NEGYEDIK RÉSZ — Az esküvőm reggelén a sofőr a takaró alá rejtett, aztán a vőlegény hangjától elnémultam

NEGYEDIK RÉSZ

– Ha Rodrigót elviszik, maga és a lánya sem éli túl a napot…

A hívás megszakadt.

Egyetlen másodpercig senki sem mozdult. A sátorban a vendégek ruhái súrlódtak, valaki pedig elejtette a pezsgőspoharát. A törött üveg úgy csattant a kövön, mint egy lövés.

– Zárják le a kertet! – kiáltotta a nyomozó.

Tomás már a mellékbejárat felé futott. Én Mariana elé álltam, miközben Sergio a telefonját szorította a füléhez.

– Azonnal hívja az embereimet – mondtam.

– Már intézem.

Rodrigo a bilincsbe vert kezével a nyomozó felé kapott.

– Ne vigyenek el! Nem értik, hogy Cárdenas nem blöfföl?

A nyomozó hidegen nézett rá.

– Éppen ezért viszünk el.

– Rodrigo! – kiáltotta Verónica. – Mit tettél még?

– Semmit!

– Akkor miért félsz ennyire?

Rodrigo szája megmozdult, de egyetlen szó sem jött ki rajta.

A nyomozók két külön autóba ültették Rodrigót és Verónicát. Renata Tomás kezét fogta, és a sárga plüssmedvét a mellkasához szorította. Mariana mellettem állt, mezítláb, mert a menekülés közben lerúgta a menyasszonyi cipőjét.

A fehér ruha alja sáros lett.

Nem érdekelte.

Engem sem.

– Apa – mondta –, tényleg meg akart ölni?

A kert kapuján túl három fekete autó állt keresztben. Az egyikben két rendőr talált egy táskát, benne fékvezetékekkel, kesztyűvel és egy olyan jármű indítókulcsával, amely a birtokom garázsában állt.

– Igen – feleltem végül. – De nem fog sikerülni neki.

Mariana bólintott, de az arca még mindig gyereknek tűnt. Az én gyermekemnek.

Rodrigo ügyvédje fél órával később érkezett a kapitányságra. Sötétkék öltönyt viselt, és úgy beszélt, mintha a hangos magabiztosság önmagában bizonyíték lenne.

– Az ügyfelem ártatlan. A felvétel félreérthető, a tanú érdeke pedig nyilvánvaló.

– Akkor hallgassa meg elejétől a végéig – mondta Sergio.

A kihallgatóban lejátszották a hangfelvételt. Rodrigo ott ült az asztal túloldalán. Először még dühösen mosolygott.

Aztán meghallotta saját hangját.

– Barrera úr kedden és csütörtökön San Pedroban ebédel…

A mosolya lassan eltűnt.

– Balesetnek kell látszania, vagy fékhibának.

Rodrigo lenézett az asztalra. A rozsdamentes acélon visszatükröződött az arca: sápadt, idegen, öreg.

– Ez nem úgy hangzik, mintha én mondanám – suttogta.

Sergio előrehajolt.

– De ön mondta.

– Én csak beszéltem róla.

– A felvételen azt is halljuk, hogy előleget utalt.

– Nem akartam, hogy bárki meghaljon.

Az ügyvéd ekkor becsukta a dossziéját.

– Rodrigo, én nem fogom tovább képviselni magát, ha folytatja a hazudozást. A bizonyítékok alapján nem a házasság érvénytelenítése a legnagyobb problémája.

Rodrigo felkapta a fejét.

– Maga az ügyvédem.

– Már nem.

A férfi felállt, és kisétált.

Aznap este a házamban minden szoba nyitva maradt. Nem bírtam becsukni egyetlen ajtót sem.

Mariana a gyerekkori szobájában ült, amelynek falán még ott lógott egy elszíneződött rajz: egy ház, három ember és egy hatalmas nap.

Az esküvői fátyla a székre terítve hevert. A ruhán sárfolt húzódott végig, a Lucía-féle zafírgyűrű pedig a tenyeremben nyomot hagyott.

– Le akarod venni rólam? – kérdezte Mariana.

– Csak ha te akarod.

– Nem. Maradjon nálad egy ideig.

– Miért?

– Mert még nem tudom, mit jelent a bizalom.

Ez volt az első mondat, amely igazán összetört.

Három nappal később a rendőrség megtalálta Baltasar Cárdenast egy raktárban. A végrehajtó mindent bevallott: Rodrigo negyvenmillió pesós adósságát, a négy és fél milliós életbiztosítást, a fékhiba tervét és azt, hogy Mariana elrablását is felvetették, ha én időben megváltoztatom a végrendeletemet.

A fenyegető telefonáló Cárdenas embere volt.

A férfit és Rodrigót előzetes letartóztatásba helyezték. Verónica vallomást tett, és az állam átvállalta Renata műtétjének költségeit. Nem akartam, hogy a gyermek apja bűnei miatt ő is fizessen.

Hetekkel később a ház egyik szobáját Verónica és Renata számára rendeztem be. Renata az ablakpárkányra tette a sárga plüssmedvét, majd rajzolt egy új képet.

Most már négy ember állt rajta.

– Te is rajta vagy – mutatott rám.

– Látom.

– És anya is.

– Ő is.

– Apa nincs itt.

A ceruzát a kezében tartotta, és elgondolkodott.

– Mert rossz helyen van.

Nem kérdeztem, honnan tudja.

Két hónappal később Mariana nem tartott új esküvőt. Egy kis lakást bérelt a város másik részén, és visszament dolgozni a vállalatunk könyvelési osztályára. Én minden reggel ugyanabban az időben kávét főztem, de már nem a konyhaasztalnál ültem egyedül. Renata kakaót ivott mellettem, Mariana pedig gyakran mezítláb jelent meg a teraszon.

Az első hó ritkán esett arrafelé, de azon a télen néhány percig fehér pelyhek tapadtak a korlátra. Renata az üveghez nyomta az orrát.

– Apa, ez hó?

– Igen.

– Akkor kívánhatok valamit?

– Kívánhatsz.

– Azt, hogy senki se menjen el.

Mariana rám nézett. A szemében még ott volt a fájdalom, de már nem az a régi, vak bizalom. Valami erősebb kezdett a helyére kerülni.

– Nem fogok elmenni – mondtam.

– Én sem – felelte.

A tárgyalás első napján Rodrigo anyja küldött egy üzenetet. Azt írta, hogy a fia megbánta, amit tett, és csak öt percet szeretne velem beszélni.

Nem válaszoltam.

Másnap újabb üzenet érkezett.

„Eugenio, nem úgy történt, ahogy gondolod. Adj még egy esélyt.”

Sergio megkérdezte, akarom-e, hogy továbbítsa az ügyészségnek.

– Igen – mondtam. – Mindet.

Rodrigo később nekem is írt. A levélben nem bocsánatot kért. Arról beszélt, hogy Cárdenas kényszerítette, hogy adósságban úszott, és hogy a házasság csak menekülési útvonal volt.

A végén ezt írta: „Mariana még mindig szeret. Maga pedig tartozik nekem azzal, hogy meghallgat.”

Elolvastam a sort, majd összehajtottam a papírt.

– Válaszolsz? – kérdezte Mariana.

– Igen.

A lap hátuljára csak ennyit írtam:

„Nem tartozom neked a csendemmel sem.”

Ezután átadtam Sergiónak.

Az ítélet hónapokkal később született meg. Rodrigo és Cárdenas hosszú évekre börtönbe kerültek, a vagyonukat lefoglalták, Renata kezelését pedig végig biztosították. Verónica új munkát kapott a vállalat egyik alapítványánál. Nem azért, mert sajnáltam, hanem mert az első vallomásával megmentette a lányomat.

Mariana lassan újra megtanult nevetni.

Egy este a teraszon álltunk, amikor elővette a zafírgyűrűt.

– Most már tudom, kinek adom – mondta.

– Biztos vagy benne?

– Igen. Magamnak.

Felhelyezte az ujjára, és a hópelyhek között megcsillant a kő.

Én pedig elővettem a régi órámat. A hátlapján ott volt Lucía apró holdja, amelyet évek óta minden reggel végigsimítottam.

Mariana a vállamra hajtotta a fejét.

– Anya tudta volna, mit kell tenni?

– Igen.

– Honnan tudod?

– Mert ő mindig előbb látta meg a veszélyt, mint én.

Tomás a kapunál állt, kezében a kocsikulccsal. Renata a nappaliból kiabált, hogy elkészült az új rajza. A házban fények gyulladtak, és valaki fahéjas süteményt tett a sütőbe.

Az órám most is a csuklómhoz koppant.

De már nem úgy, mint azon a reggelen, amikor a takaró alatt feküdtem, és azt hittem, elveszítek mindent.

Ezúttal a hangja emlékeztetett rá, hogy életben maradtam.

A hold a hátlapon megvillant a tenyeremben.

És én végre nem féltem attól, mit hoz a következő óra.