4. RÉSZ — A férjem anyja bejelentette, hogy egész nyárra beköltözik a házamba, majd a férjem arca hirtelen elsápadt

4. RÉSZ

Márton mondatának végére sem ért, amikor az egyik egyenruhás belépett az előszobába.

– Alina Varga? – kérdezte.

– Igen.

– Kérem, maradjon itt. Valentina Andrejevna, önnek és Viktor Palyicsnak fel kell mutatnia az iratait.

Valentina megmarkolta a dossziét.

– Ez családi ügy.

– Már nem az – mondta Márton.

Kirill mozdulatlanul állt a konyhaasztal mellett. A tenyerén ott maradt a régi papír éle által ejtett vörös csík.

Valentina felé fordult.

– Fiam, mondd meg nekik, hogy ezt félreértették.

Kirill nem válaszolt.

– Kirill!

– Nem tudom megvédeni azt, amit te tettél.

– Én adtam neked mindent!

– Nem. Azt adtad, amitől félnem kellett.

A másik tiszt átvette a dossziét. A lapok között ott voltak a nagyanyám régi aláírásai, mellettük pedig új szerződések, amelyeken ugyanaz a név szerepelt, de másfajta tintával.

Márton halkan elmagyarázta, hogy Tamara Sztyepanovna még a halála előtt jelezte a közjegyzőnek: valaki megpróbált hozzáférni a tulajdoni irataihoz. A panaszt akkor nem lehetett lezárni, mert a bizonyíték hiányzott.

Most már megvolt.

A varródobozban talált pendrive-on nemcsak a kertben készült felvételek voltak, hanem egy beszélgetés is egy városi másolóüzletben.

Valentina hangja.

Viktor hangja.

És Kirill hangja.

A felvételt később, egy kis tárgyalóban hallgattuk meg. A redőnyök félig le voltak engedve, az asztalon pedig egy kihűlt kávé állt. Kirill velem szemben ült, a könyöke mellett ugyanaz a papírvágástól vörös tenyér.

A hangszóróból először Viktor beszélt.

– Ha a tulajdoni lapot lemásoljuk, könnyebb lesz úgy tenni, mintha Kirillnek is lenne része.

Valentina azt felelte:

– A fiú majd elhiszi. Egész életében azt hitte, hogy az anyja mindenkinél jobban tudja, mi kell neki.

Kirill hirtelen felállt.

– Kapcsold ki.

– Hallgasd végig – mondtam.

A felvételen ő következett.

– Alina akkor is maradni fog, ha haragszik. Nekem csak idő kell, hogy elrendezzem.

Valentina válaszolt:

– Ne aggódj. Mire észbe kap, a ház már nem lesz az övé.

A hangszóró kattant egyet, és elhallgatott.

Kirill lassan visszaült.

– Én tényleg ezt mondtam.

Nem kérdezte. Kijelentette.

– Igen – feleltem.

– Azt hittem, csak anya nyomása miatt mondom.

– Te mondtad ki.

– Tudom.

Először láttam rajta, hogy nem a következményektől fél, hanem attól, hogy saját magát többé nem tudja jó embernek nevezni.

A hatóságok napokig hívtak bennünket. A bank befagyasztotta az ügyletet. Viktor Palyics eltűnt a városból, de az egyik benzinkúti kamera rögzítette, amikor egy éjszakai busszal elutazott. Zója mindent bevallott, amikor megtudta, hogy a neve rajta van a bérleti szerződéseken.

Valentina ügyvédje két hét után visszalépett.

– Nem tudok olyan vallomást készíteni, amelyben ön egyszerre áldozat, tulajdonos és tanú – mondta neki a folyosón.

– De a fiam miatt történt minden!

– A férje nagykorú. A hangfelvételen pedig ön utasítja.

Valentina még egyszer megpróbálta visszaszerezni az irányítást.

– Alina, ha feljelentesz, Kirill börtönbe kerülhet.

– A bíróság majd eldönti, ki mit tett.

– Te tönkreteszed a családot.

– A családot nem én tettem tönkre. Én csak nem tartom tovább a vállamon.

Amikor ezt kimondtam, Valentina a falnak támaszkodott. Nem örültem neki.

Csak elfáradtam.

A legnehezebb jelenet nem a rendőrségen volt. Hanem otthon, egy héttel később.

Kirill bekapcsolta a hangfelvételt a nappaliban, és végighallgatta a saját mondatát. Nem néztem rá. Az ablaknál álltam, a kezemben a vörös zománcos fecskével díszített varródobozt tartottam.

– „Mire észbe kap, a ház már nem lesz az övé” – ismételte a felvétel.

Kirill lehajtotta a fejét.

– Ezt én mondtam.

– Igen.

– Nem akarom többé azt mondani, hogy nem emlékszem.

– Akkor ne mondd.

– Maradhatok?

A kérdés olyan halkan hangzott el, hogy majdnem megsajnáltam.

De a sajnálat nem ugyanaz, mint a bizalom.

– Nem – feleltem.

A következő reggelen két bőrönddel elment. Nem csapta be az ajtót. Nem könyörgött. A konyhaasztalon hagyta a ház kulcsát, de a kulcs már nem illett semmibe.

A hálószoba üres maradt utána.

A polcon csak egyetlen fénykép feküdt: én és a nagyanyám a kertben, még mielőtt a fák megnőttek volna. A képet megtartottam. A keretet kidobtam.

Három hónappal később újra elkezdtem kijárni a nyaralóba.

Az első héten leszedtem a régi bérleti hirdetés nyomát a kapuról.

A második héten rendbe tettem a veteményest.

Nem úgy, ahogy Valentina akarta. Nem úgy, ahogy a szomszédok tanácsolták. Úgy, ahogy nekem jó volt.

A paradicsompalántákat a déli fal mellé ültettem. A nagymamám régi locsolókannáját megtisztítottam, és minden reggel ugyanabban az időben végigsétáltam a kertben.

A keresztfiam, Misi, egy szombaton megkérdezte:

– Alina néni, most már tényleg a tiéd az egész ház?

– Mindig az enyém volt.

– Akkor miért nem laktál itt?

A kérdés egyszerű volt, mégis sokáig nem tudtam válaszolni.

– Mert azt hittem, mások engedélyére is szükségem van ahhoz, hogy otthon érezzem magam.

Misi a fűbe szúrta a kis lapátját.

– Most már nem kell?

– Nem.

Aznap rajzolt nekem egy képet. A ház sárga volt rajta, a kapu zöld, a tető fölött pedig egy hatalmas nap ragyogott. A lap szélén egy apró vörös madár ült.

A rajzot a konyha falára tettem.

A városban közben új munkát vállaltam egy építészeti irodánál. Megtanultam egyedül intézni a számlákat, a javításokat és a hosszú utazásokat. Vasárnaponként kenyeret sütöttem, mert a nagymamám szerint a ház akkor él, ha illata van.

Az első hó november végén érkezett.

A verandán álltam, amikor Kirill üzenete megjelent a telefonomon.

„Már mindent értek. Kérlek, találkozz velem. Anya eltűnt az életemből, és te vagy az egyetlen, aki még ismer engem.”

Alatta egy másik üzenet jött.

„A házat nem akarom. Csak téged.”

Sokáig néztem a kijelzőt.

A régi Alina talán válaszolt volna. Talán magyarázkodott volna. Talán megpróbálta volna megmenteni Kirillt attól, amit saját döntéseivel okozott.

Én csak ezt írtam:

„Remélem, egyszer valóban megismered magad. De az életembe nem jössz vissza.”

Ezután töröltem az üzenetet, és nem vártam választ.

A varródobozt a verandára vittem. A vörös zománcos fecske hideg volt az ujjaim alatt. Letettem a nagyanyám régi padjára, ugyanoda, ahol gyerekkoromban a kulcsokat tartotta.

A hó lassan betakarta a kertet.

A kapu zárva maradt.

És most először nem vártam senkire.