A feleségem a halálos ágyamnál vallotta be, mit tett velem, aztán egyetlen aláírás után hirtelen elsápadt

A feleségem akkor vallotta be a gyilkosságot, amikor az orvosok már csak öt napot adtak nekem, és ő biztos volt benne, hogy nem élem meg a reggelt.

A chicagói Szent Júdás Kórház hetedik emeletén zuhogott az eső. Az ablakon végigcsorgó víz elmosta a város fényeit, a szívfigyelő szabálytalan sípolása pedig úgy hasított a szobába, mintha valaki egyenként számolná a hátralévő perceimet.

Ötvenhat éves voltam. Az elmúlt harminc évben egyetlen fillér nélkül építettem fel a milwaukee-i bútorgyáramat, vásároltam meg egy naperville-i birtokot, és fektettem be chicagói ingatlanokba. A vagyonkezelőm szerint a vagyonom meghaladta a nyolcvankétmillió dollárt.

Aznap délelőtt azonban csak egy szám maradt a fejemben: öt.

A folyosón a kardiológusom halkan beszélt egy nővérrel. Az ajtó nem záródott tökéletesen, így minden szót hallottam.

– A szíve maradandó károsodást szenvedett – mondta az orvos. – Legfeljebb öt napja van. Talán kevesebb.

Amikor visszatért a szobámba, Vanessa síró feleségnek mutatta magát. Megigazította a takarómat, megszorította a kezemet, és azt mondta az orvosnak, hogy bármit megtesz értem.

Aztán becsukódott mögötte az ajtó.

A gyászos arckifejezése eltűnt.

– Végre nem kell tovább színlelnem, Arthur – suttogta.

Alig tudtam kinyitni a szemem, de láttam a mosolyát. Győztes mosoly volt. Olyan emberé, aki már előre elosztotta a zsákmányt.

– A gyárak, a házak, a befektetések… minden az enyém lesz – folytatta. – Julian és én már kiválasztottuk a malibui házunkat. Te kerested meg a pénzt, mi pedig végre élvezni fogjuk.

Megpróbáltam felemelni a kezem. Csak egy remegésre futotta.

Vanessa közelebb hajolt.

– A digoxin tökéletesen működött – mondta. – Kis adagban segít a gyenge szíven. Nagyobb adagban lassan tönkreteszi. Emlékszel az esti vitaminokra? Mindet én készítettem ki neked.

A mellkasom összeszorult. Nem a gyógyszer miatt.

Négy éve hittem, hogy szeret. Most minden ölelése, minden halk „szeretlek” és minden reggeli csók ugyanannak a gondosan felépített hazugságnak tűnt.

– Ne halj meg még – mondta, miközben a sminktükrében ellenőrizte az arcát. – Még el sem búcsúztam rendesen.

Aztán megcsókolta a homlokomat, és kilépett.

Néhány perccel később Caleb Miller, a huszonöt éves kórházi kisegítő jött be. Óvatosan eligazította a takarómat. A csuklóján egy kopott, piros fonott karkötő lógott, amelyet valószínűleg a húga készített.

– Hozzak vizet, Vance úr?

– Caleb… gyere közelebb.

Megállt az ágy mellett.

– Ha törvénytelenséget kér, nem tehetem meg.

Halványan elmosolyodtam.

– Pont ezért választottalak.

Tudtam róla, hogy kettős műszakokat vállal, éjszakánként pedig teherautókat rakod ki. Minden centet a tizennégy éves húga, Mia szívműtétjére tett félre.

– Hívd fel a régi ügyvédemet – suttogtam. – Holnap megváltoztatom a végrendeletemet.

Caleb hitetlenkedve nézett rám.

– Vance úr, a gyógyszerek miatt összezavarodhatott.

Felemeltem a telefonomat, és megmutattam neki a számláimat, a gyár tulajdoni lapjait, a befektetéseket és a birtok papírjait.

– Minden vagyonomat rád hagyom.

– Alig ismerem magát.

– Én eleget tudok rólad. Tudom, miért dolgozol napi tizenhat órát. És tudom, hogy a feleségem hónapok óta próbál megölni.

Caleb arca megkeményedett.

– Miért tenné ezt?

– A pénzért. És egy másik férfiért.

Sokáig egyikünk sem szólt. Végül Caleb elővette a telefonját, és tárcsázni kezdett.

Másnap délelőtt tíz óra után egy fehér köpenyes férfi lépett be a szobámba. Orvosnak adta ki magát, de a bőr aktatáskájában nemcsak hitelesített iratok lapultak. Amikor Richard Hayes ügyvéd becsukta maga mögött az ajtót, a kezében lévő mappát lassan elém tette, én pedig remegő ujjal nyúltam a tollért…

2. RÉSZ

A toll hegye megállt a papír fölött, miközben Richard Hayes ügyvéd figyelte a monitor villódzó zöld vonalát.

– Arthur, még visszaléphet – mondta halkan. – Ha aláírja, a teljes vagyonkezelési rendszere megváltozik.

– Pontosan ezért írom alá.

A fehér köpenyes férfi valójában az igazgatótanács által felkért független orvos, doktor Samuel Brooks volt. Megvizsgálta a pupilláimat, feltett néhány kérdést, majd hangosan rögzítette a válaszokat.

– Meg tudja mondani, hol van?

– A Szent Júdás Kórházban, Chicagóban.

– Tudja, milyen dokumentumot készül aláírni?

– Igen. Az új végrendeletemet és a vagyonkezelői alap létrehozását.

– Szabad akaratából cselekszik?

– Teljes mértékben.

A szobában ott volt Laura Davis, a gyár pénzügyi igazgatója, és Marcus Vance, a régi üzlettársam is. Mindketten ismerték Vanessát, és mindketten látták, hogyan halványult el az arcom az elmúlt hónapokban.

Richard kinyitotta a mappát.

– A milwaukee-i gyártóüzem, a naperville-i birtok, két chicagói lakás, a járművek, a befektetési portfóliók és a készpénzszámlák összértéke körülbelül nyolcvankétmillió-háromszázezer dollár.

Caleb a fal mellett állt, mintha menekülni készülne.

– Én ezt nem fogadhatom el – mondta.

– Nem ajándék – feleltem. – Felelősség.

Richard tovább olvasta az iratot.

– Minden vagyon egy Caleb Miller által irányított alapba kerül. Vanessa Vance semmit sem örököl. Ha bizonyíték merül fel arra, hogy részt vett Arthur Vance halálában, az alap kezelője köteles átadni a felvételeket az államügyészségnek és a szövetségi nyomozóknak.

Laura elsápadt.

– Arthur, biztos benne, hogy ezt akarja?

– Biztosabb vagyok benne, mint bármiben az elmúlt négy évben.

Aláírtam.

A kezem remegett, de a nevem olvasható maradt. Richard ezután egy másik dokumentumot vett elő: egy felhatalmazást, amely lehetővé tette a kórházi gyógyszerelési naplók és a biztonsági kamerák felülvizsgálatát.

– Ezt is alá kell írnia.

– Nemcsak a feleségemet akarom megállítani – mondtam. – Tudni akarom, hányan segítettek neki.

A csuklómon lévő okosóra ekkor röviden rezgett. Napok óta ott volt rajtam, Vanessa azonban azt hitte, hogy csak a pulzusomat figyeli. Valójában a hangrögzítő működött rajta attól a pillanattól, amikor a nő fölém hajolt.

Richard a készülékre nézett.

– Ez rögzített mindent?

– Amit hallani lehetett.

A felvételt a szoba hangszórójára küldte. Vanessa hangja újra betöltötte a helyiséget.

„A digoxin tökéletesen működött.”

Caleb lehajtotta a fejét. Laura a szája elé kapta a kezét. Marcus ökölbe szorította az ujjait.

A felvételen ezután hallatszott Julian neve, a malibui ház és a temetésről szóló cinikus megjegyzés.

Richard leállította a lejátszást.

– Ez elég lehet a nyomozás megindításához, de szükségünk van az eredeti gyógyszeres bizonyítékokra is.

– Akkor szerezzük meg őket – mondtam.

Délután Richard felhívta a kórház főgyógyszerészét. Kiderült, hogy az elmúlt hetekben több adag digoxint vettek fel a nevemre, mint amennyit az orvosok előírtak. A nyilvántartásban egy nővér digitális azonosítója szerepelt.

A nővér azonban azt állította, hogy soha nem adta ki a gyógyszert.

Este Vanessa visszatért. Virágot hozott, és olyan arcot vágott, mintha a világ legodaadóbb felesége lenne.

– Hogy érzed magad, drágám?

– Fáradtan.

– Az orvosok szerint már nincs sok időd.

– Te ezt honnan tudod?

Egy pillanatra megmerevedett.

– Mindenki ezt mondja.

A tekintete a mappára siklott, majd Calebre. Érezte, hogy valami megváltozott, de még nem tudta, mi.

– Beszélhetnénk négyszemközt? – kérdezte.

– Nincs rá szükség – felelte Richard.

Vanessa mosolya lassan eltűnt.

Amikor távozott, a telefonom új üzenetet jelzett. Ismeretlen számról érkezett.

„Ha valóban hallotta, amit a felesége mondott, ne bízzon az ügyvédjében. A férfi, aki ma a szobájában járt, nem az egyetlen, aki tudja, mit tett Vanessa.”

A következő pillanatban újabb üzenet érkezett.

„És Julian ma este a kórházba tart…”

3. RÉSZ

A második üzenet után három másodpercig senki sem mozdult.

A kórházi szoba faliórája este fél nyolcat mutatott. A fertőtlenítő szaga összekeveredett a folyosóról beszűrődő kávé keserű illatával.

– Ki küldte? – kérdezte Caleb.

– Nem tudom – feleltem.

Richard kivette a telefont a kezemből, és megvizsgálta a számot.

– Először a bizonyítékot kell rögzítenünk. Samuel, indítsa újra a felvételt.

Doktor Brooks bekapcsolta a hangszórót. Vanessa vallomása tisztán hallatszott. Nem volt háttérzaj, nem volt félreérthető mondat, csak a hangja és az önelégült nevetése.

„A digoxin fokozatosan tönkreteszi a szívet.”

„Julian és én már kiválasztottuk a malibui házunkat.”

„A temetésed rövid lesz.”

Amikor a felvétel véget ért, Vanessa még mindig az ajtóban állt. Nem tudta, hogy hallottuk a hangját. A szeme először rám, aztán az okosórámra siklott.

– Mi történik itt? – kérdezte.

Richard felállt.

– Mrs. Vance, kérem, üljön le.

– Miért? Mi baja van a férjemnek?

– Ezt ön pontosan tudja.

Az arcából kifutott a vér.

– Arthur gyógyszerektől zavart. A felesége vagyok, jogom van mellette lenni.

– A felesége azt mondta neki, hogy hónapok óta mérgezi – mondta Caleb.

Vanessa hátralépett.

– Ez nevetséges.

Richard megnyomta a lejátszást.

A saját hangja töltötte be a szobát. Vanessa hallgatta, ahogy elmondja a digoxin nevét, Julian nevét, és azt, hogy miért várja a halálomat.

A keze a mellkasához kapott.

– Ez hamisítvány.

– A készülék eredeti – felelte doktor Brooks. – A felvétel időbélyeggel és kórházi hálózati azonosítóval rendelkezik.

– Arthur, mondd meg nekik, hogy beteg vagy! Mondd meg, hogy nem tudod, mit beszélnek!

Ránéztem.

– Négy éve mondom neked, hogy szeretlek. Te közben minden este megmérgeztél.

– Nem! Én vigyáztam rád!

Richard egy újabb iratot tett az ágyamra. A laboreredmények szerint a véremben a digoxin szintje többszöröse volt a terápiás értéknek. A kórházi napló pedig azt bizonyította, hogy az extra adagokat nem az ápolók, hanem Vanessa vitte be a szobába.

– A biztonsági kamerákon látható, hogy ön három alkalommal a nővérpult mögött járt – mondta Laura. – Azokat az adagokat vitte el.

Vanessa ajka megremegett.

– Julian mondta, hogy ez csak egy kis segítség.

A szobában mindenki megdermedt.

Vanessa rájött, hogy kimondta.

– Nem úgy értettem…

Ekkor kinyílt az ajtó. Két nyomozó állt odakint, mögöttük a kórház biztonsági vezetője.

– Vanessa Vance? – kérdezte az egyikük.

– Nem megyek sehová.

– Még nem tartóztatjuk le – mondta a nyomozó. – De hivatalos kihallgatásra visszük.

Vanessa rám nézett.

– Te ezt tetted velem?

– Nem. Te tetted saját magaddal.

Amikor elvezették, a telefonom ismét rezgett. Ezúttal Richard olvasta el az üzenetet.

„Julian tudja, hogy a felvétel létezik. Nem a kórházból próbál menekülni. A repülőtér felé tart, és magával viszi Mia műtéti alapjának eredeti átutalási iratait.”

Caleb felugrott.

– A húgom pénze?

Richard az ablakhoz lépett. Lent, a bejárat előtt egy fekete autó indult el nagy sebességgel.

– Ha Julian hozzáfért az alaphoz, nemcsak engem akartak megölni – mondtam. – Miát is megfosztották volna a műtéttől.

Ekkor Richard telefonja csörgött. A szövetségi nyomozó volt a vonalban.

– Megtaláltuk, hová tart Julian – mondta. – De mielőtt elindulnánk, tudnia kell valamit, Arthur. Az a férfi, aki névtelenül elküldte az üzeneteket, nem kívülálló. Ő volt Vanessa első társa ebben az egészben.

Richard rám nézett, és halkan kimondta a nevet…