A maffiafőnök raktárában kötöttem ki egy téves üzenet miatt, de amikor meglátta a nevemet, elnémult

A férfi, akinek hajnali háromkor véletlenül azt írtam, hogy hiányzik, fegyveres őrökkel várt rám egy kikötői raktárban.

A telefonom kijelzője még mindig a kezemben világított, amikor a lövedék becsapódott az iroda falába. A fa szilánkjai úgy repültek szét, mint apró, éles madarak. Dominic Vale egyik karjával a padlóhoz szorított, a másikkal a tarkómat védte.

– Ne mozdulj! – mordult rám.

– Nem is terveztem! – préseltem ki magamból.

A sötétben valaki a folyosón kiáltott. Aztán újabb üvegtörés hallatszott, és a raktár vörös vészfényei felvillantak. Dominic teste megfeszült fölöttem. Az arca néhány centire volt az enyémtől, és most először nem tűnt hidegnek. Dühös volt.

Nagyon dühös.

– Marcus! Hányan vannak? – kiáltotta.

– Ketten a keleti oldalon! Egy ember megsérült, de élünk!

– Zárjátok le a kapukat!

Dominic felállt, és előhúzott egy fegyvert a zakója alól. Én a nehéz tölgyfaasztal mögött kuporogtam, ujjaim között a telefonommal, amelynek repedt üvegén még ott állt az üzenetem: Hiányzol. Tudom, hogy nem kellene, de mégis.

Ezt Calebnek szántam.

Calebnek, aki három hete eltűnt a közös megtakarításunkkal, a mikrohullámú sütőnkkel és azzal az egyetlen mondattal, hogy túl fárasztó engem szeretni.

Nem egy maffiafőnöknek.

A raktár túlsó felén lövések dörrentek. Összerezzentem, Dominic pedig visszanézett rám.

– Megsebesültél?

– Nem tudom.

– Evelyn.

A nevem az ő szájából egészen másképp hangzott. Nem úgy, mint amikor Brenda, az étterem vezetője rám kiabált, amiért hat percet késtem. Nem úgy, mint Caleb hangján, amikor azt mondta, én mindig mindent túldramatizálok.

Mintha Dominic már régebb óta ismert volna.

– Miért mondtad így a nevemet? – kérdeztem.

– Mert válaszolj.

– Nem sérültem meg.

– Jó.

Ezután kilépett az iroda ajtaján. Hallottam a lépteit, Marcus rövid parancsait, majd egy tompa ütést. A támadás kevesebb mint egy perc alatt véget ért, de nekem úgy tűnt, mintha az egész életem szétesett volna azon a harminc másodpercen belül.

Amikor visszatért, a bal kezén vér volt.

– Az nem az enyém – mondta, mielőtt megkérdezhettem volna.

– Ki támadott rátok?

– Ezt próbáljuk kideríteni.

– Én hazamegyek.

– Nem.

– Dominic, én egy pincérnő vagyok, akinek tizenkilenc dollárral van mínuszban a bankszámlája. Nem tudok semmit az ellenségeidről.

– Talán éppen ez a probléma.

A férfi az asztalra tette a telefonomat. A kijelzőn egy új értesítés villogott. Ismeretlen számról érkezett.

„A lány már ott van?”

A torkom összeszorult.

– Ezt ki küldte?

Dominic nem felelt azonnal. Marcus belépett az ajtón, kezében egy fekete, fémkapcsos irattartóval. Az arca elsápadt.

– Főnök – mondta –, ezt a támadók autójában találtuk.

Dominic tekintete az irattartóra siklott, majd rám.

– Evelyn, mielőtt eljöttél a kikötőbe, beszéltél valakinek rólunk?

– Nem is tudtam, hogy léteztek.

Marcus letette a mappát az asztalra. A fémkapocs halkan felpattant. Dominic keze lassan megindult felé, én pedig rájöttem, hogy a következő mondat talán mindent megváltoztat…

2. RÉSZ

Dominic keze már majdnem elérte az irattartót, amikor a raktár másik végéből felhangzott egy rekedt nyögés.

Marcus azonnal megfordult.

– Az egyik támadó magához tért.

Dominic nem vette le rólam a szemét.

– Senki ne nyissa ki ezt a mappát, amíg vissza nem jövök.

– Én pedig mit csináljak? – kérdeztem.

– Maradj itt.

– Ez kezd unalmassá válni.

Egy pillanatra mintha megjelent volna valami a tekintetében. Nem mosoly volt, inkább egy fáradt emlék arról, hogyan kellene mosolyogni. Aztán Marcus után indult, én pedig egyedül maradtam az irodában a vörös villogó fényekkel és a fekete irattartóval.

A fémkapocs fölött apró, fehér matricát láttam. Nem volt rajta név, csak egy kézzel írt szám: 417.

A szám ismerősnek tűnt.

Nem tudtam, honnan.

A kabátom belső zsebébe nyúltam, és ujjaim a pincérnői kötényem egyik régi, porcelánból készült névtábláját érintették. A tábla sarkán egy apró vörös alma volt, amit még az első munkanapomon ragasztottam rá, mert Brenda szerint a vendégeknek könnyebb megjegyezniük a nevemet, ha valami színeset látnak rajtam.

Az alma széle megrepedt, ahogy Caleb egy este a falhoz vágta a kulcscsomóját. Akkor azt mondta, semmit sem tudok rendesen megőrizni.

A repedésbe beakadt a körmöm.

A raktárból újabb kiáltás hallatszott.

– Hol van a lány? – ordította egy ismeretlen férfi.

– Melyik lány? – kérdezte Marcus.

– Hart! Azt mondták, Hart itt lesz!

A szívem kihagyott egy ütemet.

Dominic néhány másodperccel később visszatért. Az inge gallérján vérfolt sötétlett, de a tekintete már nem rám, hanem a mappára szegeződött.

– Mit mondott? – kérdeztem.

– Azt, hogy valaki ideküldött téged.

– Caleb?

Dominic nem válaszolt.

– Ismered őt? – kérdeztem élesebben.

– A nevet igen.

– Honnan?

– A cégeim pénzügyi ellenőrzéséből.

A hideg végigfutott a hátamon.

– Caleb egy bárban dolgozott.

– Ezt hitetted el magaddal.

– Ne beszélj úgy róla, mintha ismernéd!

Dominic odalépett az ablakhoz. Odakint a kikötő ködbe burkolózott, a daruk fényei sárga csíkokat rajzoltak a nedves betonra.

– A volt párod három hónapig dolgozott egy alvállalkozómnak. Nem csaposként.

– Hanem?

– Olyan pénzügyi útvonalakat kezelt, amelyeknek nem lett volna szabad eltűnniük.

Azt hittem, rosszul hallok.

– Azt mondta, kirúgták.

– Valószínűleg sok mindent mondott.

Dominic végre felnyitotta az irattartót. Felül egy fénykép feküdt. Caleb volt rajta, de nem a kifakult pólójában, amelyben a lakásunkban járkált. Öltönyt viselt, és egy elegáns étterem teraszán állt egy másik férfi mellett.

A másik férfit azonnal felismertem.

Már láttam a lakásunkban.

Caleb egyik régi barátjaként mutatta be.

– Ez Victor Hale – mondta Dominic. – Az ember, aki eltűntetett több millió dollárt, majd eltűntette a bizonyítékokat is.

– És Caleb?

Dominic ujjai megálltak a következő papíron.

– Caleb volt az utolsó ember, aki hozzáfért a belső nyilvántartásokhoz.

– Akkor miért hagyott életben?

Dominic rám nézett.

– Talán nem téged akart megóvni.

– Hanem engem akart felhasználni?

– Ezt fogjuk kideríteni.

Az irattartó alján egy lezárt tasak feküdt. A rajta lévő kézírástől megfagyott bennem a vér.

Caleb írta.

Dominic a tasak felé nyúlt, amikor a telefonom ismét rezegni kezdett. A kijelzőn ezúttal Caleb neve jelent meg.

A hívás egyetlen mondattal kezdődött.

– Evelyn, ha Dominic Vale mellett állsz, akkor már túl késő…

3. RÉSZ

– Evelyn, ha Dominic Vale mellett állsz, akkor már túl késő – mondta Caleb a telefonban.

A hangja halk volt, és éppen ettől lett még hátborzongatóbb. Ugyanezen a hangon kérte régen, hogy vegyek tejet hazafelé. Ugyanezen a hangon ígérte, hogy másnap visszafizeti a közös pénzünket.

Most úgy beszélt, mintha egy idegen életéből telefonálna.

– Hol vagy? – kérdeztem.

– Ne kérdezz semmit. Csak figyelj rám.

Dominic a kezével jelezte, hogy hangosítsam ki. Megtettem.

– Caleb – szólalt meg –, ha te küldted őt ide, rossz döntést hoztál.

A vonal túlsó végén néhány másodpercig csak légzés hallatszott.

– Nem én küldtem, Dominic. Victor küldte.

– Miért?

– Mert azt hiszi, Evelyn tudja, hol van a könyv.

A gyomrom görcsbe rándult.

– Milyen könyv? – kérdeztem.

Caleb felnevetett, de ebben nem volt semmi melegség.

– A vörös fedelű füzet, amit a lakásban tartottál.

A tekintetem automatikusan a táskámra esett. A füzet valóban ott volt. Caleb annak idején azt mondta, az anyjától kapta, és megkért, hogy soha ne nyissam ki. Amikor eltűnt, azt hittem, csak régi receptek vannak benne.

– Én nem tudom, miről beszélsz.

– Te nem. De ő tudja.

Caleb hívása megszakadt.

A raktárban senki nem mozdult.

– Add ide a táskát – mondta Dominic.

– Miért bízzak benned?

– Mert ha azt akartam volna, hogy eltűnj, már nem beszélgetnénk.

A mondat nem nyugtatott meg, de igaznak hangzott. Átadtam a táskát. Dominic kivette belőle a vörös fedelű füzetet, amelynek sarkát egy apró rézkapocs tartotta egyben.

A kapocs rozsdás volt. Mégis elég erősen tartott.

Dominic kinyitotta.

Az első oldalon nem recept állt, hanem dátumok, konténerszámok és bankszámlák sora. A lapok között több név ismétlődött. Victor Hale. Caleb Turner. Egy rendőrségi tisztviselő neve. Két kikötői ellenőr neve. És Dominic Vale.

– Ez hamisítvány – suttogtam.

– Nem – felelte Dominic. – Ez az eredeti napló.

– A te neved is benne van.

– Tudom.

Marcus felkapta a lezárt tasakot.

– Ezt most ki kell nyitnunk.

Dominic bólintott. A tasakból egy apró adathordozó és egy kézzel írt nyilatkozat került elő. A nyilatkozatot Caleb írta alá, három héttel azelőtt, hogy elhagyott volna.

Marcus bekapcsolta a számítógépet. A felvétel elindult.

Caleb arca jelent meg a képernyőn. Sápadt volt, a szeme alatt sötét karikák ültek.

– Ha ezt valaki látja, akkor Victor már tudja, hogy beszélni készülök – mondta. – Evelyn nem tud semmiről. Ő csak a nevét adta a közös számlához, amikor azt hitte, lakásra gyűjtünk.

A lélegzetem elakadt.

– A pénzt én vettem fel. A dokumentumokat én rejtettem el. De Victor parancsára tettem. Azt mondta, ha nem segítek, Evelyn meghal egy közlekedési balesetben, amit senki sem fog kivizsgálni.

– Hazudik! – kiáltottam.

A felvételen Caleb lehajtotta a fejét.

– Dominic, ha egyszer mégis hozzád kerül ez a füzet, tudd meg: Evelyn nem a bűntársad. Ő a biztosíték, amit Victor ellened használ. Én pedig… én árultalak el mindkettőtöket.

Dominic arca megkeményedett.

– Miért nem mondta el nekem hamarabb? – kérdeztem.

– Mert félt – felelte Marcus.

A képernyőn Caleb még egy mondatot mondott:

– A bizonyíték nem ebben a füzetben van. A teljes könyvelés ott van, ahol Evelyn először találkozott Victorral.

Ekkor Marcus telefonja csörögni kezdett. Meghallgatta, majd lassan Dominic felé fordult.

– Főnök, a kikötői kamerák felvételeit valaki belülről törölte. És Victor most az étteremhez tart…

Dominic rám nézett.

– Evelyn, holnap reggel óta már nem csak téged keresnek. Téged akarnak használni, hogy eljussanak hozzám…