megnyitottam az első hangfelvételt.

A zajos sercegésből először csak egy falióra halk ketyegése hallatszott. Aztán Emily hangja.

– Nem adom oda neki.

A kezem megmerevedett az egér fölött.

A felvétel hirtelen megszakadt.

A második fájlhoz nyúltam, de ekkor Rebecca ököllel az ajtóra ütött.

– Dániel, most azonnal nyisd ki!

Noé felszisszent.

– Ő volt ott – mondta. – Amikor anya elesett.

A kilincs lenyomódott, de a zár tartott.

– Miért zártad be az ajtót? – kérdezte Rebecca. – Mit csinálsz odabent?

– Előbb beszélnem kell Emilyvel.

– Emily nincs itt.

– Tudom.

A csend ezúttal hosszabb lett.

– Dániel, ez nevetséges. A lányod egész hónapban ellenséges volt velem. Most pedig egy hároméves gyerek szavai miatt kihallgatsz egy esküvő előtt?

– Nem hallgatom ki. Csak próbálom megérteni, mi történik.

– Semmi sem történik. Emily migrénes, Sarah pedig vigyáz rá. Ennyi.

A hangja nyugodt maradt, de a szavak végén megbicsaklott egyetlen hang.

Éppen ez győzött meg arról, hogy nem a képzeletem játszik velem.

Megnyitottam a harmadik fájlt.

Most nem Emily beszélt. Egy férfi hangja töltötte be a szobát.

– Ha a meghatalmazást ma aláírja, minden könnyebb lesz.

Nem ismertem fel azonnal a hangot, de valami ismerős rezgés volt benne. Az a férfi, aki hetek óta intézte az esküvő körüli jogi ügyeket, Rebecca ügyvédje, Márton, gyakran beszélt hasonlóan: halk, türelmes, szinte barátságos hangon.

A felvételen Rebecca válaszolt.

– Nem fogja aláírni, ha rájön, mi van benne.

A vér kiszaladt az arcomból.

– Akkor másoljuk le az aláírását – mondta a férfi.

A hangfelvétel véget ért.

A dolgozószoba hirtelen túl kicsinek tűnt. A falakon Linda fényképei lógtak, és a mennyezeti lámpa fénye végigcsúszott az üvegkereteken. Én pedig arra gondoltam, hogy Rebecca az elmúlt két évben pontosan tudta, mikor vagyok egyedül, mikor vagyok fáradt, és mikor lehet velem bármit aláíratni.

– Mit akarnak az aláírásommal? – kérdeztem.

Noé nem válaszolt. Csak elővett a zsebéből egy összehajtogatott papírt.

A sarkán barna folt száradt. Talán kávé volt. Talán valami más.

– Anya ezt is nekem adta – mondta.

A papír hátulján Emily kézírását ismertem fel.

Ne bízz Rebeccában. A teljes bizonyíték a széfben van.

A széf kulcsa nálam volt. Rebecca azonban ismerte a dolgozószoba minden zugát.

Odakint a vendégek tapsolni kezdtek, mert azt hitték, mindjárt megjelenünk.

Rebecca hangja most már nem volt kedves.

– Dániel, ha öt másodpercen belül nem nyitod ki az ajtót, bemegyek.

– Próbáld meg.

Kimondtam, és magam is alig ismertem fel a hangomat.

A zsebemből elővettem az iránytűt. Linda repedt ajándéka hidegen feküdt a tenyeremben, a mutatója nyugtalanul rezgett.

Ekkor a telefonom megrezdült.

Ismeretlen számról érkezett üzenet.

Dániel, ha ezt olvasod, ne menj vissza a terembe. Rebecca nem egyedül dolgozik. Nézd meg a negyedik fájlt, aztán hívd fel Sarah-t, mielőtt túl késő lesz…

HARMADIK RÉSZ

A negyedik fájlra kattintottam.

A képernyő fekete maradt, de a hang azonnal megszólalt.

– Emily, írd alá, és mindannyian nyugodtan hazamehetünk.

Rebecca volt.

Most már nem lehetett félreérteni. A hangja hidegen és keményen csengett, mintha a kedves mosoly soha nem is létezett volna.

Emily zihálva válaszolt.

– Tudom, mit tettetek. Láttam a bankszámlákat. Tudom, hogy a nyugdíjszámlájáról utaltál pénzt Mártonnak.

– Dániel soha nem fog hinni neked.

– Majd ha meghallja ezt a felvételt, hinni fog.

Valami nehéz tárgy csapódott az asztalhoz.

– Add ide a telefont! – kiáltotta Rebecca.

– Ne érj hozzám!

A következő pillanatban dulakodás hallatszott. Egy szék felborult. Emily felsikoltott.

– Mit adtál neki? – kérdezte Emily. – Mi volt abban a tablettában?

Rebecca hangja egészen közelről szólalt meg.

– Csak annyit, hogy végre aludj egy kicsit.

– Meg akartál ölni?

– Ne légy nevetséges. Ha elájulsz, mindenki azt hiszi majd, megint migréned volt.

A felvétel ekkor véget ért.

Sokáig csak a számítógép halk zúgását hallottam.

Noé felnézett rám.

– Anya felébredt?

Nem tudtam válaszolni. A torkomban olyan szorítás keletkezett, mintha valaki belülről markolná a nyakamat.

A telefonomat Sarah-nak adtam.

– Hol van Emily?

– A klinikán – felelte Sarah azonnal. – Az orvosok kimutatták a gyógyszert a vérében. Dániel, ő kérte, hogy ne szóljak neked, amíg nem lesz bizonyítékunk.

– Miért nem mondtad el?

– Mert Rebecca tegnap este megjelent nálam, és azt mondta, Emily veszélyes önmagára és a gyerekre nézve. Ma reggel viszont Emily magához tért, és elmondta, hová rejtette a felvételt.

Rebecca ekkor betörte az ajtót. A zár mellett a fa széthasadt, ő pedig megjelent a nyílásban. A fátyla félrecsúszott, a sminkje elkenődött, de a szemében már nem volt félelem.

– Add ide a számítógépet – mondta.

– Nem.

– Nem tudod, mibe keveredsz.

– Pontosan tudom.

Márton mögötte állt. Az arcáról eltűnt minden szín.

– Rebecca, menjünk – mondta halkan.

– Fogd be! Te mondtad, hogy megoldod.

A férfi hátralépett.

– Én csak az iratokról beszéltem.

– A hangod rajta van a felvételen.

Márton rám nézett, és abban a pillanatban megértette, hogy már nincs mit letagadnia.

– A pénzemet akartad – mondtam Rebeccának.

– A te pénzedből építettem volna közös életet.

– Emilyt pedig el akartad hallgattatni.

– Csak megijesztettem.

– Egy gyógyszerrel, amitől a kórházba került?

Rebecca keze megremegett.

– Ő tönkretette volna az esküvőnket.

– Nem az esküvőnket. A terveteket.

A folyosóról ekkor egy újabb hang hallatszott. Sarah lépett be két rendőrrel és egy orvossal, aki Emily zárójelentését tartotta a kezében. Rebecca hátrálni kezdett.

Mielőtt bárki hozzáérhetett volna, a telefonom újra megcsörrent.

A hívó neve láttán megfagyott bennem a vér: Linda testvére, Gábor volt az, aki öt éve nem beszélt velem.

– Dániel – mondta rekedten –, most tudtam meg, hogy Rebecca már régóta kutat Linda hagyatékának egy bizonyos irata után. És ha megtalálta, akkor nem csak a pénzedet akarta megszerezni…