4. RÉSZ — A férjem egy másik nővel tért vissza a hajóról, majd el akarta venni a házunkat is — aztán elsápadt

4. RÉSZ

A kép alján egy időpont szerepelt: három nappal azelőtt, hogy Daniel hazatért.

Azonnal felhívtam Áront.

– Ne menjen egyedül sehová – mondta, amikor meghallotta, mi történt. – Már értesítettem a rendőrséget és a bankot. A találkozót lemondjuk.

– Ki a harmadik férfi?

– Márton Fekete.

– Daniel üzlettársa?

– Igen. És van egy rossz hírem. Márton azt állítja, hogy Daniel arra kérte, hamisítsa meg a meghatalmazást, de most eltűnt az irodájából.

A repülőtér egyik félreeső padján ültem, a három babakocsi előttem sorakozott. A bordó irattartó a térdemen feküdt. A rézszínű csillag minden lélegzetvételemnél finoman a fedélhez koppant.

Kopp.

Kopp.

Mintha valaki belülről jelezné, hogy ne aludjak el.

Daniel közben telefonálni kezdett.

– Azonnal beszélnem kell az igazgatóval – mondta.

– Nem hiszem, hogy most szóba áll veled – felelte Clara.

– Te maradj ki ebből!

– Négy hónapig melletted álltam. Most legalább azt szeretném tudni, kinek az életét tettem tönkre.

– Senkiét nem tettem tönkre.

– A feleséged szerinted miért ül itt három újszülöttel?

Daniel dühösen a falhoz vágta a telefonját. A készülék a márványlapnak csapódott, és a kijelző pókhálósra tört.

A biztonsági őr odalépett.

– Uram, kérem, nyugodjon meg.

– Ez a nő tönkre akar tenni!

– Nem én tettem tönkre az életedet – mondtam halkan. – Csak már nem tartom a hátamon.

Másnap reggel nyolckor Áron irodájában ültem. Az ablakpárkányon egy kis cserepes rozmaring állt, és a helyiségben kávé, papír és fertőtlenítő szaga keveredett. A lányok a bérelt kiságyakban aludtak, amelyeket az ügyvéd külön hozatott, mert nem akarta, hogy egész nap úton legyenek.

Áron az asztalra tette az eredeti iratot.

– Ezt Daniel négy évvel ezelőtt írta alá – mondta. – A házat az ön édesanyja vásárolta meg, majd az esküvőjük előtt önre ruházta. Daniel használati jogot kapott, de tulajdonrészt soha.

– Ezt tudta.

– Tudta. Ezért készíttetett egy átruházási szerződést, mintha ön eladta volna neki a ház felét. A tanúk közül Márton most hajlandó vallomást tenni.

– Miért?

– Mert Daniel megfenyegette. Azt mondta neki, ha nem működik közre, ráterheli az egész kölcsönt.

Clara a szoba másik oldalán állt. Egész éjjel nem ment haza, csak egy kis vászontáska volt nála.

– Én is tanúskodni fogok – mondta.

Daniel ekkor lépett be az ügyvéd mögött. Az inge gyűrött volt, az arca borostás, és a hajóút barnasága alatt most először látszott, mennyire kimerült.

– Helen, ezt még vissza lehet fordítani.

– Nem.

– A banki átutalás üzleti célú volt.

– Clara nevén lévő számlára ment.

– Csak kölcsönadtam neki.

Clara felnevetett, de a hangjában nem volt öröm.

– Azt mondtad, ez lesz az új otthonunk ára.

Daniel ránézett.

– Ezt nem így értetted.

– Pontosan így értettem.

Áron bekapcsolta a felvevőt.

– Mielőtt folytatjuk, mindenki hallgassa meg ezt a beszélgetést. Márton tegnap este adta át.

A hangszóróból Daniel hangja szólt. Tiszta volt, magabiztos, türelmetlen.

„Helen úgyis aláír bármit. Három gyerekkel és nulla alvással örülni fog, ha végre békén hagyom. A házat megszerzem, a kölcsönt pedig majd ráterhelem. Mire észbe kap, én már egy másik országban leszek.”

A szobában senki nem mozdult.

Daniel felállt.

– Ez összevágott felvétel.

Áron kikapcsolta a készüléket.

– A hangszakértő szerint eredeti. A biztonsági kamerák és az átutalások időpontjai is egyeznek.

Daniel rám nézett.

– Helen, kérlek.

Nem tudtam, mikor lett a könyörgése ennyire halk. Talán akkor, amikor rájött, hogy nem a dühöm veszélyes számára, hanem a nyugalmam.

– Azt mondtad, semmit sem veszítek el, ha elhagysz – feleltem. – Igazad volt. Te hagytál el. De az életemet nem vitted magaddal.

A következő órákban minden felgyorsult.

A bank zárolta a kölcsön összegét.

A vállalat felügyelőbizottsága azonnal felfüggesztette Danielt, miután meghallgatta a felvételt. Az igazgatója csak ennyit mondott neki telefonon:

– Holnap reggel ne jöjjön be. Az iratait elküldjük.

Daniel ügyvédje délután lemondta a képviseletet.

– Nem vállalhatom ezt az ügyet – mondta neki a folyosón. – Nem a ház miatt. A hamisítás miatt.

– Fizetlek!

– Már nem a pénzről van szó.

Daniel ezután engem hívott. Egyszer. Kétszer. Tizenháromszor.

Nem vettem fel.

A rendőrségen este hallgatták meg. Nem bilincselték meg, és nem kiabáltak vele. Egy asztal túloldalán kellett ülnie, és végighallgatnia a saját hangját, ahogy a feleségéről, a gyerekeiről és a házról beszél.

Amikor a felvétel véget ért, a nyomozó megkérdezte:

– Ez az ön hangja?

Daniel sokáig nézte a kezét.

– Igen.

– Ön mondta, hogy a felesége úgyis aláír bármit?

– Igen.

– Ön kérte a hamis meghatalmazás elkészítését?

Daniel lehunyta a szemét.

– Igen.

Én nem voltam ott a kihallgatáson. Áron mesélte el később, de akkor is úgy éreztem, mintha én hallottam volna minden szót.

Nem a győzelem miatt remegett a kezem.

Hanem azért, mert végre nem kellett tovább bizonygatnom, hogy amit átéltem, az valóban megtörtént.

Három héttel később kiürítettük a régi házat.

Daniel ruhái a vendégszobában maradtak, mert nem akartam a lányok előtt jelenetet. A szobája közepén azonban csak egyetlen tárgyat hagytam: az esküvőnk bekeretezett fényképét, arccal lefelé fordítva.

Nem téptem össze.

Nem gyújtottam fel.

Egyszerűen nem vittem magammal.

A ház az enyém maradt, a kölcsönszerződést érvénytelenítették, a hamisítás és a pénzügyi visszaélés miatt pedig Daniel ellen eljárás indult. Clara külön költözött, és később vallomást tett. Nem gyűlöltem őt. Ő is csak egy történetet hitt el, amelyet Daniel minden részletében előre megírt.

A válás hónapokig tartott.

Daniel közben többször próbált megegyezni velem.

Először pénzt ajánlott.

Aztán bocsánatot.

Később azt mondta, hogy rossz lelkiállapotban volt, és nem tudta, mit tesz.

Én minden alkalommal ugyanazt válaszoltam:

– A következményeket most már nem én intézem helyetted.

Hat hónappal később a lányok már felültek egyedül. Mira mindig a bal kezével kapaszkodott, Lili a takaró szélét rágta, Nóra pedig olyan hangosan nevetett, hogy a szomszédok is hallották.

Egy kis könyvelőirodában kezdtem dolgozni heti négy délelőttöt. Nem volt fényűző állás, és nem hozott akkora fizetést, mint Daniel korábbi élete, de minden este úgy értem haza, hogy tudtam, mit építettem aznap.

A konyhaablak alatt három apró rajz lógott. Mindegyiken három pálcikafigura állt egymás mellett, fölöttük egy nagy sárga nap.

Egyik este, amikor az első hó leesett, Nóra a rajzára mutatott.

– Anya, itt te vagy?

– Igen.

– És apa?

A ceruzát a kezében tartotta, és várta a választ.

– Apa máshol lakik – mondtam.

– Miért?

– Mert rossz döntéseket hozott.

– Mi is hozunk rossz döntéseket?

– Néha mindenki.

– Te is?

Elmosolyodtam.

– Igen. Például sokáig azt hittem, hogy a szeretet azt jelenti, mindig meg kell mentenünk valakit.

Nóra összevonta a szemöldökét.

– De most már nem?

– Most már tudom, hogy először magunkat kell megvédenünk.

Aznap este üzenet érkezett Danieltől.

„Láttam a lányok fényképét. Hiányoznak. Kezdhetnénk újra, legalább miattuk.”

Sokáig néztem a kijelzőt.

Régen ez az üzenet egész éjszakára ébren tartott volna. Most csak a három alvó arcot láttam a szobában, és hallottam a fűtés halk kattogását.

Ezt válaszoltam:

„A lányoknak nyugodt életre van szükségük. Nekem pedig olyanra, amelyben nem kell félnem attól, hogy újra becsapnak. A szükséges dolgokat az ügyvéden keresztül intézzük.”

Elküldtem.

Daniel még aznap este felhívott.

Nem vettem fel.

Az irattartót, amelyben a ház eredeti papírjai voltak, az új lakásom előszobájában tartottam. A bordó fedélen ott lógott a kis rézszínű csillag. A lányok néha megérintették, amikor elmentek mellette.

– Ez mire való? – kérdezte Mira egyszer.

– Arra, hogy megtaláljam, ami fontos.

A hó közben vastagabb lett az ablakpárkányon. Három apró kéz simult az üveghez, és a lányok nevetve figyelték a fehér utcát.

Én pedig először nem arra gondoltam, mit veszítettem el.

Hanem arra, hogy végre minden, ami fontos, itthon volt.

A rézcsillag halkan a fedélhez koppant.

Kopp.

És ezúttal nem figyelmeztetett semmire.