4. RÉSZ — A lányom összeesett az iskolában, a férjemre várva pedig a nővér arca hirtelen teljesen elsápadt

4. RÉSZ

A vonal másik végén néhány másodpercig csak a rendőr lélegzetét hallottam.

— Mit jelent az, hogy valaki be akar jutni? — kérdeztem.

— A szomszédjuk hívott minket. Egy férfi a hátsó ajtónál matat.

Márk arca megfeszült.

— Lehet, hogy csak a szerelő — mondta.

— A szerelőnek nincs kulcsa — feleltem.

A rendőr újra megszólalt.

— Asszonyom, a járőrök úton vannak. Semmiképpen ne menjenek haza.

Márk hirtelen az ajtó felé indult.

— Hová mész? — álltam elé.

— A házhoz. Emma gyógyszerei ott vannak.

— A rendőrök azt mondták, ne menj oda.

— Nem érdekel, mit mondtak!

— Engem viszont érdekel.

A hangom halk volt, de Márk megtorpant. Addigra már értettem, hogy nem a gyógyszerek miatt akar visszamenni. Hanem azért, mert volt valami a házban, amit még el tudott tüntetni.

A sápadt nővér a doktorra nézett.

— Megmutassuk neki a teljes felvételt?

— Igen — mondta az orvos.

A telefon hangszórójából újra megszólalt a konyha zaja. Egy kanál koppant a pohár oldalán. Emma panaszosan köhögött.

— Apa, nagyon rossz íze van.

Márk hangja felelt.

— Idd meg az egészet. Ha anya kérdez, azt mondod, vitamin volt.

Hallottam a saját lélegzetemet.

Aztán az idegen nő megszólalt.

— Mikor kapod meg a pénzt?

— Ha a biztosító elfogadja, hogy az állapota hirtelen romlott.

— És a feleséged?

— Anna mindent elhisz, ha azt mondom, hogy dolgozom.

A telefon kicsúszott a kezemből.

Nem a felvétel miatt rogytam meg, hanem azért, mert a hang ismerős volt. Ez volt az a férfi, akivel tizenkét éve együtt építettem fel az életemet. Ugyanaz a hang, amely esténként azt mondta, hogy vigyázzak magamra.

Márk előrelépett.

— Anna, én nem akartam, hogy meghaljon.

A doktor és a nővér egyszerre mozdult felém.

— Ne közelítsen — mondta a nővér.

— Csak beszélni akarok vele.

— Már beszélt — feleltem. — Mindent elmondott.

Két rendőr érkezett a kórterembe. Márk a falnak támaszkodott, amikor az egyikük közölte vele, hogy őrizetbe veszik gyermek veszélyeztetésének és súlyos testi sértés kísérletének gyanújával.

— Anna, mondd nekik, hogy ez félreértés! — kiáltotta.

Nem válaszoltam.

Aznap este Emmát az intenzív osztályra vitték. Még mindig gyenge volt, de a vérzése lassan csillapodott. Az orvosok azt mondták, szerencsénk volt.

Én nem éreztem szerencsésnek magam. Csak azt éreztem, hogy a mellkasomban valami végleg eltört.

Márk ügyvédje másnap reggel jelent meg a kórházban. A folyosón a padok fényes fémje hideg volt a tenyerem alatt.

— A férjem szeretné, ha visszavonná a vallomását — mondta a nő.

— A felvétel nem az én vallomásom.

— A férje azt állítja, hogy pánikban beszélt, és nem volt szándéka ártani.

— A lányom öt napig kapott mérget.

Az ügyvéd elsápadt.

— Ez jogilag még nem bizonyított.

— Akkor hallgassa meg még egyszer.

A rendőrök később egy második hangfelvételt is lejátszottak. Márk a nappaliban beszélt a biztosítási ügynökkel.

— Ha Anna egyedül marad, össze fog omlani — mondta. — Nem fogja végigkérdezni a részleteket.

Ez volt az a pillanat, amikor Márk először hallotta saját szavait kívülről.

A fejét lehajtotta.

— Én ezt nem így gondoltam.

— De így mondta — felelte a rendőr.

A szomszéd felvételein az is látszott, hogy Márk szeretője, Beáta, azon a reggelen visszament a házhoz. A hátsó ajtónál találták meg, kezében egy vászontáskával, benne a gyógyszeres dobozzal, egy iratköteggel és a biztosítási szerződéssel.

A pénz volt a céljuk. Márk új életet akart kezdeni Beátával, és azt hitték, Emma betegsége majd természetes tragédiának látszik.

De Emma felébredt.

Három nappal később a kórház ablakánál ültem, amikor kinyitotta a szemét.

— Anya, hazamegyünk?

Megfogtam a kezét.

— Nem oda, kicsim.

— Apa is jön?

A kérdés úgy talált el, hogy egy pillanatra nem tudtam levegőt venni.

— Nem, Emma. Most csak mi ketten megyünk tovább.

Hetekkel később, amikor a vizsgálatok már javulást mutattak, elköltöztünk Seattle-ből. Nem messzire, csak annyira, hogy az utcák ne emlékeztessenek minden sarkon valamire.

A házunk üresen maradt. A konyhában nem szólt többé a kávéfőző, és nem állt senki az ajtóban késő esti telefonokkal.

Egy este visszamentem összepakolni az utolsó dobozt. Emma szobájában a falon még ott lógott a rajz, amelyen hárman álltunk egy piros tető alatt.

A rajz szélén Márk arca el volt maszatolva.

A polcon megtaláltam a sárga uzsonnásdobozt. A vörös róka matricája féloldalasan lógott rajta, a karcok pedig még mindig ott futottak a műanyagon.

Nem dobtam ki.

Csak becsomagoltam.

Két hónappal később Emma már új iskolába járt. A reggeli rutinunk egyszerű lett: zabkása, gyógyszeres doboz, ellenőrzött uzsonna, aztán a buszmegálló.

Az első hó december elején érkezett. Emma az ablakhoz nyomta az orrát.

— Anya, szerinted a hó el tudja tüntetni a régi nyomokat?

Mellé ültem.

— Nem mindet.

— Akkor mit csinál?

— Megmutatja, merre indulhatunk tovább.

A kórházban részmunkaidős állást vállaltam. Nem ugyanazon az osztályon dolgoztam, ahol Emma feküdt, de minden alkalommal, amikor egy gyerek kezét megfogtam, eszembe jutott, milyen hideg volt az övé azon a délutánon.

Nem féltem már attól, hogy nem veszem észre a bajt.

Azt tanultam meg, hogy néha nem a betegségtől kell a legjobban félni, hanem attól az embertől, aki mosolyogva áll melletted.

Márk tárgyalása hónapokig tartott. Beáta vádalkut kötött, és átadta a teljes üzenetváltásukat. Márk bűnösnek vallotta magát, de én nem mentem be minden meghallgatásra.

Nem azért, mert nem akartam tudni az igazat.

Hanem mert már tudtam.

Egy márciusi délután üzenet érkezett tőle a régi számomra.

„Anna, kérlek, hadd beszéljek Emmával. Megváltoztam. Csak öt percet kérek.”

Sokáig néztem a képernyőt.

Aztán ezt válaszoltam:

„Emma biztonságban van. Ezt most nem te döntöd el.”

Töröltem az üzenetváltást, és kimentem a konyhába.

Emma az asztalnál rajzolt. A papíron egy kis ház állt, körülötte hópelyhek, a tető fölött pedig egy sárga nap.

— Ez mi? — kérdeztem.

— Az új otthonunk.

— És miért sárga a nap?

— Mert végre be tud sütni az ablakon.

A sárga uzsonnásdobozt a polcra tettem, közvetlenül a rajza mellé. A vörös róka matricája félig levált, de még mindig mosolygott.

Emma odabújt hozzám.

— Anya, most már tényleg biztonságban vagyunk?

Megcsókoltam a haját.

— Igen, kicsim.

Odakint újra esni kezdett a hó.

A róka a doboz oldalán továbbra is mosolygott.

És én először nem néztem hátra.