RÉSZ 4 — Négy évig küldtem haza a pénzem, de amikor váratlanul megjelentem, a feleségem mögött mindenki elhallgatott

RÉSZ 4

…A hívás után néhány másodpercig senki sem mozdult.

– Mit jelent az, hogy személyesen? – kérdeztem.

A kórházi nővér hangja nyugodt maradt, de a háttérben csipogó műszerek szóltak.

– Kérem, jöjjenek be most. Az orvos már várja önöket.

– A feleségem állapota romlott?

– Nem mondhatok többet telefonon.

Letettem a készüléket.

Eszter rám nézett.

– Félek.

– Én is.

– Akkor miért beszélsz ilyen nyugodtan?

Megfogtam a kezét.

– Mert most már nem vagy egyedül.

Magdolna hirtelen az ajtó felé indult.

– Ez az egész félreértés. Dániel, csak adj nekem egy napot, és mindent elrendezek.

– Négy éved volt.

– Visszafizetem.

– Miből?

Nem tudott válaszolni.

Panna Benedekhez fordult.

– Ügyvéd úr, maga képviselhetne engem is. Én nem akartam rosszat.

Benedek lassan összecsukta az irattáskáját.

– Nem vállalom el.

– Miért?

– Mert ön tegnap este beismerte, hogy elvette a telefonját, és ma reggel megpróbálta eltüntetni a bankszámlát.

Panna arca összerándult.

– Nem tudtam, hogy rögzítette.

– Pontosan ez a probléma.

A mondat után Benedek a rézszínű diktafonra mutatott. Az apró készülék vörös fénye még mindig villogott.

A kórházba Eszterrel mentem. Útközben egyikünk sem beszélt. A sárga buszjegyet a műszerfalra tettem, hogy lássa.

– Még mindig megvan? – kérdezte.

– Négy évig magamnál tartottam.

– Én pedig azt hittem, kidobtad.

– Nem tudtam kidobni azt az egyetlen dolgot, amit tőled kaptam.

A vizsgálószobában a doktornő egy képernyő előtt várt ránk. A falon egy naptár lógott, amelyen valaki piros tollal bekarikázta a mai napot.

– A biopszia eredménye megerősítette, hogy rosszindulatú daganatról van szó – mondta. – De van remény. A képalkotó vizsgálat alapján még kezelhető szakaszban van.

Eszter szeme megtelt könnyel.

– Akkor életben maradhatok?

– Jó esélye van rá, ha azonnal megkezdjük a kezelést.

A térdem majdnem megrogyott a megkönnyebbüléstől.

– Mikor kezdjük?

– Holnap reggel. A műtétet előkészítjük, utána több hónapos terápia következik.

Eszter felém fordult.

– Dániel, ez nagyon drága lesz.

– Tudom.

– A pénzedet elvették.

– Nem mindet.

Benedek még aznap délután elintézte, hogy az elkülönített szolgálati kártérítést ne lehessen megérinteni. A számlákat zárolták. A bank vezetője személyesen hívott fel, és közölte, hogy a pénzmozgásokat átadták a nyomozóknak.

Közben Magdolna tizenháromszor telefonált.

Először könyörgött.

– Fiam, ne tedd ezt velem.

Aztán fenyegetett.

– A családodat börtönbe akarod juttatni?

Végül sírni kezdett.

– Én csak biztonságot akartam neked.

– A biztonságomért nem kellett volna beteg asszonyt hagynod éhezni.

– Eszter amúgy is gyenge volt.

– Te tetted gyengévé azzal, hogy elvetted tőle a segítséget.

Ez volt az utolsó beszélgetésünk hónapokig.

A nyomozók másnap megjelentek a háznál. Magdolna először mosolyogni próbált, mintha vendégeket fogadna.

– Biztosan van erre magyarázat – mondta.

Az egyik nyomozó bekapcsolta a rézszínű diktafon másolatát.

A konyhában újra felhangzott Magdolna saját hangja.

„Eszternek nincs szüksége orvosra. Ha Dániel kérdezi, azt mondd, jól van.”

Magdolna megdermedt.

A saját szavait hallgatta, nem egy idegenét.

„A pénzt átutaljuk Márknak, aztán senki nem tudja meg, honnan jött.”

Panna sírva rázta a fejét.

– Kapcsold ki!

– Nem én készítettem a felvételt – felelte a nyomozó.

Magdolna a falnak támaszkodott.

– Nem így értettem.

– Pontosan így mondta.

A nyomozók lefoglalták a telefonokat, az iratokat és a bankszámlákhoz tartozó eszközöket. A ház ajtajára hivatalos pecsét került, a terepjárót pedig elszállították.

Én nem voltam ott.

Eszter műtétje napján a kórház folyosóján ültem, és a sárga buszjegyet forgattam az ujjaim között. A papír széle már teljesen felpöndörödött, de a dátum még olvasható maradt rajta.

Amikor az orvos kijött, felálltam.

– Sikerült – mondta. – A daganatot eltávolítottuk.

Eszter három óra múlva ébredt fel. Az első szava ez volt:

– A hajam vissza fog nőni?

Elnevettem magam, bár közben sírtam.

– Igen.

– Akkor egyszer még levágom neked, ha megint külföldre készülsz.

– Többé nem megyek el úgy, hogy ne tudjam, mi történik veled.

– Nem te voltál a hibás.

– Tudom. De attól még melletted kellett volna lennem.

A házat három hónappal később eladtuk. Nem azért, hogy megbüntessük Magdolnát, hanem mert Eszter képtelen volt ott aludni. A nedves tárolóhelyiség ajtaja még sokáig csikorgott a fejemben.

Egy kisebb, világos lakásba költöztünk a folyó közelében. A konyhaablakból reggelente láttuk a pékség előtt sorakozó embereket. Eszternek külön szobája lett, benne egy alacsony polccal és egy sárga takaróval.

A kezelések nehezek voltak.

Voltak napok, amikor csak néhány kanál levest tudott megenni.

Voltak esték, amikor a fürdőszoba hideg kövén ülve sírt, mert újra kihullott a haja.

Én pedig megtanultam, hogyan kell parókát igazítani, gyógyszert adagolni és úgy hazudni, hogy a hangomból ne hallja ki a félelmet.

– Ma jobban vagyok – mondta egyszer.

– Tegnap is ezt mondtad.

– Akkor ma igazabb.

Hat hónappal később az orvos azt mondta, a vizsgálatok biztatóak.

Eszter aznap este egy rajzot tett az asztalra. Egy kis ház volt rajta, előtte két ember és egy sárga téglalap.

– Ez mi? – kérdeztem.

– A buszjegy.

– Miért ilyen nagy?

– Mert az hozott haza hozzám.

– A repülő hozott haza.

– A repülő a házhoz vitt. A jegy hozzám.

A tárgyalás hónapokkal később kezdődött. Magdolna és Panna visszaadták a pénz egy részét, a házat pedig bírósági végzés alapján értékesítették. A bizonyítékok miatt nem tudták tovább tagadni a csalást és a pénzügyi visszaélést.

Nem mentem el minden tárgyalásra.

Nem akartam újra és újra hallani, hogyan magyarázzák meg azt, amit velünk tettek.

A jogi következményeket a bíróság rendezte. Nekem más dolgom volt: Eszter mellett maradni.

Egy hideg decemberi reggelen hó kezdett esni. Eszter már lassan, de segítség nélkül sétált az ablakhoz.

– Nézd – mondta. – Az első hó.

– Igen.

– Emlékszel, mit ígértél az indulásom előtt?

– Hogy hazajövök.

– Nem. Azt ígérted, hogy egyszer elviszel egy helyre, ahol nincs sziréna.

Kinyitottam az ajtót, és együtt lesétáltunk a folyópartra. A hó ráült a padokra, a lámpák fényében apró, fehér pontokként kavargott.

Hetekkel később üzenetet kaptam Pannától.

„Megváltoztunk. Szükségünk van rád. Anyának nincs hová mennie. Legalább beszélj vele.”

Sokáig néztem a képernyőt.

Eszter a nappaliban ült, és lassan egy sál szélét varrta.

– Válaszolsz neki? – kérdezte.

– Nem tudom.

– Mit szeretnél?

Régen azt mondtam volna, hogy meg kell mentenem őket. Hogy a családot nem hagyjuk magára. Hogy ha én nem segítek, akkor ki fog?

Most azonban csak az igazat mondtam.

– Békét szeretnék.

Eszter bólintott.

Írtam egy rövid választ.

„Remélem, egyszer mindketten megtaláljátok. Én nem tudok visszamenni abba az életbe.”

Elküldtem, aztán kikapcsoltam a telefont.

A sárga buszjegyet egy kis üvegdobozba tettem a konyhaablak mellé. A széle továbbra is felpöndörödött, a felülete megkopott, de a dátum még mindig látszott rajta.

Eszter mögém lépett, és a vállamra hajtotta a fejét.

– Most már tényleg itthon vagy – mondta.

Az üvegdobozban a régi jegy megrezzent a huzattól.

Ezúttal nem indultam el sehova.