A feleségem a halálos ágyamnál elárulta, mit tett velem, majd amikor aláírtam egy iratot, a keze remegni kezdett

Amikor a feleségem a halálos ágyam fölé hajolt, és mosolyogva közölte, hogy ő mérgezett meg, még a szívmonitor hangja is elnémulni látszott.

A Szent Júdás Kórház hetedik emeleti szobájában feküdtem, Chicago belvárosában. Odakint novemberi eső verte az ablakot, a neonfények pedig hosszú, reszkető csíkokat rajzoltak a padlóra. A mellkasom minden lélegzetvételnél égett.

Aznap délelőtt hallottam az orvosokat a folyosón beszélgetni.

– Legfeljebb öt napja van – mondta egy fáradt férfihang. – A szíve maradandó károsodást szenvedett.

Öt nap.

Ötvenhat éves voltam. Negyven év alatt építettem fel a Vance Irodabútor nevű vállalatot, amely először egy garázsból működött, később pedig három gyárat és több belvárosi ingatlant birtokolt. A vagyonom meghaladta a nyolcvankétmillió dollárt.

És azt hittem, a feleségem szeret.

Vanessa négy éve volt mellettem. Mindenki kedves, figyelmes asszonynak ismerte. A kórházi nővéreknek kávét hozott, az orvosok előtt megszorította a kezem, és úgy beszélt rólam, mintha én lennék a világ legfontosabb embere.

Amikor azonban a szoba ajtaja bezárult, az arca megváltozott.

Eltűnt róla az aggodalom. A szeme hideg lett.

– Arthur – suttogta –, már majdnem vége. Belefáradtam, hogy úgy tegyek, mintha odaadó feleséged lennék.

Megpróbáltam felemelni a fejem, de csak a párna gyűrődött meg alattam.

Vanessa közelebb hajolt.

– Hamarosan minden a nevemre kerül. A gyárak, a házak, a befektetések. Julian és én már ki is választottuk az új otthonunkat Malibuban.

Julian.

A név úgy vágott belém, mint egy kés. Julian Price volt a pénzügyi igazgatóm, a férfi, akit én emeltem ki egy kis könyvelőirodából, és akiben vakon megbíztam.

– Ne nézz így rám – folytatta Vanessa. – Te kerested meg a pénzt. Mi majd élvezni fogjuk.

A jobb kezem mellett, a kórházi éjjeliszekrényen ott feküdt apám régi tölgyfalevél alakú mandzsettagombja. Mindig magamnál tartottam, amikor fontos döntést kellett hoznom. A sárgaréz széle hidegen csillant a lámpafényben.

Vanessa az ajkához emelte a kezét, mintha titkot osztana meg velem.

– Az a gyógyszer tökéletesen működött. Kis adagban erősíti a gyenge szívet. Nagyobb adagban lassan tönkreteszi. Emlékszel a vitaminokra, amelyeket minden este bevetettél? Soha semmit nem kérdeztél.

A monitor ritmusa hirtelen felgyorsult.

Vanessa a mellkasomra tette a tenyerét.

– Nyugodj meg. Ne halj meg addig, amíg el nem mondtam a búcsúmat.

Aztán elővette a tükrét, megigazította a rúzsát, és homlokon csókolt.

– A temetésed rövid lesz. Kár lenne túl sok pénzt költeni egy halottra, amikor nekem már vár egy új autó.

Kiment.

Én a mennyezetet bámultam. Nem a haláltól féltem. Attól szakadt meg bennem valami, hogy minden ölelés, minden gyengéd mosoly, minden halk szeretlek csak színjáték volt.

Néhány perccel később Caleb Miller lépett be. Huszonöt éves kórházi segédápoló volt, és óvatosan megigazította rajtam a takarót.

– Jó estét, Vance úr. Hozzak vizet?

– Caleb… gyere közelebb.

A fiú megállt.

– Ha törvénytelent kér, nem tehetem meg.

Halványan elmosolyodtam.

– Pontosan ezért téged választottalak.

Elmondtam neki, hogy meg kell keresnie az ügyvédemet. Másnap reggel módosítani akartam a végrendeletemet.

Caleb hitetlenül nézett rám.

– Uram, alig ismerjük egymást.

– Én azonban ismerlek. Tudom, hogy két műszakot vállalsz, éjjel pedig teherautókat pakolsz, mert a húgod, Mia, szívműtétre vár.

A fiú arca megfeszült.

– Honnan tud erről?

– A feleségem hónapok óta ölni próbál, hogy egy másik férfival elkölthesse a pénzemet. Mondd meg őszintén: szerinted melyikőtök érdemli meg mindazt, amit felépítettem?

Caleb sokáig hallgatott, majd elővette a telefonját.

Másnap délelőtt tíz óra után egy fehér köpenyes férfi lépett a szobámba. Bőr aktatáskát hozott. Odabent olyan iratok és eszközök voltak, amelyek megváltoztathatták Vanessa egész jövőjét.

Az ügyvédem becsukta maga mögött az ajtót, a mandzsettagomb pedig megcsörrent az éjjeliszekrényen, amikor remegő kézzel a tollért nyúltam. A férfi kinyitotta az első iratot, és azt mondta:

– Arthur, ha most aláírja, nincs visszaút…

2. RÉSZ

– Arthur, ha most aláírja, nincs visszaút – ismételte Graham Cole ügyvédem.

A toll hegye megállt a papír fölött. A kezem annyira remegett, hogy a sárgaréz tölgyfalevél alakú mandzsettagomb odakoccant az éjjeliszekrényhez.

– A visszaút már régen eltűnt – feleltem. – Csak Vanessa még nem tudja.

Graham a falra szerelt kamerára nézett, majd Calebre.

– Minden beszélgetést rögzítünk. A készülékek szabályosan működnek, a tanúk jelen vannak, és az iratokat közjegyző hitelesíti. Ha a felesége valóban azt tette, amit állít, nem bosszút állunk rajta. Bizonyítékot gyűjtünk.

– És ha nem hisznek nekem? – kérdezte Caleb.

– Akkor a felvétel majd helyettem beszél – mondtam.

Aláírtam az első oldalt. Aztán a másodikat. Minden vonással úgy éreztem, mintha visszavennék egy darabot abból az életből, amelyet Vanessa már eltemetett.

Az iratok nem egyszerűen új végrendeletről szóltak. Graham átmeneti vagyonkezelést hozott létre, amelyben sem Vanessa, sem Julian nem férhetett hozzá a pénzemhez. A vállalat működését független igazgatóság vette át, a családomnak pedig értesítést küldtek arról, hogy minden további átutalást ellenőriznek.

A legfontosabb papír azonban egy meghatalmazás volt, amely lehetővé tette, hogy az ügyvédem orvosi vizsgálatot kérjen a tudtom és beleegyezésem alapján.

– Ma délután vért vesznek magától – mondta Graham. – De Vanessa nem tudhat róla.

– Tudni fogja – suttogtam. – Mindent tudni akar, ami a testemben történik.

Délután négykor Vanessa visszatért. Egy kosár fehér rózsát hozott, a virágok szárán még ott csillogott a víz. Megcsókolta az arcomat, és azonnal a papírokra nézett.

– Ki volt itt?

– Az orvos – mondtam rekedten.

– Melyik orvos?

– Nem tudom.

Az arca egy pillanatra megfeszült.

– Arthur, ne nehezítsd meg a dolgomat. Öt napot mondtak. Most már csak a nyugalomra van szükséged.

– Neked is? – kérdeztem.

A mosolya visszatért, de most már láttam mögötte a türelmetlenséget.

– Azt akarom, hogy békében menj el.

– És Julian?

A váza egyik rózsája lehullott az asztalra. Vanessa ujjai megálltak a levegőben.

– Nem tudom, miről beszélsz.

– Malibu. Szép hely lehet.

A nő tekintete elsötétült.

– A gyógyszerek összezavarják az emlékeidet.

A következő percekben olyan kedves lett, hogy attól jobban féltem, mint a fenyegetéstől. Megigazította a párnámat, vizet töltött, majd elővette a kis fémdobozt, amelyben hónapok óta tartotta az esti vitaminjaimat.

– Ezt most be kell venned – mondta.

Caleb a szoba túlsó végében állt, és úgy tett, mintha a függönyt igazítaná.

– Nem vagyok éhes – feleltem.

– Nem kérdeztem, éhes vagy-e.

A hangjából eltűnt a feleség szerepe. Egyetlen másodpercre megmutatta, ki van a mosoly mögött.

– Vedd be, Arthur.

A tablettát a tenyerembe ejtette. Kicsi, fehér kapszula volt, egyik végén apró, lila csíkkal. A csík színe összekötötte ezt a pillanatot minden korábbi estével, amikor vakon engedelmeskedtem neki.

A számhoz emeltem, majd köhögni kezdtem. Caleb azonnal odalépett.

– Uram, hívjam az orvost?

Vanessa hirtelen felállt.

– Nem kell. Csak félrenyelt.

Caleb rám nézett. Én alig észrevehetően megráztam a fejem.

A fiú a zsebéből elővette a telefonját.

– Vance úr, az ügyvédje üzenetet küldött. Azt írja, hogy sürgősen beszélnie kell magával.

Vanessa a telefonra pillantott, és elsápadt.

– Add ide.

– Nem önnek szól – mondta Caleb.

– Én vagyok a felesége!

– De nem ön a címzett.

A nő ekkor a mandzsettagombra nézett. Talán felismerte apám monogramját, amelyet évekkel korábban látott a dolgozószobámban. Talán csak megérezte, hogy valami kicsúszott a kezéből.

Este Graham visszatért, ezúttal két rendőrrel és egy toxikológussal. Nem léptek azonnal be. A folyosón vártak, miközben Vanessa még mindig a szobámban ült.

– Miért vannak itt? – kérdezte.

– Ellenőrzés miatt – mondtam.

– Miféle ellenőrzés?

Az ajtón kívül ekkor megszólalt egy női hang.

– Vance úr, kérem, mondja ki előttünk, mit vallott be önnek a felesége tegnap este.

Vanessa felpattant.

– Arthur, ne merészelj válaszolni!

A szívem vadul vert, de ezúttal nem a betegség miatt. Graham lassan lenyomta a kilincset, az egyik rendőr pedig bekapcsolta a hangrögzítőt.

A feleségem hátrált egy lépést.

És akkor az egyik rendőr kimondta, miért nem az én haldokló szívem volt aznap este a legnagyobb veszélyben…

3. RÉSZ

– Azért vagyunk itt, mert a tegnapi beszélgetést rögzítettük – mondta Helen Ortiz nyomozó, miközben belépett a szobába. – És mert a laboreredmények alapján magát hónapok óta szívglikoziddal mérgezik.

Vanessa szeme kitágult.

– Ez nevetséges. A férjem zavart, a gyógyszerei miatt hallucinál.

Graham a kezében tartott táblagépre koppintott. A készülékből Vanessa saját hangja szólt.

„A digoxin tökéletesen működött. Kis adagban erősíti a gyenge szívet, nagyobb adagban lassan tönkreteszi.”

A szoba elcsendesedett.

A monitor egyenletes sípolással jelezte a szívverésemet. Még soha nem tűnt ilyen hangosnak.

Vanessa a falhoz lépett.

– Ez hamisítvány.

– Akkor hallgassuk tovább – felelte Helen.

A felvételen az én ziháló hangom, majd Vanessa hideg nevetése következett. Hallatszott, ahogy a fémdoboz teteje felpattan, és ahogy a nő azt mondja: „Vedd be, Arthur.”

Vanessa az ajtó felé fordult.

– Julian tette! Ő intézett mindent! Én csak azt csináltam, amit kért!

A nyomozó nem mozdult.

– Érdekes. Tegnap még azt mondta, Julian és maga együtt fogják elkölteni a pénzt.

– Nem értik! Én szerettem őt!

– Engem nem? – kérdeztem.

A kérdés halkan hagyta el a számat, mégis mindenki meghallotta.

Vanessa rám nézett. Az arca most már nem volt győztes. Csak rémült.

– Te már halott voltál bennem – mondta.

Ezt a mondatot később sokszor visszahallottam. Aznap azonban inkább az fájt, hogy még mindig vártam tőle egyetlen őszinte szót.

Graham elővett egy másik mappát.

– A reggeli vérvizsgálat kimutatta a mérgező anyag nyomait. A kapszulákat lefoglaltuk, és a labor szerint pontosan ugyanazt a szert tartalmazzák, amelyet a vállalati gyógyszerbeszerzésen keresztül vásároltak.

Helen Vanessa elé tett egy papírt.

– Julian Price a múlt hónapban nagy összegű átutalást kapott egy olyan cégtől, amelynek maga a rejtett tulajdonosa. Az összegből előleget fizettek egy malibui házra.

Vanessa remegő kézzel nézte a lapot.

– Nem vihetnek el. A férjem nem tett feljelentést.

– Dehogynem – mondta Graham. – A meghatalmazása alapján megtettem helyette, mielőtt maga ma délután ideért.

A nyomozó ekkor elővette a bilincset.

– Vanessa Vance, letartóztatom emberölési kísérlet és csalás gyanúja miatt.

A nő rám meredt.

– Arthur, mondd nekik, hogy ez félreértés! Te szeretsz engem!

– Szerettelek – javítottam ki.

A bilincs csattanása rövid volt, mégis úgy éreztem, mintha egy egész épület omlott volna össze.

Alig vitték ki, amikor Graham telefonja megszólalt. A kijelzőre nézett, és azonnal elkomorult.

– Julian hív.

– Vedd fel – mondta Helen.

Graham kihangosította a készüléket.

– Arthur, beszélnünk kell – mondta Julian. – Vanessa mindent elrontott. De én vissza tudom fordítani. Tudom, hogy milyen iratokat írtál alá.

– Honnan tudsz róluk? – kérdeztem.

Csend következett.

Aztán Julian halkabban folytatta:

– Mert én küldtem be azt az embert, aki elsőként felvette a kapcsolatot az orvosaiddal. Ha nyilvánosságra hozod a dokumentumokat, a húgodként nevelt alkalmazottad sem lesz biztonságban.

Caleb arca elfehéredett.

Helen intett, hogy maradjak csendben.

– Mit akarsz? – kérdeztem.

– Azt, hogy semmisítsd meg az új végrendeletet, és mondd el a rendőröknek, hogy Vanessa egyedül cselekedett. Cserébe életben marad Caleb húga, és te megkapod a hátralévő napjaid nyugalmát.

A vonal megszakadt.

Egy pillanattal később Graham új üzenetet kapott. Fényképet küldtek neki: egy kórházi folyosón álló kislányt ábrázolt, Mia Miller nevét viselő karszalaggal.

Alatta csak ennyi állt:

„A következő aláírásod dönt arról, hogy ő felébred-e a műtét után…”