A menyem a kapuba hajította a gondosan eltett befőtteket, aztán egyetlen mondattal mindenkit elhallgattatott

Tamara a harmadik üveg uborkát is a kapu mellé tette, majd úgy nézett rám, mintha nem is ember lennék, hanem valami útban lévő tárgy.

– Maguk úgy élnek, mint a múlt században – mondta hangosan. – Ezeknek a befőtteknek szaga van, ezért kivitettem őket a levegőre.

A reggeli harmat végigcsorgott az üvegek oldalán. Harmincöt darab állt a fűben, szépen egymás mellé rakva, mintha nem egy egész nyaram munkája, hanem szemét lenne. Az egyik tetején még ott feküdt a kis papírcédula is: „Meggy, július 18.” A tintát én írtam rá remegő kézzel.

A verandán megállt a levegő. Károly a felesége mögött állt, lesütött szemmel. Bence a kapufélfának támaszkodott, és úgy szorította a diplomáját, mintha attól várna segítséget.

– Tamara – mondtam halkan –, ha zavar valami, megkérhettél volna.

– Én már évek óta kérek dolgokat – vágta rá. – Csak maguk itt minden sértést személyes támadásnak vesznek.

– Tegnap még a meggybefőttet kérted a süteményhez.

– Tegnap vendég voltam. Ma pedig látom, milyen körülmények között kellene ennünk.

A számban éreztem a tegnapi kávé keserűségét. Nem a befőttek fájtak igazán. Hanem az, ahogy a fiam ott állt mellette, és még csak rám sem nézett.

Károly régen nem ilyen volt. Gyerekkorában a sárban feküdt mellettem, amikor együtt javítottuk a kerítést. Most drága cipő volt rajta, de a régi bátorsága sehol.

– Anyám – szólalt meg végül –, Tamara csak azt akarja, hogy rend legyen.

– A rend nálatok azt jelenti, hogy mindent elvisztek innen, ami emlékeztet arra, honnan jöttetek?

Tamara ajka megrezzent.

– Ne kezdje ezt megint.

– Mit ne kezdjek?

– A mártírkodást.

Bence ekkor felemelte a fejét.

– Anya, ezt most már hagyd abba.

Tamara ránézett.

– Te is ellenem fordulsz?

– Nem fordulok senki ellen. Csak nem kellene úgy beszélned a nagyanyámmal, mintha semmit sem tett volna értünk.

A fiú hangja remegett, de nem hátrált. Én pedig hirtelen észrevettem, hogy a kezében nemcsak a diploma van. A kabátja zsebéből egy apró, fekete készülék sarka látszott ki.

Bence észrevette, hogy nézem, és gyorsan visszatolta a zsebébe.

Tamara azonban már a ház felé indult.

– Károly, most bemegyünk. El kell intéznünk valamit.

– Mit? – kérdeztem.

– Semmit, ami magára tartozik.

Ez a mondat hidegebb volt, mint a harmat a fűben.

Manka közben a kerítés mellől odaballagott, és kíváncsian megszagolta az egyik üveget. A nyakában lógó rézcsengő tompán megkoccant.

Tamara összerezzent.

– Ezt a kecskét is el kell innen vinni. Azonnal.

– Ő itt marad – mondtam.

– Akkor maga is maradjon vele. De a házban többé nincs helye.

Károly végre rám nézett. Az arca szürke volt.

– Anyám, beszélnünk kell.

– Miről?

– A házról.

A zsebemben megérintettem a régi, piros zománccal díszített rézkulcsot, amelyet még a férjem adott nekem a halála előtt. Mindig magamnál hordtam, bár évek óta nem használtam.

Tamara visszafordult az ajtóból.

– Menjünk be. Most már ideje, hogy mindenki megtudja, mi fog történni.

Bence ekkor elővette a fekete készüléket, és a verandára lépett. A mutatóujja a gomb fölé emelkedett. A következő pillanatban valaki odabent felnyitotta a zárat, és az ajtó lassan mozdulni kezdett…

2. RÉSZ

Az ajtó nem Tamara kezétől nyílt ki.

A kilincs lefelé billent, és megjelent a küszöbön egy alacsony, fekete kabátos nő. Ősz haja szoros kontyba volt tűzve, kezében barna irattáskát tartott. Nem ismertem, mégis úgy nézett rám, mintha pontosan tudná, kit keres.

– Ilona asszony? – kérdezte.

– Én vagyok.

– Sárközi Júlia közjegyző. Károly úr hívott ide tegnap este.

A fiam úgy kapta fel a fejét, mintha megütötték volna.

– Anya, ez nem az, amire gondolsz.

– Akkor mire?

Tamara közbevágott.

– Júlia, kérem, ne bonyolítsuk. Mondja el, amit megbeszéltünk.

A közjegyző ránézett, aztán rám.

– Én csak akkor mondok bármit, ha minden érintett jelen van, és az iratokat személyesen látja.

A gyomrom összerándult. A verandán Manka csengője újra megszólalt, mintha valaki apró kanállal megütötte volna.

– Milyen iratokról van szó? – kérdeztem.

Károly végigsimított a homlokán.

– A ház állapotáról. Tamara szerint egyedül már nem tudod rendben tartani.

– A házamról beszéltek a hátam mögött?

– Nem ellened, anyám.

– Akkor miért nem a szemembe mondtátok?

Tamara felsóhajtott.

– Mert mindenből jelenetet csinálsz. Egyébként is, Károly csak segíteni akar. Egy ekkora ház, állatok, kert… Ez már túl sok egyedülálló idős nőnek.

Idős nő.

A szó úgy koppant bennem, mint egy leesett pohár. Hatvankilenc éves voltam, de aznap reggel is én hordtam be a három vödör vizet, én sütöttem meg a pogácsát, és én állítottam talpra a kidőlt tyúkólat.

– Ki mondta, hogy eladom?

– Senki nem beszél eladásról – felelte Károly túl gyorsan.

Bence felnevetett, de nem volt nevetés a hangjában.

– Tegnap este még azt mondtátok, hogy a ház értékesítése lenne a legjobb megoldás.

Tamara megfordult.

– Te hallgatóztál?

– Nem kellett. A konyhaajtó vékony.

A fiú elővette a készüléket, amelyről kiderült, hogy hangrögzítő. Tamara arcából kifutott a szín.

– Tedd el azt azonnal!

– Miért? Hiszen csak beszélgetünk.

Károly odalépett hozzá.

– Bence, ez családi ügy.

– Éppen ezért vettem fel. Mert nálunk minden családi ügyből titok lesz.

A közjegyző felemelte a kezét.

– Kérem, mindenki maradjon nyugodt. Ilona asszony, van önnél bármilyen, a tulajdonjogot igazoló irat?

– Van valami a padláson.

– Hol pontosan?

– Egy zöld ládában, a régi varrógép mögött.

Tamara hirtelen elsápadt.

– A padlásra senki nem megy fel.

– Miért? – kérdeztem.

– Mert veszélyes.

– Tegnap még azt mondtad, hogy ott csak lomok vannak.

Bence rám nézett. A szemében félelem ült, de most már nem miattam.

– Nagyanya, menj fel érte.

– Miért?

– Mert ha én teszem, anya azt mondja, el akarom lopni.

Júlia letette az irattáskát az asztalra. A kapocs fémesen kattant.

– Van még valami – mondta. – A hivatalos bejegyzés szerint ezt a házat két hónapja megpróbálták átruházni egy olyan meghatalmazással, amelynek aláírását ön vitatja.

A veranda hirtelen túl kicsi lett.

– Én semmit sem írtam alá.

Károly a falnak támaszkodott.

– Anya, hallgass meg…

– Nem. Most te hallgass meg engem. Ki vitte be azt a papírt?

Tamara a táskájához kapott, de Bence gyorsabb volt. Elállta az útját.

– Ne nyúlj hozzá – mondta.

Júlia kihúzott egy vastag mappát az irattáskából, és az asztalra fektette.

– Mielőtt megmutatom, szeretném, ha tudná: az irat mellett egy hangfelvétel is érkezett hozzám. A felvételen valaki pontosan elmondja, mire készültek.

Tamara lassan felém fordult.

– Bence, te ezt nem teheted meg velünk.

– Már megtettem.

A közjegyző kinyitotta a mappát. Károly lehunyta a szemét. Én pedig a piros zománcos kulcsot markoltam, miközben Júlia keze a legfelső lap sarkára csúszott…

3. RÉSZ

– Ezt az iratot maga nyújtotta be, Tamara asszony – mondta Júlia, és kihúzta a lapot a mappából. – Meghatalmazásként szerepel, amely alapján Károly az ön nevében eljárhatott volna a ház eladásakor.

– Ez hazugság! – kiáltotta Tamara.

– Az ön aláírása van rajta.

– Nem én írtam alá!

A közjegyző felém fordította a papírt. A betűk első pillantásra valóban az én nevemre hasonlítottak. De a végén az „a” betűt mindig kerekebben írtam. Ezt az aláírást valaki más utánozta.

– Soha nem láttam ezt – mondtam.

Károly előrelépett.

– Anya, én csak azt akartam, hogy ne kelljen aggódnod. Tamara talált egy vevőt, aki jó árat fizetett volna.

– A házamra?

– Nem akartunk az utcára tenni.

– Hová akartatok tenni?

Károly nem válaszolt.

Bence megnyomta a készülék gombját. A verandán felhangzott Tamara tegnap esti hangja, tisztán, minden remegés nélkül.

– Ha Ilona aláírja, eladjuk a házat, és veszünk neki egy kis lakást a város szélén. A kecskét majd elajándékozzuk. A befőtteket pedig kidobjuk, mert a vevő nem fog ilyen szagot tűrni.

A felvételen Károly hangja következett.

– És ha nem írja alá?

– Akkor azt mondjuk, hogy már nem beszámítható. Az orvos ismer téged, majd kiállít valamit.

A hang elhalt.

Senki sem mozdult.

Manka a kapu mellett megrázta a fejét, és a csengője egyetlen tiszta hangot adott.

Tamara Bencére nézett.

– Te ezt felvetted?

– Igen.

– A saját anyádról beszélsz így?

– Te beszéltél így a nagyanyámról.

Károly arca összeroppant.

– Bence, én nem akartam ezt.

– De ott voltál.

A közjegyző elővett egy másik lapot.

– A vizsgálat szerint a meghatalmazáson szereplő aláírás hamis. Emellett a ház tulajdonjoga továbbra is kizárólag Ilona asszonyé. A férje évekkel ezelőtt olyan öröklési nyilatkozatot hagyott, amelyet a család elfelejtett, de a levéltárban megtaláltak.

A torkom elszorult. A férjem valóban beszélt egyszer egy zöld ládáról, amelyben „a ház lelke” van. Én azt hittem, csak a régi papírjaira gondol.

– A ládában van a nyilatkozat? – kérdeztem.

– Igen. És egy levél is, amelyben a férje világosan rögzítette, hogy ön marad a ház kizárólagos tulajdonosa, amíg él.

Tamara hátralépett.

– Károly, mondj valamit!

– Mit mondjak?

– Hogy ez nem igaz.

– Hallottad a felvételt.

– Te vagy a férjem! Állj mellém!

Károly hosszú másodpercekig csak a földet nézte.

– Nem tudok tovább hazudni.

Ekkor a közjegyző telefonja megszólalt. Meghallgatta a hívót, és elsápadt.

– Ilona asszony, a hamis meghatalmazás ügyében a rendőrség nyomozója szeretne beszélni önnel. De ez még nem minden.

– Mi történt?

Júlia lassan letette a telefont.

– A vevő, akiről beszéltek, nem magánszemély. Egy olyan vállalkozás mögött áll, amelyet Tamara testvére vezet.

Tamara arca megkeményedett.

– Ez nem lehet.

– De lehet – mondta Bence. – És van még egy felvétel.

A fiú újra a készülékhez nyúlt, de mielőtt elindította volna, Károly telefonja rezegni kezdett. Egyetlen üzenet érkezett. Elolvasta, majd úgy nézett rám, mintha most értette volna meg, hogy a történetünk még csak most kezdődött…