A válásunk reggelén rosszul lettem a bíróság előtt, de amikor a férjem kimondta az úti célt, az ügyvédje elsápadt

 

Kilenc óra huszonhét perckor a bíróság előtti szilfa alatt térdre rogytam, és kihánytam mindent, amit aznap reggel magamba tudtam erőltetni.

A számban keserű íz maradt, a tenyerem pedig remegett, amikor a fekete márványlapú épületre néztem. Tíz órakor alá kellett volna írnunk a válásunkat. Három év házasságát, egy üres hálószobát, számtalan elhallgatott éjszakát és Adrian Vale hideg hallgatását.

Adrian fölém állt.

Fehér inget viselt, az ujját könyékig feltűrte, és úgy figyelt, mintha a világ összes veszélyét egyetlen pillantással képes lenne megállítani. A csuklóján egy régi, rézszínű hajókerék alakú mandzsettagomb villant. Ezt viselte minden fontos napon. Aznap is.

– Kórház – mondta.

– Nem.

– Alig állsz a lábadon.

– Válási időpontunk van.

– Most már nincs.

Felnevettem, de a hangom inkább tört köhintésre hasonlított.

– Nem te döntöd el.

– Dehogynem.

A járdaszegély mellett három fekete terepjáró várakozott, motorjuk tompán dübörgött a rekkenő augusztusi hőségben. Adrian emberei úgy tettek, mintha nem figyelnének minket. Az egyikük a füléhez emelte a kezét, és valamit halkan mondott.

Mindenki tudta, hogy Adrian Vale a kikötők, raktárak és fuvarozócégek ura. Az újságok adományozó üzletembernek nevezték. A szakszervezeti vezetők tisztelték. A rendőrök óvatosan bántak vele.

Én tudtam, mi rejtőzik a drága öltönyök mögött.

Adrian nem emelte fel a hangját. Soha nem volt rá szüksége.

– Mikor volt utoljára havi vérzésed? – kérdezte.

A kérdés úgy csapott le rám, mintha valaki a tarkómhoz szorított volna egy fegyvert.

– Ez nevetséges.

– Nem az.

– Csak rossz volt a reggeli.

– Reggeli előtt lettél rosszul.

Elfordítottam a fejem. Két hónappal korábban egy gyertyafényes vacsoraasztalnál vártam rá, amíg a mártás kihűlt, a viasz pedig lassan végigfolyt a gyertyák oldalán. Adrian este tizenegy negyvenhatkor érkezett. Vizes volt a haja, vérzett a bütyke, és csak ennyit mondott:

– Elfelejtettem.

Akkor kértem a válást.

Ő nem vitatkozott. Nem könyörgött. Csak azt felelte:

– Ha ezt akarod.

Ez jobban fájt, mint bármilyen kiabálás.

Most viszont az arca megváltozott. A tekintete nem a bíróságot, hanem engem keresett.

– Gyere velem.

– A válásunkat nem menekülheted meg egy kórházi látogatással.

– Nem a házasságról beszélek.

– Akkor miről?

Adrian közelebb lépett. A járdán megolvadt aszfalt szaga keveredett a benzinével, és a gyomrom újra összerándult.

– Arról, hogy lehet, a gyermekemet hordod.

Mielőtt válaszolhattam volna, a legközelebbi terepjáró ajtaja kinyílt. Adrian testőre egy barna bőrmappával szállt ki, amelynek sarkán ugyanaz a hajókerék díszelgett, mint Adrian mandzsettagombján.

A férfi odanyújtotta neki a mappát.

– Uram, ezt most kaptuk a kikötőből. Azt mondják, azonnal látnia kell.

Adrian rám nézett, majd a mappára. Az ujjai lassan a zár felé indultak…

MÁSODIK RÉSZ

Adrian ujja éppen a rézkapocsra simult, amikor kitéptem a mappát a kezéből.

– Mit művelsz? – kérdezte a testőre.

– Menjen vissza az autóhoz – mondta Adrian olyan halkan, hogy a férfi azonnal engedelmeskedett.

A mappa súlya meglepően nagy volt. A bőre repedezett, belül pedig nedves kikötőszag áradt belőle, mintha a papírokat sós vízben tartották volna. A hajókerék alakú dísz hideg volt az ujjaim alatt.

– Add ide – mondta Adrian.

– Előbb mondd meg, miért jöttünk ide valójában.

– A kórházba megyünk.

– És ez a mappa?

– Nem tartozik rád.

– Két hónapja még a feleséged voltam. Talán most is az vagyok, amíg alá nem írjuk a papírokat.

A szája megfeszült.

– Naomi, ne itt.

– Miért? Az embereid hallják?

– Nem tőlük féltelek.

A mondat megakasztott. Adrian ritkán mondott bármit, ami nem parancs vagy figyelmeztetés volt. A mappát a mellkasomhoz szorítottam.

– Én sem magamat féltem.

A telefonja megszólalt. Ránézett a kijelzőre, és az arcából eltűnt minden szín.

– Ki az? – kérdeztem.

– A kórház igazgatója.

– Máris tudják, hogy jövünk?

– Nem én hívtam őket.

A túloldalon egy taxióra villogott, fölöttünk pedig egy sirály rikoltott. A hang hirtelen nevetségesen élesnek tűnt.

Adrian felvette a telefont.

– Mondja.

Néhány másodpercig hallgatott.

– Nem. Senki nem nyúl hozzá.

Aztán rám nézett.

– Helyezzék biztonságba, amíg odaérünk.

Kinyomta.

– Mi történt? – kérdeztem.

– Először megvizsgálnak.

– Ez nem válasz.

– A kikötőben találtak valamit.

– Mit?

– Egy ládát, amit nem kellett volna megtalálniuk.

A bíróság bejáratánál megjelent Elena Morris, a válóperes ügyvédem. Krémszínű zakót viselt, és a kezében egy vékony irattartót szorongatott. Amikor meglátott minket, gyorsan átkelt az úton.

– Naomi, minden rendben? – kérdezte.

– Nem tudom.

Elena Adrianre nézett.

– A bíró már bent van. Ha most nem jelenünk meg, új időpontot kell kérnünk.

– Kérje meg – felelte Adrian.

– Maga nem utasíthatja az ügyfelemet.

– Ma igen.

– Nem – mondtam. – Ma senki nem utasít engem.

Elena közelebb hajolt hozzám.

– Beszélhetnénk négyszemközt?

Adrian egy lépést hátrált, de a tekintete rajtam maradt. Az ügyvédem a járda szélére húzott.

– A mappát ne nyissa ki itt – suttogta.

– Maga tudja, mi van benne?

– Csak azt tudom, hogy tegnap este valaki betört az irodámba.

– Adrian?

– Nem. Az emberei soha nem hagynának ilyen rendetlenséget.

A torkom kiszáradt.

– Akkor ki?

Elena a bíróság üvegajtaja felé pillantott.

– Valaki, aki azt akarja, hogy ma aláírja a válási papírokat.

Adrian hangja mögöttünk felcsendült.

– Naomi, szállj be az autóba.

Elena visszafordult.

– Ha vele megy, ne adja oda neki a mappát.

Adrian arca megkeményedett.

– Elena, elég.

– Nem – felelte az ügyvédem. – Két hónapig maga azt hitte, hogy a felesége nem tud semmiről. Pedig tud.

A szívem kihagyott egy ütemet.

– Mit tudok? – kérdeztem.

Elena ajka elvált, de mielőtt megszólalhatott volna, a barna mappa belsejéből halk csörgés hallatszott. Valami kemény tárgy csúszott végig a papírok között.

Adrian odalépett.

– Ne nyisd ki.

– Miért?

– Mert ha meglátod, nem fogsz többé ugyanúgy nézni rám.

A kapocs felpattant. A legfelső lap széle előbukkant, rajta egy dátummal és egy névvel, amelyet ismertem. Nagyon is ismertem.

Ekkor a bíróság ajtaja mögül egy idegen férfi lépett ki, és Adriant nézve azt mondta:

– Ideje, hogy a felesége megtudja, ki küldte őt hozzád…

HARMADIK RÉSZ

A férfi nem mozdult tovább. Harminc év körüli volt, sötét kabátot viselt a hőség ellenére, és a jobb hüvelykujján friss vágás vöröslett.

Adrian azonnal közénk állt.

– Menj vissza az épületbe – mondta.

– Már túl késő – felelte a férfi. – A feleségednek joga van tudni.

– Ki maga? – kérdeztem.

– Tomas Reed. A Calumet kikötő biztonsági vezetője.

A név hallatán Adrian tekintete megkeményedett. Én azonban már a mappát néztem. A legfelső lapon ugyanaz a név szerepelt, amelyet Tomas most kimondott.

– Nyisd ki – mondta Elena.

– Naomi, ne – szólt Adrian.

– Két hónapja azt mondtad, hogy ha ezt akarom, elválhatunk. Most én akarom tudni az igazat.

A rézkapocs felnyílt.

Az első dokumentum egy kórházi laboreredmény volt. A nevem fölött a vizsgálat dátuma két nappal korábbi volt. A kezem remegni kezdett, amikor elolvastam a sort: terhességre utaló hormonértékek, pozitív eredmény.

– Nem… – suttogtam.

Adrian lehunyta a szemét.

– Sejtettem.

– Tudtad?

– Nem biztosan.

– Mikor?

– Amikor a reggelinél elsápadtál.

A második papír egy ultrahangvizsgálatra szóló beutaló volt. A harmadik egy fényképmásolat. A felvételen Adrian állt egy raktár előtt, mellette egy férfi, akit azonnal felismertem: Marcus Hale, a férjem üzlettársa és gyerekkori barátja.

A dátum két hónappal korábbi volt.

A lap hátulján kézzel írt mondat állt: Ha Naomi aláír, mindent ráterhelünk.

A levegő kiszorult a tüdőmből.

– Mit jelent ez? – kérdeztem.

Tomas elővette a telefonját.

– Azt, hogy Marcus hónapok óta hamis fuvarleveleket készített Adrian nevében. A tiltott szállítmányok papírjain Adrian aláírása szerepel, de a biztonsági felvételeken Marcus adja át a kulcsokat.

– Miért nem mondtad el? – fordultam Adrianhez.

– Mert figyeltek téged.

– Ez nem válasz.

– Ha tudtad volna, megpróbáltál volna segíteni. Ők pedig téged használtak volna fel, hogy elérjenek engem.

Elena kivette a mappából a következő lapot.

– Ez egy titkosított könyvelési kivonat. Marcus több céget hozott létre Naomi nevére.

A térdem megremegett.

– Az én nevemre?

– Igen – mondta Tomas. – Ha a válást ma aláírja, Adrian vagyonának egy része önhöz kerülne, a hamis cégek pedig úgy tűnnének, mintha ön kezelte volna őket.

Adrian a mappára nézett.

– Marcus azt akarta, hogy a válás után Naomi legyen a bűnbak. Én pedig eltűnjek, mielőtt a rendőrség mindent összekapcsol.

– Te el akartál tűnni?

– Igen.

– És engem itt hagytál volna?

– Azt akartam, hogy gyűlölj, de életben maradj.

A mondat fájt. Nem úgy, mint régen. Most élesebb volt, mert értelmet adott minden üres éjszakának.

Ekkor Adrian telefonja újra megszólalt.

Felvette, majd néhány másodpercig szó nélkül hallgatott.

– Mikor? – kérdezte.

Az arca megváltozott.

– Biztos benne?

Kinyomta a hívást.

– Marcus elvitte a házból a páncélszekrény tartalmát – mondta Tomas.

– Mi volt benne? – kérdeztem.

Adrian rám nézett.

– Az eredeti bizonyíték. És egy levél, amelyből kiderül, hogy valaki a családomból segített neki.

A zsebéből új üzenet érkezett. Adrian elolvasta, aztán lassan elsápadt.

– Marcus azt írja, ha estig nem adom át neki a mappát, elküldi a rendőrségnek a felvételt, amelyen te lépsz be az egyik raktárba…

Ekkor egy ismeretlen számról üzenet érkezett az én telefonomra is. A képernyőn egyetlen mondat állt: A férjed nem az egyetlen, aki hazudott neked…