4. RÉSZ — A születésnapi torta után három koporsóba került, de amikor az anyám felnyitotta a fedelet, Julian arca elsápadt

4. RÉSZ

A tanú neve alatt egyetlen szó állt: Margaret.

A nyomozó, Alvarez felügyelő, a kórházi folyosó műanyag székére tette az iratot.

— A tanút, Harold Bellt, ma este találták meg a garázsában — mondta. — Nem tudjuk, mikor halt meg. De a lakásából hiányzik egy irattáska.

Sarah arca elsápadt.

— Margaret elmenekült.

— Nem jutott messzire — felelte Alvarez. — A repülőtér felé tartott, amikor elfogták. Julian azonban még mindig tagad mindent.

A kórház sürgősségi osztályán reggel fél hatkor végre kinyílt Lucas szeme. Ethan egy órával később tért magához. Mindketten gyengék voltak, de lélegeztek.

Én a két ágy között álltam.

— Nagymama? — kérdezte Lucas.

— Itt vagyok.

— Miért van rajtunk ennyi vezeték?

A kezét fogtam.

— Mert nagyon mélyen aludtatok.

Ethan rekedten megszólalt.

— Apa is itt van?

Sarah a másik ágy mellől nézett rájuk.

— Nem, kicsim.

— Megint dolgozik?

Sarah lehajtotta a fejét.

Nem tudtam elviselni, hogy a gyerekek még most is őt védik a saját emlékeikben.

A nyomozók délelőtt közölték velünk a további részleteket. Julian nemcsak a vállalatból utalt el pénzt. Évek óta olyan életbiztosításokat kötött Sarah-ra és a fiúkra, amelyek halál esetén rá szálltak volna. A biztosítási ügynök, Harold Bell, rájött a csalásra, és zsarolni kezdte Juliant.

Margaret közben megőrizte a régi szerződést, amelyet Julian hamisított az én nevemmel. A dokumentum szerint én Sarah halála után lemondok minden jogomról, és a családi alapítvány teljes vagyonát Julian kezébe adom.

Csakhogy Sarah megtalálta az eredeti közjegyzői naplót.

Az eredeti szerződésben én nem lemondtam volna a vagyonról, hanem egy védett alapba helyeztem volna, amelynek kizárólagos kedvezményezettjei Lucas és Ethan voltak.

— Julian ezért akarta őket is eltüntetni — mondta Alvarez.

A gyomrom összerándult.

— És hogyan élhettük túl a tortát?

Sarah rám nézett.

— Nem a torta mérgezte meg őket. Julian a gyertyák meggyújtása előtt a fiúk poharába tette a szert. Az enyémbe pedig akkor, amikor elterelte a figyelmemet a telefonjával.

— De honnan tudtad, hogy készül valamire?

— A garázsban megtaláltam a biztosítási iratokat. Aztán két nappal később láttam, hogy ugyanazt a gyógyszert rendeli meg, amelyet az állatkórházban használnak altatásra. Tudtam, hogy nem várhatok tovább.

Sarah előre eltervezte a menekülést. Az ellenanyagot a bőrére ragasztotta, a testek pulzusát pedig egy orvos barátja figyelte volna a ravatalozóig. De a barátját Julian megfenyegette, ezért csak egy üzenetet tudott küldeni Danielnek.

A temetőőr nem véletlenül várt a szerszámosláda mellett.

Aznap délután Sarah előre elrejtette benne az irattartót, és időzített hangfelvételt állított be. A koporsó falába rejtett apró mechanizmus adta a koppanásokat, ha Julian megpróbálta volna végleg lezárni a bizonyítékokat.

A rendőrség három nappal később letartóztatta Juliant gyilkossági kísérlet, csalás és okirat-hamisítás miatt. Margaret vádalkut ajánlott, de először mindent tagadott.

A bizonyítékok azonban egymás után kerültek elő.

A kihallgatóban, egy héttel később, lejátszották neki a hangfelvételt. Én is ott ültem az üvegfal mögött Sarah-val.

Julian először gúnyosan elmosolyodott.

— Ez lehet hamisítvány.

Alvarez megnyomott egy gombot.

A felvételen Julian hangja betöltötte a szobát.

„Három haláleset egy születésnapi bulin balesetnek tűnik.”

Julian arca megváltozott.

— Én nem mondtam ilyet.

— De — felelte az ügyvédje. — Te mondtad.

— Nem, ez nem…

— A hangazonosítás kilencvenkilenc egész nyolc tized százalékos egyezést mutat — mondta Alvarez. — A telefonod helyadatai pedig pontosan rögzítik, hogy a temetőben voltál azon az éjszakán.

Julian az ügyvédjére nézett.

— Mondja meg nekik, hogy nem volt szándékos.

Az ügyvéd lassan becsukta a mappáját.

— Nem mondhatom.

— Fizetek magának!

— Már nem maga az ügyfelem.

Julian ekkor először hallotta kívülről a saját hangját. Nem a terveit magyarázta többé. Nem irányított senkit. Csak ült egy hideg székben, és rájött, hogy minden mondat, amellyel másokat el akart temetni, most ellene tanúskodik.

A tárgyalásra hónapokkal később került sor. Julian bűnösnek vallotta magát, Margaret pedig részletes vallomást tett. A bíróság a teljes büntetést kiszabta, a vállalat vagyonát pedig a fiúk védett alapjába helyezték.

Én nem éreztem diadalt.

Csak fáradtságot.

A házban, ahová a kórház után visszatértünk, Sarah nem akarta használni a nappalit. A születésnapi zászlók még napokig ott lógtak a falon. A tortaállványt eltettem, de az egyik letört gyertyatartó a fiókban maradt.

A legnehezebb mégis a fiúk szobája volt.

Ethan ágyán ott feküdt a rézsíp, amely a koporsóban is a kezében maradt. A fémjén vékony karcolás futott végig, amikor Daniel kifeszítette a fedelet.

— Eltegyem? — kérdezte Sarah.

— Ne — feleltem. — Legyen ott, ahol ő akarja.

— De minden alkalommal, amikor ránézek, eszembe jut a temetés.

— Nekem pedig az jut eszembe, hogy megszólalt.

Két héttel később Lucas megkérdezte, miért kellett őket koporsóba tenni.

A konyhaasztalnál ültünk. Odakint esett az eső, a radiátor pedig fémesen kattogott.

— Mert valaki azt akarta, hogy mindenki elhiggye, nem vagytok többé velünk — mondta Sarah.

— És te tudtad, hogy fel fogunk ébredni?

Sarah rám nézett. Láttam rajta, mennyire fél a választól.

— Reméltem — mondta.

Ethan a rézsípra pillantott.

— Én azért ütöttem a koporsót, mert hallottam, hogy valaki sír.

— Ki sírt? — kérdeztem.

— Te.

Nem tudtam megszólalni.

A következő hónapokban új életet építettünk, nem azért, mert könnyű volt, hanem mert nem akartuk, hogy Julian maradjon életünk középpontja. Sarah egy kis könyvelőirodában kezdett dolgozni a város másik végén. Én hetente három délelőtt a közösségi könyvtárban segítettem, és megtanultam, hogyan kell a fiúknak palacsintát sütni úgy, hogy ne égjen oda a széle.

Lucas visszatért az iskolai futballhoz. Ethan nem hordott többé születésnapi szalagot, viszont minden reggel a zsebébe tette a rézsípot.

Az első hó november végén érkezett.

A háztetők fehérek lettek, a járdán apró lábnyomok vezettek a kapuig. Ethan egy rajzot csúsztatott elém a reggelinél. Négy alak állt rajta egy sír mellett: ő, Lucas, Sarah és én.

A sír fölött nem föld volt, hanem egy nyitott ajtó.

— Ez mi? — kérdeztem.

— Az a hely, ahonnan visszajöttünk — felelte.

Decemberben Julian utolsó levele érkezett. A borítékot nem nyitottam ki. Sarah megkérdezte, mit szeretnék tenni vele.

— Elteszem a bírósági iratok közé — mondtam.

— Nem akarod tudni, mit írt?

— Már tudom.

— Mit?

— Hogy hiányzunk neki. Hogy megbánta. Hogy szeretné, ha meglátogatnánk.

Sarah hosszan hallgatott.

— És ha tényleg megbánta?

— Akkor együtt fog élni vele. Ez már nem a mi feladatunk.

Nem haragból mondtam. Hanem mert először értettem meg, hogy a szeretet nem azt jelenti, hogy mindig megmentjük azt, aki újra és újra veszélybe sodor minket.

Karácsony este a nappaliban ültünk. A régi falióra tizenkettőt ütött. A fenyőfán apró üvegdíszek csillogtak, a konyhából fahéj és sült alma illata áradt.

Sarah elővette a porcelánmadarat, amelyet a sírnál hagytam a sárban.

— Daniel megtisztította — mondta.

A madár egyik szárnyán hajszálvékony repedés futott végig. Régen elrejtettem volna a fiók mélyére, most azonban az ablakpárkányra tettem.

Ethan a rézsípba fújt.

A hangja tisztán betöltötte a szobát.

Lucas nevetni kezdett. Sarah lehunyta a szemét, én pedig a repedt porcelánmadárra néztem, amely a hófödte kert felé fordult.

Ezúttal nem a föld alól jött a hang.

Hanem az életből.