A rossz számra írtam, hogy hiányzik, mire a férfi válaszolt, a sofőrje elsápadt

A férfi a sötét raktárban rám szegezte a tekintetét, majd kijelentette, hogy az üzenetem miatt akár meg is ölhettek volna.

– Én nem magának írtam – suttogtam, miközben a telefonom repedt üvegét markoltam. – Calebnek szántam.

Dominic Vale hátradőlt az íróasztala mögött. A helyiségben minden túl rendezett volt: az üvegfalakon túl hangtalanul mozgó emberek, az acélgerendákról lógó hideg lámpák, az asztal sarkán álló fekete porceláncsésze. Csak a csészében remegő kávé árulta el, hogy odakint valami nincs rendben.

– Caleb Turner nem dolgozik itt – mondta.

– Tudom. Vagyis… nem tudom. Három hete eltűnt.

– És ön még mindig hiányolja?

A kérdés úgy talált el, mintha pofon lett volna. A széken ülve lenéztem a cipőmre, amelyen még ott száradt a Rosie kikötői étkezdéjének zsírfoltja. Tizennégy órát dolgoztam, a bankszámlám mínusz tizenkilenc dolláron állt, a hűtőn pedig egy kilakoltatási felszólítás lapult egy citrom alakú mágnes alatt.

– Nem magának kell megítélnie – mondtam.

Dominic szeme meg sem rebbent.

– Nem ítélkezem. Kockázatot számolok.

– Akkor számolja bele, hogy egy tizenkét éves Hondával érkeztem, és valószínűleg reggel hatkor már palacsintát fogok sütni.

A férfi, Marcus, aki az ajtó mellett állt, először engedte lejjebb a kezét a kabátja alól.

– Főnök, ez nem tűnik csapdának – mondta.

– A csapdák ritkán tűnnek annak – felelte Dominic.

Ekkor a raktár túlsó felén valaki kiáltott.

A fények egyszerre hunytak ki.

A következő pillanatban üvegcsörömpölés szakította szét a sötétséget. Marcus káromkodott, valaki nekicsapódott egy fémpolcnak, én pedig még fel sem fogtam, mi történik, amikor Dominic átkarolta a derekamat, és a nehéz tölgyfaasztal mögé rántott.

A vállam a padlónak ütődött. Dominic teste rám borult, a kabátja kemény gombja a bordámba nyomódott. Lövések dördültek. Nem olyanok, mint a filmekben. Tompák voltak, rövidek, és minden egyes dörrenés után azt éreztem, hogy a mellkasomban valami összerándul.

– Maradjon lent! – mordult rám.

– Mi történik?

– Valaki tudta, hogy maga idejön.

A mondat után még a félelemnél is hidegebb érzés futott végig rajtam.

Valaki tudta.

A támadás kevesebb mint fél percig tartott. A vészvilágítás vörös fénye felvillant, és megláttam a betört ablakot, a földre hullott üvegszilánkokat, valamint Marcust, aki a vállát szorította. Dominic felállt, majd rám nyújtotta a kezét.

– Megsérült?

– Nem tudom.

– Nézzen rám.

Ránéztem. A hideg férfi arcán először jelent meg valami, ami nem türelmetlenség volt. Aggodalom.

– Miért támadnák meg magát miattam? – kérdeztem.

– Nem biztos, hogy miattam.

A padlón heverő telefonom ekkor rezegni kezdett.

Dominic felvette, és a kijelzőre nézett. Egy új üzenet érkezett az ismeretlen számról. Az arca megkeményedett.

– Mit ír? – kérdeztem.

Nem válaszolt. A telefonját Marcusnak adta, majd az íróasztal alsó fiókjából egy barna dossziét vett elő. A fedelén egy apró, sárgaréz irattartó-címke csillant a vörös fényben.

– Evelyn – mondta halkan –, ha most elmondom, miért került ide, többé nem mehet vissza ahhoz az élethez, amelyből jött.

– Már az az életem sincs meg.

Dominic ujjai a dosszié kapcsára simultak. Aztán lassan felém fordította, és kinyitotta volna…

2. RÉSZ

…amikor Marcus berontott az üvegajtón, és egyetlen mozdulattal lecsapta Dominic kezét a dossziéról.

– Még ne! – kiáltotta.

Dominic rámeredt.

– Magyarázd meg.

– A folyosón találtunk egy második lövésztől származó adóvevőt. Aki küldte őket, nem akarta megölni a nőt.

– Hanem? – kérdeztem.

Marcus a telefonomra nézett.

– Azt akarta, hogy Dominic mellett legyen, amikor a következő lépés megtörténik.

A torkom kiszáradt. Dominic a dossziét az asztalra tette, de nem engedte el.

– Mit írt az üzenet? – kérdeztem.

– Azt, hogy „Kérdezd meg tőle, mi történt a tizenhetes rakománnyal.”

A szoba hirtelen még hidegebbnek tűnt.

– Én nem tudom, mi az a tizenhetes rakomány.

– Ezt akarjuk kideríteni – mondta Dominic.

– Én pedig haza akarok menni.

– Most már nem lehet.

– Ezt már mondta. Akkor is emberrablásnak hívtam.

– Most már valóban az lenne, ha kiengedném.

Először hallottam valami fáradt iróniát a hangjában, de nem tudtam nevetni. A kabátom zsebében megéreztem a kis rézszínű palacsintafordító lapos fogantyúját. Rosie mindig ezt adta kölcsön a műszak végén, mert az enyém eltört. Szorosan markoltam, mintha egy nevetséges konyhai eszköz megvédhetne egy fegyveres férfiaktól.

Dominic észrevette a mozdulatot.

– Az fegyver?

– Ha maga túl közel jön, lehet.

Marcus felhorkant, Dominic pedig egy pillanatra lehunyta a szemét.

– Maga mindig ilyen bátor, amikor retteg?

– Nem. Néha csak nincs pénzem elmenekülni.

Hajnali négy óra után egy kisebb, ablak nélküli irodába vittek. A falon kikötői térkép lógott, rajta piros tűkkel megjelölt útvonalak. Dominic a laptopjára vetítette a telefonszám adatait.

– Ezt a számot tegnap aktiválták – mondta. – Kifejezetten azért, hogy valaki üzenetet küldjön rá.

– De én nem ismertem.

– A számot Caleb ismerte.

A levegő megállt körülöttem.

– Honnan tudja?

Dominic előhúzott egy kinyomtatott híváslistát. A lap szélén egy kávéfolt terjedt, akár egy barna térkép.

– Caleb Turner az elmúlt hónapban huszonháromszor hívott egy közvetítőn keresztül. A közvetítő az én egyik emberem volt.

– Caleb soha nem beszélt magáról.

– Nem rólam beszélt. A munkámról.

– Milyen munkáról?

– Egy szállítmányról, amely eltűnt a tizenhetes dokkból. Több millió dollár értékben.

Felálltam.

– Ez nevetséges. Caleb egy bárban dolgozott. A közös megtakarításunkat vitte el, nem milliókat.

Dominic arca megváltozott.

– Mennyi pénzt vitt el?

– Hatezer-kétszáz dollárt.

Marcus lassan felnézett.

– Az pontosan annyi, amennyit az egyik eltűnt rakományhoz tartozó előlegként fizettek ki.

A székem lába megnyikordult alattam. Emlékeztem Caleb utolsó estéjére, a nyitott bőröndre, a hűtőn maradt egyetlen cetlire: „Ne keress. Így könnyebb.”

– Ő nem tenne ilyet – mondtam, de a saját hangom is idegennek tűnt.

Dominic közelebb lépett.

– A férfi, akit maga véd, eltűnt a pénzzel, majd olyan számra irányította magát, amelyet az én embereim figyeltek. Ez nem véletlen üzenet.

– Akkor miért nem őt keresi?

– Kerestem. Három hete.

– És nem találta?

– Mert valaki mindig egy lépéssel előttünk jár.

Reggel hatkor Marcus behozott egy vászonborítású mappát, rajta ugyanazzal a rézcímkével, amelyet korábban láttam. Dominic kinyitotta, és egy fényképet csúsztatott elém.

A képen Caleb állt egy kikötői konténer előtt. Mellette Dominic egyik embere. A háttérben egy harmadik férfi látszott, de az arcát kitakarták a rakodódaru árnyékai.

– Ismeri ezt a helyet? – kérdezte Dominic.

A fényképet közelebb húztam. A konténer oldalán egy sárga, csorba festékfolt volt.

– Igen – mondtam. – Caleb kabátján ugyanez a festék volt azon az estén, amikor eltűnt.

Dominic Marcusra nézett.

– Akkor nyisd ki a másik rekeszt.

Marcus arca elsápadt, és a mappa alá nyúlt. Az ujjai egy vékony, fekete adathordozót érintettek. Amikor felemelte, egyetlen mondatot mondott:

– Főnök, ezt a felvételt nem nekünk küldték… hanem neki.

3. RÉSZ

…nekem. Marcus a fekete adathordozót úgy tartotta, mintha megégette volna a kezét.

– Ki küldte? – kérdezte Dominic.

– A feladó nem azonosítható.

– Játszd le.

– Most?

– Most.

A felvétel egy elhagyott kikötői irodát mutatott. A kép szemcsés volt, a mennyezeti lámpa minden harmadik másodpercben kialudt. Caleb a kamera felé állt, zakóján ugyanaz a sárga festékfolt, amelyet a fényképen láttam.

– Ha ezt látod, Evelyn, azt jelenti, hogy végre rájöttél, kihez küldted az üzenetet – mondta.

A térdem megremegett.

– Ez nem lehet valódi.

Caleb folytatta:

– Nem hagytalak el azért, mert kimerítettél. Ezt kellett elhitetnem veled. A pénzt sem magamnak vittem el. Dominic Vale emberei azt hiszik, hogy én loptam el a tizenhetes rakományt, de az igazi tolvaj közvetlenül mellettük ül.

Dominic arca kővé dermedt.

Marcus egy lépést hátrált.

– Azt mondtad, senki sem jutott hozzá a belső nyilvántartásokhoz – mondta.

– Senki nem jutott hozzá – felelte Dominic. – Elvitték nekik.

A felvételen Caleb lehajolt, majd egy kékesfekete irattartó tokot tett az asztalra.

– Evelyn, a közös számlán hagyott pénz csak előleg volt. A többi bizonyíték nálad van. A konyhai könyvben, amelyet mindig a hűtő tetején tartottál. A hetedik oldalon van egy szám, amit én írtam oda. Ne bízz senkiben, aki azt mondja, hogy meg akar védeni.

A videó elsötétült.

Én Dominicre néztem.

– A konyhai könyv… a receptfüzetem.

– Hol van? – kérdezte.

– Otthon.

– Caleb tudta, hogy elteszed?

– Ő vette nekem. Karácsonykor.

Dominic a homlokát dörzsölte. A mozdulatban először láttam a férfit a legenda mögött: valakit, akit ugyanúgy átvertek, csak sokkal több ember életét sodorták veszélybe vele.

– Azt mondta, valaki közvetlenül melletted ül – suttogtam. – Ki az?

Marcus nem válaszolt.

A választ a telefonja adta meg. Csörgött. A kijelzőn egy név jelent meg: Viktor Sárközi, Dominic jogi és pénzügyi tanácsadója.

Marcus felvette a hívást, és kihangosította.

– Dominic, azonnal el kell hagynod a raktárt – mondta Viktor. – A rendőrség úton van, és a szállítmányhoz kapcsolódó iratok eltűntek.

– Honnan tudod, hogy itt vannak? – kérdezte Dominic.

Csend lett.

– Marcus jelentette – felelte Viktor végül.

Marcus arca megfeszült.

– Én senkit nem hívtam.

– A rendszer szerint a te kódoddal indították a riasztást – mondta Viktor.

Dominic lassan rám nézett.

– Hol a receptfüzet?

– A lakásomban.

– Akkor oda megyünk.

– Maga szerint a rendőrség is oda tart?

– Nem szerintem. Biztosan.

– És ha Viktor küldte őket?

Dominic nem felelt azonnal. A csöndje többet mondott minden vallomásnál.

Két órával később a lakásom ajtaja előtt álltunk. A kilakoltatási felszólítás még mindig a citrom alakú mágnes alatt lógott, de a zár mellett friss karcolások futottak.

Dominic felemelte a kezét.

– Ne mozduljon.

– Mi van odabent?

Az ajtó lassan kinyílt. A nappali közepén minden fiók kihúzva hevert, a hűtő teteje üres volt.

A receptfüzet eltűnt.

Ekkor a lépcsőházból egy női hang szólalt meg.

– Evelyn, ha még életben vagy, ne engedd be őt. A férfi, akiben megbízol, tudja, hol van Caleb…