A lányom összeesett az iskolában, a férjem megérkezett, az orvos első mondata után pedig elsápadt

Az orvos még be sem fejezte a mondatot, amikor Michael úgy kapaszkodott az ágy korlátjába, mintha nélküle ő is összeesne.

– Rendőrséget? – kérdezte rekedten. – Miért kellene rendőrséget hívni?

Emma a másik oldalon feküdt, apró csuklóján túl nagy volt a fehér karszalag. A monitor zöld vonalai idegesen remegtek, a készülék pedig minden egyes sípolással emlékeztetett arra, hogy a lányom még mindig küzd.

Én ápolónő vagyok. Tudom, hogyan kell nyugodtan kérdezni, hogyan kell figyelni a pupillákra, a légzésre, a bőr színére. De akkor nem szakember voltam. Csak egy anya, akinek a gyereke mozdulatlanul feküdt egy kórházi ágyon.

– Milyen anyagról beszél? – kérdeztem.

A doktor, Varga doktor, letette a kezében tartott iratokat az ágy végére.

– A gyorsvizsgálat egy olyan gyógyszert mutatott ki, amelyet Emma nem szedhetett volna be véletlenül ilyen mennyiségben. Még megerősítő vizsgálatokra van szükségünk.

– Lehet, hogy az iskolában történt – mondta Michael azonnal.

Túl gyorsan.

A mondat belém akadt. Aznap reggel még én varrtam vissza Emma táskájának leszakadt cipzárját a konyhaasztalnál. A zsebében találtam a kis sárgaréz buszfüggőt is, amelyet tavaly vettünk egy bolhapiacon. Emma ragaszkodott hozzá, hogy a cipzár húzókáján lógjon, mert szerinte szerencsét hozott.

– Az iskolai nővér azt mondta, egész délelőtt fáradt volt – feleltem. – Délután pedig a matematikaórán egyszerűen leesett a székről.

– Akkor valaki adott neki valamit – mondta Michael. – Talán egy másik gyerek.

Varga doktor ránézett.

– Ezt még nem tudjuk.

Michael elfordult, és a zsebéből elővette a telefonját. A kijelzőn több nem fogadott hívás villogott, de nem nyomott rá egyikre sem. Csak bámulta a számokat, aztán hirtelen kikapcsolta a készüléket.

– Fel kell hívnom a munkahelyemet – mondta.

– Most? – kérdeztem.

– Anna, fontos.

– Emma is fontos.

A tekintete rám ugrott. Egyetlen pillanatra olyan dühöt láttam benne, amilyet korábban soha.

Aztán eltűnt.

– Nem ezt mondtam.

A folyosón ekkor gyors léptek közeledtek. A nővér, aki korábban rám kiáltott, hogy azonnal hívjam a férjemet, egy átlátszó bizonyítéktasakot szorított a mellkasához. Arcán nem volt szín.

– Mrs. Johnson – mondta halkan –, ezt Emma holmijai között találtuk.

Michael azonnal feléje fordult.

– Adja ide!

– Uram, kérem, lépjen hátra.

A nővér a tasakot az asztalra tette. Benne egy apró, áttetsző műanyag fiola feküdt, rajta fehér címke, amelyről a tinta egy része lemosódott.

Éreztem, hogy a tenyerem izzadni kezd.

– Ez az ő táskájában volt? – kérdeztem.

– A belső zsebben. A varrás mögé szorulva.

Michael arca megfeszült.

– Ez semmit sem bizonyít.

– Még nem – felelte a nővér.

Varga doktor a fiolára nézett, majd rám.

– Anna, szeretném, ha maga is látná, mi van benne. De előbb tudnia kell, hogy a rendőrség úton van.

Michael tett egy lépést az asztal felé.

– Ne nyissa ki – mondta.

Nem a nővérnek mondta.

Nekem.

A kórházi óra mutatója ekkor 16 óra 43 percet jelzett. A folyosó végén kinyílt a lift ajtaja, és két egyenruhás alak lépett ki rajta. A nővér kesztyűt húzott, majd a fiola zárjához nyúlt…

2. RÉSZ

A nővér ujjai megálltak a fiola kupakján.

A liftből kilépő két rendőr lassan közeledett felénk, cipőjük nedves nyomokat hagyott a fényes padlón. Michael tekintete közöttük és a tasak között járt, mintha még mindig keresné azt az egyetlen mondatot, amellyel visszafordíthatná az időt.

– Senki nem nyúl hozzá – mondta a magasabbik rendőr. – Mr. Johnson, maga az apa?

– Igen.

– Maradjon itt, és válaszoljon a kérdésekre.

Michael bólintott, de a keze remegett.

A nővér levette a fiola kupakját, és egy pálcikával mintát vett a benne lévő fehér szemcsékből. A szoba megtelt az alkoholos fertőtlenítő kesernyés szagával. Én közben Emma ágyát néztem. A lányom szempillája megrebbent.

– Anya? – lehelte.

Odahajoltam hozzá.

– Itt vagyok, kicsim.

– Fázom.

Michael is közelebb lépett.

– Emma, emlékszel, mit ettél ma?

A lányom a plafonra nézett.

– A szendvicset… de nem voltam éhes.

– Ki adta neked a vitamint? – kérdezte Michael.

Összerándultam.

– Milyen vitamint? – kérdeztem.

Michael úgy nézett rám, mint akit rajtakaptak.

– Csak kérdeztem.

Emma lassan megmozdította az ujjait.

– Apa reggel adott egy kis cukorkát. Azt mondta, hogy segít, ha fáj a fejem.

A helyiségben hirtelen minden hang elnémult. Még a monitor sípolása is távolinak tűnt.

– Milyen cukorka volt? – kérdeztem.

Michael közbevágott.

– Egy rágótabletta. Gyerekeknek való.

– Honnan volt? – kérdezte a rendőr.

– A gyógyszertárból.

– Melyikből?

– Nem emlékszem.

A válasz túl halk volt.

A nővér visszatért a gyorsvizsgálat eredményével. Varga doktor átvette tőle a papírt, elolvasta, majd a homlokához emelte a kezét.

– Ugyanaz az anyag van a fiolában, mint Emma vérében – mondta.

Michael hátrált egy lépést.

– Ez lehetetlen.

– Mi lehetetlen? – kérdeztem.

– Hogy bármi bekerült volna a táskába. Talán valaki meg akar minket vádolni.

A magasabbik rendőr elővette a jegyzetfüzetét.

– Ki férhetett hozzá a táskához?

– Senki – felelte Michael.

– Gondolja végig.

– Az iskolában a szekrényében volt. Otthon a bejáratnál. Anna javította meg reggel.

Megdermedtem.

– Te honnan tudod, hogy én javítottam meg?

– Mert láttalak.

– Te már hatkor elmentél.

Michael ajka szétnyílt, de nem jött ki hang a torkán.

A rendőr rám nézett.

– Mrs. Johnson, mikor kezdődtek a tünetek?

Elmondtam mindent. A fáradtságot. A fejfájást. A félbehagyott vacsorákat. Michael közben egyszer sem nézett rám.

Varga doktor ekkor félrehívott a folyosóra. A fal mellett egy vörös műanyag szék állt, rajta valaki elfelejtett esernyője csöpögött.

– Anna, ezek nem egyetlen bevétel tünetei – mondta. – A szervezetében ismétlődő, kis adagokra utaló jeleket látunk.

– Ismétlődő adagokra?

– Igen. Valaki valószínűleg napok, talán hetek óta ad neki valamit.

A térdem megremegett.

– De ki?

A doktor egy pillanatra lehunyta a szemét.

– Ezt magának kell tudnia a legjobban. Ki készítette neki az ételt? Ki adott neki gyógyszert? Ki volt vele, amikor rosszul lett?

Michael a szoba ajtajában állt. A telefonja újra rezegni kezdett, de ezúttal nem kapcsolta ki. A képernyőn egy név jelent meg: Klára Voss.

Nem ismertem ezt a nevet.

– Ki az? – kérdeztem.

Michael elsápadt.

– Senki.

A rendőr elvette tőle a telefont.

– Uram, mostantól semmit nem törölhet a készülékéről.

– Ez a munkahelyemről van.

– Akkor bizonyára nem lesz nehéz megmagyaráznia.

Abban a pillanatban a laborból egy technikus lépett ki, kezében egy újabb tasakkal.

– Megtaláltuk a forrást – mondta.

Mindenki felé fordult.

A férfi rám nézett, aztán Michaelre.

– A táskában nemcsak a fiola volt. Találtunk egy hangrögzítőt is. És a felvétel pontosan megmutatja, mikor kezdődött az egész…

3. RÉSZ

– A táskában nemcsak a fiola volt. Találtunk egy hangrögzítőt is. És a felvétel pontosan megmutatja, mikor kezdődött az egész…

A technikus a vizsgálószoba asztalára tette a kis fekete készüléket. Akkora volt, mint egy gyufásdoboz, oldalán egy apró repedéssel. Én ismertem fel először.

Emma tette a táskába két hete.

Azt mondta, a természetismeret-feladathoz madárhangokat akar rögzíteni.

– Ez nem bizonyít semmit – mondta Michael. – A gyerekek bármit felvehetnek.

– Hallgassuk meg – felelte a rendőr.

Megnyomta a gombot.

Először csak zörgést hallottunk. A táska cipzárja csikordult, aztán Emma álmos hangja szólalt meg.

– Apa, ezt nem akarom bevenni.

Michael hangja tisztán, közelről csendült fel.

– Nem gyógyszer, kicsim. Csak egy vitamin. Ha nem szeded be, megint fájni fog a fejed.

– Anya azt mondta, csak orvos adhat gyógyszert.

– Anya sok mindent nem ért. Bízz bennem.

A felvétel véget ért.

Senki nem mozdult.

Én a szám elé kaptam a kezem. Nem sírtam. Még nem. A testem egyszerűen megtagadta a mozgást, mintha valaki belülről kikapcsolt volna.

Michael rám nézett.

– Anna, ez nem az, aminek hallatszik.

– Akkor mondd el, minek hallatszik.

– Emma fejfájásra panaszkodott. Segíteni akartam.

– Egy olyan szerrel, amelytől rosszul lett?

– Nem tudtam, hogy ez történik!

Varga doktor felemelte a laboreredményt.

– A kimutatott anyag klonidin. Vérnyomáscsökkentő. Gyermekeknél ájulást, lassú szívverést és légzési zavart okozhat.

Michael arca összeomlott.

– Én nem akartam bántani.

– Hányszor adta neki? – kérdezte a rendőr.

Michael hallgatott.

– Hányszor? – ismételte a férfi.

– Néha.

– Ez nem válasz.

– Tizenkétszer. Talán tizenháromszor.

A szoba falai mintha közelebb húzódtak volna hozzám.

– Miért? – kérdeztem.

Michael lehajtotta a fejét.

– A munkám miatt kezdődött.

Kiderült, hogy hónapok óta sikkasztott a gyógyszerkutató cégtől, ahol dolgozott. Hamis készletjelentéseket írt alá, és egy új vérnyomáscsökkentő vizsgálati anyagait adta el egy magánklinikának. Amikor rájött, hogy az ellenőrzés hamarosan mindent feltár, azt tervezte, hogy betegnek állítja be Emmát, majd az én állítólagos hanyagságomra hárítja a felelősséget.

A hangja elcsuklott.

– Ha a gyereked beteg, mindenki együtt érez veled. A cég nem rúg ki azonnal. A biztosító sem kérdez annyit.

– Te a saját lányodat használtad pajzsnak? – suttogtam.

– Nem akartam, hogy idáig jusson.

– De minden reggel te adtad neki.

A rendőr hátrabilincselte a kezét. Michael nem ellenkezett. Csak Emmát nézte az üvegen át.

A lányom ekkor kinyitotta a szemét.

– Apa? – kérdezte gyengén.

Michael odalépett az üveghez.

– Sajnálom.

Emma nem válaszolt.

A rendőr telefonja megcsörrent. Félrehúzódott, meghallgatta a hívót, majd visszatért hozzánk.

– Mrs. Johnson, a férje cégénél most indult házkutatás. De van egy probléma.

– Micsoda?

– A biztonsági rendszer szerint valaki ma reggel belépett a házukba Michael távozása után. A kamera felvételét pedig valaki távolról megpróbálta törölni.

A gyomrom összerándult.

– Ki lépett be?

A rendőr a telefon kijelzőjére nézett.

– A felvételen maga látható, Mrs. Johnson. És a belépés időpontja szerint maga pontosan azt a táskát vitte ki a házból, amelyben a fiola volt…