A férjem ellenségével táncoltam, amikor a férfi rám ordított, majd meglátta a pendrive-ot, és elfehéredett

A zenekar éppen elhallgatott, amikor Alejandro Santillán úgy lépett át a báltermen, mintha mindenki az útjából menekülne előle.

A hotel kristálycsillárjai alatt egyetlen pohár sem csörrent többé. A politikusok, építési vállalkozók és híres családok tagjai úgy tettek, mintha a festményeket néznék, miközben minden szem ránk szegeződött.

Julián Alcocer keze még mindig a derekamon nyugodott.

Alejandro megállt előttünk.

– Ha még egyszer hozzám ér, ez az este rosszabbul ér véget, mint gondolná – mondta halkan.

Nem kiabált. Nem is kellett neki. A hangja úgy vágott át a termen, mint kés a selymen.

Én harmincöt éves voltam, törvényszéki könyvelő, és hat hónapja dolgoztam Alejandro Santillánnak. A zöld smaragdszínű ruhám szorosan simult rám, a hajam tarkómnál feltűzve, a fekete, rézkapcsos kézitáskám pedig a csuklómra akasztva lógott. A táskában ott lapult a régi, kávébarna tokba zárt adathordozóm.

Az a tok volt az egyetlen tárgy, amelyet apámtól őriztem. A sarkán egy apró, kopott villám alakú karcolás futott végig. Minden alkalommal végighúztam rajta az ujjam, amikor féltem.

Most is megtettem.

– Renáta, gyere ide – mondta Alejandro.

Julián nem engedett el azonnal.

– Mielőtt elviszi, kérdezze meg tőle, miért hiányzik nyolcvannégymillió peso a családi vállalat számláiról – mondta.

Alejandro szeme megkeményedett.

– Te loptad el.

– A pénz az én számláimon kötött ki. Ez nem ugyanaz.

A gyomrom összerándult. Én találtam meg a pénz útját három nappal korábban, amikor a Santillán-csoport egyik építőipari társaságának számláit vizsgáltam. Huszonhétmillió, harmincegymillió, majd huszonhatmillió. Három utalás, három különböző fedővállalat, ugyanaz a rejtett jóváhagyás.

Alejandro akkor csak ennyit mondott:

– Találd meg, ki vitte el.

Megtaláltam. Vagy legalábbis azt hittem.

Julián közelebb hajolt hozzám.

– A pénzt nem ellopták – suttogta. – Fizetség volt.

– Miért fizetett volna valaki ennyit?

– Hogy hallgassak.

A hotel bárpultjánál egy pincér elejtett egy ezüsttálcát. A csattanásra összerezzentem.

– Miről? – kérdeztem.

Julián mosolya eltűnt.

– Ernesto Santillán haláláról.

Alejandro apja öt évvel korábban halt meg. A család mindig azt állította, hogy egy rivális csoport rendelte el a gyilkosságot. Alejandro öt éven át tönkretett vállalkozásokat, tört ketté szövetségeket, és mindenkit üldözött, akit felelősnek hitt.

– Mit tud maga? – kérdeztem.

– Nézze meg a másodlagos jóváhagyásokat.

A fejemben hirtelen összeálltak a dátumok. A pénzmozgások. A hozzáférési kódok. Az a két ember, aki jogosult volt minden titkos átutalásra.

Alejandro és az öccse, Mauricio.

– Mauricio? – leheltem.

Julián csak bólintott.

A következő pillanatban Alejandro megragadta a karomat, és lerántott a táncparkettről.

– Adj egyetlen okot, amiért nem viszlek ki innen azonnal.

A rézkapcsos táska a combomhoz ütődött. A szívem olyan erősen vert, hogy attól féltem, mindenki hallja.

Közelebb hajoltam hozzá.

– Nem Julián lopta el a pénzt. A testvéred tette. És szerintem Mauricio azért fizetett nyolcvannégymilliót, hogy elrejtse, ki ölette meg az apádat.

Alejandro megdermedt.

A terem túlsó végén Mauricio éppen ránk nézett. Amikor észrevette a kezemben lévő, kávébarna tokot, az arca egy pillanat alatt elszürkült.

Elővette a telefonját, és gyorsan gépelni kezdett.

A kijelzőt csak egy másodpercig láttam, de az üzenetet el tudtam olvasni:

„Most tegyétek meg.”

Mauricio ezután rám nézett, majd a kijárat felé fordult, ahol két fekete öltönyös férfi mozdult meg.

Alejandro még mindig a karomat szorította.

– Mit indított el? – kérdezte.

Mielőtt válaszolhattam volna, a hotel főbejáratánál kialudtak a fények, és valaki hátulról elfordította a kulcsot a zárban…

MÁSODIK RÉSZ

A kulcs fémes kattanása végigfutott a termen, mint egy lövés.

Alejandro azonnal a kijárat felé fordult.

– Tomás! – kiáltotta.

A biztonsági főnök két emberével már a vendégek között haladt, de a fekete öltönyös férfiak elállták az útjukat. A zenekar tagjai mozdulatlanul ültek a színpadon, a hegedűs kezében remegett a vonó.

Julián odahajolt hozzám.

– Ha most kijut, életben marad.

– És ha nem jut ki?

– Akkor maga sem.

Alejandro megragadta a kezem.

– Menjünk.

– A bizonyíték nálam van.

– Akkor még inkább.

A hátsó folyosón át jutottunk ki. A márványpadló csúszott a cipőm talpa alatt, a táskám pedig minden lépésnél nekiverődött a csípőmnek. A szívem még mindig a torkomban dobogott, de az agyam hidegen dolgozott.

Négy perc múlva már egy páncélozott autóban ültünk, amely lefelé rohant a reformai sugárút esti forgalmában. Alejandro velem szemben foglalt helyet. A telefonja folyamatosan rezgett, ő azonban egyik hívást sem fogadta.

– Mutasd – mondta.

Kinyitottam a kávébarna tokot, és elővettem az adathordozót.

– A jelszó?

– Az apám születési dátuma.

Alejandro arca megfeszült.

– Te ismered?

– Öt éve dolgozom magának. Megtanultam, hogy ebben a családban a halottak neve gyakrabban nyit ki ajtót, mint az élőké.

A képernyőn megjelentek az utalások. Huszonhétmillió. Harmincegymillió. Huszonhatmillió.

Alejandro hosszú ideig nézte őket.

– Október tizennegyedike – mondta.

– Ernesto halálának napja.

– November másodika. December elseje.

– Mindegyik átutalás a halála után történt, de ugyanazzal a jogosultsággal hagyták jóvá.

– Mauricioéval.

A név után csend lett.

Az autó hirtelen fékezett. Előttünk egy teherautó keresztben állt az úton. Tomás a rádión keresztül utasította a sofőrt, hogy a mellékutcán menjen tovább.

Alejandro ökölbe szorította a kezét.

– Julián ölte meg az apámat?

– Valószínűleg ő biztosította az embereket. De a pénz a családi vállalatból jött.

– Öt éve a rossz ellenséget üldözöm.

A hangja megreccsent. Először láttam benne nem a félelmetes üzletembert, hanem a fiút, aki nem tudta elfogadni, hogy az apja sírjánál tett esküje téves ember ellen irányult.

– Van még valami – mondtam.

– Mi?

– Mauricio azóta is vásárolja az embereket. Több igazgatósági tag, két raktárvezető és legalább egy banki kapcsolattartó pénzt kapott tőle.

– Puccsot készít elő.

– Nem magát akarja megölni. Előbb üresen akarja hagyni maga mögött a vállalatot.

Amikor megérkeztünk a Santillán-rezidenciához, három fekete autó torlaszolta el a kaput. A villában vörös fények villogtak a biztonsági rendszer hibajelzőin.

– A központi szerverhez próbáltak hozzáférni – mondta Tomás. – Az egyik raktárat elfoglalták.

A dolgozószobában három számítógépet kapcsoltam be. A régi falióra éjfélt mutatott, a mahagóni asztalon pedig egy kis porcelán hamutartóban még parázslott egy elnyomott szivar.

– Ha Mauricio eléri a pénzt, reggelre minden szövetségesünk az övé lesz – mondtam.

– Mit tudsz tenni?

– Lezárom az átutalási számlákat, visszavonom a jogosultságokat, és átteszem a törvényes vagyont egy védett számlára.

– Mennyi idő?

– Húsz perc.

Tíz perc múlva Tomás visszatért.

– Mauricio ide tart. Nem egyedül.

– Zárd le a bejáratokat – mondta Alejandro.

– Nem tudom. Továbbra is rendszergazdai joga van.

Ránéztem a képernyőre.

– Akkor elveszem tőle.

– Mennyi idő? – kérdezte Alejandro.

– Három perc.

A ház alsó szintjéről tompa ütés hallatszott. A falon függő családi fénykép megrezdült. Ernesto mosolygott rajta két fia között, mintha még mindig nem tudná, milyen sötét titok készül a háta mögött.

Alejandro kiment Tomással.

Én gépelni kezdtem.

Száznyolcvan másodperc.

A villa ajtajai egymás után csapódtak be. Odakint férfiak kiabáltak. A kezem izzadt, de nem álltam meg.

Negyven másodpercnél valaki nekirontott a dolgozószoba ajtajának.

– Renáta! – ordította Mauricio. – Nyisd ki!

Harminc másodperc.

– Tudom, hogy nálad vannak a fájlok!

Tíz másodperc.

Megnyomtam a jóváhagyó gombot.

A képernyőn megjelent: Mauricio Santillán hozzáférése megszüntetve.

A folyosón kialudtak a fények, majd lezárultak a belső acélajtók.

Kifújtam a levegőt.

A következő pillanatban lövés dörrent.

A zár leszakadt. Mauricio pisztollyal a kezében lépett be, mögötte pedig Tomás állt.

Tomás becsukta maga mögött az ajtót, és Mauricio mellkasára emelte a fegyverét.

– Nem én árultam el a testvéredet – mondta.

A folyosóról Alejandro hangja hallatszott:

– Akkor mondd el neki, miért öletted meg apánkat.

Mauricio arca összerándult.

A pisztoly lassan lejjebb ereszkedett a kezében.

– Tomás, te áruló vagy.

– Nem. Én csak túl sokáig hallgattam.

Alejandro belépett a szobába, és becsukta maga mögött az ajtót.

– Most már mindenki hallgatni fog. Te pedig beszélni fogsz…

HARMADIK RÉSZ

Mauricio hátrált egy lépést, és a sarka nekiütődött az íróasztalnak.

A pisztoly még mindig a kezében volt, de az ujja remegett a ravaszon. Én a számítógép mellett álltam, és éreztem, hogy a kávébarna tok kemény sarka a tenyerembe vág.

– Tedd le a fegyvert – mondta Alejandro.

– Nem tudod, miről beszélsz.

– Öt éve ezt mondod mindenkinek.

– Julián hazudott neked.

– Julián megkapta a pénzt. Azt akarom tudni, ki küldte neki.

Mauricio rám nézett.

– Ő manipulál téged, Renáta. Azt hiszed, hogy neked dolgozik, közben csak felhasznál.

– Én nem hiszek senkinek – válaszoltam. – A számoknak hiszek.

Megnyitottam a rejtett mappát. A képernyőn megjelentek a három utalás adatai, majd egy hangfelvétel ikonja.

Mauricio arca megváltozott.

– Ne játszd le.

Alejandro tekintete megkeményedett.

– Miért ne?

– Mert nem tudod, mit hallasz.

– Akkor segíts megérteni.

Elindítottam a felvételt.

A szobát Mauricio öt évvel korábbi hangja töltötte be. Fiatalabbnak, magabiztosabbnak tűnt, és még a háttérben hallatszó porceláncsörrenés is ismerős volt a régi családi dolgozószobából.

„Ernesto nem adja át az irányítást. Ha életben marad, mindent Alejandrora hagy.”

A felvételen egy másik férfi kérdezte:

„És a következmények?”

Mauricio válaszolt:

„Azt majd én intézem. Julián megkapja a nyolcvannégyet, én pedig megszerzem az összes aláírást, amire szükségem van.”

A hangfelvétel leállt.

Senki sem mozdult.

A falióra kattogása hirtelen elviselhetetlenül hangos lett.

Alejandro lassan Mauricio elé lépett.

– Te fizettél neki.

– Nem akartam megölni apát.

– A felvételen mást mondasz.

– Csak meg akartam állítani. Csak azt akartam, hogy aláírja az irányítás átadását.

– Mi történt?

Mauricio lehunyta a szemét.

– Ernesto felismerte, mit csinálok. Felhívott téged. Tudta, hogy mindent el fog mondani.

– Ezért küldtél embereket hozzá.

– Nem én húztam meg a ravaszt.

– De te fizettél.

– Igen.

A szó tompán esett közénk.

Tomás arca megfeszült. Alejandro egy pillanatig csak nézte az öccsét, aztán úgy tűnt, mintha egyszerre öregedett volna tíz évet.

– Öt éven át háborúztam másokkal miattad.

Mauricio hangja elcsuklott.

– Nem akartam, hogy így legyen.

– Mégis így lett.

A telefonom ekkor megszólalt. Ismeretlen számról érkezett hívás. Felvettem.

– Renáta Vargas? – kérdezte egy nő a vonal másik végén. – A nevem Elisa Navarro, Ernesto Santillán régi ügyvédje. Azonnal meg kell találnia az apja hagyatéki iratai között elrejtett vörös mappát.

– Miért?

– Mert a hangfelvétel csak a történet fele.

Alejandro közelebb lépett.

– Ki ez?

A nő folytatta:

– Ernesto a halála előtti napon levelet adott nekem. Azt mondta, ha vele történik valami, csak annak adjam át, aki képes elválasztani a pénzt az igazságtól. A levélben az ön neve szerepel.

Mauricio felemelte a fejét.

– Ez lehetetlen.

– Nem – mondta Elisa. – Az lehetetlen, hogy még mindig azt hiszik, Ernesto mindent önökre akart hagyni.

A hívás megszakadt.

Alejandro rám nézett.

– Hol van az a mappa?

A gyomrom összeszorult. Hirtelen eszembe jutott az apám régi könyvelési doboza, amelyet hónapokkal korábban a Santillán-levéltár egyik lezárt polcán találtam. Akkor azt hittem, jelentéktelen iratok vannak benne.

Mauricio azonban már tudta, hogy létezik.

A tekintete a számítógépre siklott, majd az ajtóra.

– Ha az a levél előkerül, nemcsak én bukom el – mondta.

– Hanem ki? – kérdezte Alejandro.

Mauricio nem felelt.

A telefonom újra rezegni kezdett. Ezúttal üzenet érkezett Elisától.

„Ne menjen a levéltárba. Valaki már ott várja.”

Odakint egyszerre felbőgött egy autó motorja.

Tomás az ablakhoz lépett, félrehúzta a függönyt, majd elsápadt.

– Renáta, a levéltár felől érkezett egy üzenet. A mappa eltűnt.

Alejandro Mauricio felé fordult.

– Te küldtél oda valakit?

Mauricio lehajtotta a fejét.

– Nem én.

Ekkor Elisa hangüzenete érkezett a telefonomra. A felvételben csak egyetlen mondat hallatszott:

– Renáta, ha ezt hallja, már tudják, hogy Ernesto valódi örököse még életben van…