4. RÉSZ — Négy év után hazatértem, és a feleségemet a saját udvarunkban találtam — anyám mosolya egyetlen pillanat alatt eltűnt

4. RÉSZ

– A kórházból? – kérdeztem.

Mark a telefonhoz hajolt.

– Pontosabban egy olyan eszközről, amelyet a kórház vezeték nélküli hálózatán azonosítottak.

Phedra szobájára néztem.

Az ajtó félig nyitva állt. A folyosón egy ápoló sietett el, kezében gyógyszeres tálcával.

– Ki próbálta elküldeni a pénzt? – kérdeztem.

– A kérelmet nem hajtották végre. A bank zárolta, mert az aláírás digitális másolata volt. De a jelszót valaki ismerte.

– Selina?

– Vagy Godfrey. Ezt a rendőrség fogja kideríteni.

A következő órákban mindenki egyszerre kezdett beszélni.

Selina azt állította, hogy ő soha nem látott jelszót.

Godfrey a kihallgatásra menet azt ordította, hogy én tönkreteszem a saját anyámat.

Az ügyvédje azonban nem volt hajlandó tovább képviselni, amikor meglátta a felvételeket és a fenyegető üzenetet.

– Ezt nem lehet kimagyarázni – mondta neki a folyosón. – Maga saját kezűleg írta alá az átutalási kérelmet.

Godfrey erre először maradt csendben.

A rendőrök megtalálták a laptopját a műhely hátsó irodájában. A böngészési előzmények között ott volt a kártérítési ügyvédem neve, az érkezési időpontom, a banki űrlap és Phedra kórházi szobaszáma.

A terve egyszerű volt.

Azt hitte, ha megszerzi az egymilliót, mindent megoldhat. Kifizeti a tartozásait, eladja a műhelyt, és eltűnik egy másik városban.

Selina pedig vele ment volna.

Aznap este kihallgatási szobába vittek minket. A falon egy kerek óra kattogott. Minden kattintás úgy ütött, mint egy apró kalapács.

A rendőr bekapcsolta a hangfelvételt.

Először az én hangom szólt a kertből.

– Milyen beteg?

Aztán Phedráé.

– Rák.

Selina hangja következett.

– A pénz az én számlámra érkezett. Én döntöm el, mire költöm.

Godfreyé pedig:

– A pénz nélkül nem mész sehova.

Mindannyian hallgattuk.

Selina lehajtotta a fejét. Godfrey a kezére meredt. Úgy hallgatták a saját szavaikat, mintha valaki más mondta volna őket, valami kegyetlen idegen, akit nem ismernek.

– Ez nem így történt – próbálta mondani Selina.

A rendőr újra elindította a felvételt.

– Nem kell hangosabban beszélnie – mondta Mark. – Minden mondatot világosan hallani.

Godfrey rám nézett.

– Miért csináltad ezt? Miért hazudtad, hogy megkapod a pénzt?

– Mert tudni akartam, mihez kezdenétek vele.

– Csapdát állítottál nekünk!

– Ti állítottátok csapdába Phedrát tizenegy hónapra.

Nem éreztem győzelmet.

Csak fáradtságot.

A kártérítési pénzt külön számlára utaltattam. Az összeget ügyvédi felügyelet alá helyeztem, és az első részéből Phedra teljes kezelését fizettem ki. A bank minden csalási kísérletet visszafordított.

A rendőrség lefoglalta Selina és Godfrey számláit. A házat, a terepjárót és a műhelyt ideiglenesen zár alá vették. A könyvelőjük később beismerte, hogy hónapok óta hamis számlákat készített.

A tárgyalásig külön költöztem tőlük.

A bíróságon Phedra nem tudott személyesen megjelenni, ezért videón hallgatták meg. Sápadt volt, a haja akkor még csak rövid, puha pihékben nőtt vissza.

A bíró megkérdezte:

– Mit szeretne, mi történjen?

Phedra sokáig hallgatott.

– Azt szeretném, hogy többé senki ne mondhassa meg egy beteg embernek, megérdemli-e az életet.

A bíró ítélete nem volt hangos, mégis mindent megváltoztatott.

Godfrey több év szabadságvesztést kapott fenyegetésért, csalásért és a pénz megkísérelt eltulajdonításáért. Selinát sikkasztásért és veszélyeztetésért ítélték el. A visszaszerzett pénzt, a ház és a műhely értékét Phedra kezelésére és a károk rendezésére fordították.

Selina a tárgyalás után felhívott.

– Damian, én az anyád vagyok.

– Tudom.

– Nem hagyhatsz így.

– Te hagytad így Phedrát.

– Megváltozom.

A folyosó ablakán át havazást láttam.

– Remélem, tényleg megváltozol. De én többé nem foglak megmenteni a döntéseid következményeitől.

Letettem a telefont.

A következő hónapokban Phedra lassan erősödni kezdett. Először csak öt percet tudott sétálni a kórház folyosóján. Aztán tízet. Később már maga nyitotta ki az ablakot reggelente.

Én minden kezelés után ott vártam mellette. Nem nagy dolgokat csináltunk.

Teát főztem.

Megigazítottam a párnáját.

Elolvastam neki a leveleket, amelyeket soha nem mert elküldeni nekem.

Az egyikben ez állt: „Nem attól félek, hogy meghalok. Attól félek, hogy úgy halok meg, hogy te azt hiszed, boldog vagyok.”

Amikor elolvasta, elsírta magát.

Én is.

Néhány hónappal később egy kis városba költöztünk a tó mellé. Phedra egy könyvesboltban kezdett dolgozni heti néhány órában. Én egy műszaki ellenőrző cégnél helyezkedtem el, de soha többé nem vállaltam el vakon tizenkét órás műszakokat.

A reggeleinknek új hangjuk lett.

Kávéfőző zúgott a konyhában. Eső kopogott az ablakon. Phedra néha halkan énekelt, miközben meglocsolta az ablakpárkányon álló növényeket.

A haja visszanőtt. Nem lett olyan hosszú, mint régen, de ő azt mondta, tetszik neki így.

– Erősebbnek érzem magam tőle – mondta.

– Erősebb is vagy.

Egy decemberi délutánon megérkezett az első hó. Phedra a nappaliban ült, és egy kis fadobozt festett. Amikor elkészült, megkért, hogy csukjam be a szemem.

A doboz tetejére két alakot rajzolt: egy férfit és egy nőt, akik egy kék tó előtt állnak.

– Ez mi? – kérdeztem.

– Az otthonunk.

– Hol van a ház?

– Még nincs kész. De most már mi építjük.

Az arany kolibri medált addig egy fiókban tartottam. A tárgyalás után kaptuk vissza a lefoglalt holmik között. A lánc kissé meggörbült, a madár szárnyán apró karcolás futott végig.

Phedra egy este a tenyerébe vette.

– Nem akarom többé viselni.

– Miért?

– Mert túl sok fájdalom kapcsolódik hozzá.

– Akkor tegyük el.

– Nem. Javíttasd meg.

– Biztos vagy benne?

Phedra elmosolyodott.

– Nem akarom, hogy mások döntsenek arról, mit jelentsen nekem.

A medált egy helyi ötvöshöz vittem. A szárnyat kiegyenesítette, a karcolást azonban nem tüntette el teljesen.

– Ezt hagyjuk rajta – mondta Phedra. – Így emlékezni fogunk, hogy túlélte.

Aznap este az asztalnál ültünk. A kolibri a nyakában csillogott, a festett fadoboz pedig közöttünk állt.

A telefonom újra megszólalt.

Selina volt az.

Nem vettem fel.

Üzenetet küldött: „Csak egyszer még hadd beszéljek veled.”

Phedra rám nézett.

– Válaszolsz?

A képernyőn sokáig világított a név.

– Nem – mondtam.

– Nem haragszol?

– Már nem.

– Akkor miért nem?

A hó lassan betakarta az utcát. A kolibri medál apró árnyéka a falra vetült.

– Mert a megbocsátás nem azt jelenti, hogy újra odaadom neki az életemet.

Phedra bólintott.

Aztán a medált a tenyerébe zárta.

Most már nem a múlt súlyát hordozta.

Hanem a saját döntését.