Egy idegen azt mondta, ne menjek dolgozni, a párom kinevetett, majd amikor kopogtak, elsápadt

A férfi, aki az éjjel egy üzlet előtt aludt, úgy nézett rám, mintha már látta volna a halálomat.

– Holnap ne menj dolgozni – mondta. – Maradj otthon, különben megfulladsz.

A kezében tartott műanyag doboz remegett. Este tíz óra múlt, amikor kiléptem az észak-mexikói város kis éjjel-nappalijából. Harmincéves voltam, fáradt, a vállam sajgott az egész napos munkától, és két adag csirkés rizst vettem, mert valamiért azt éreztem, hogy egyet oda kell adnom neki.

A férfi szakálla sáros volt, a nadrágja térdig átázott, de a tekintete tiszta és éber maradt. Egyetlen szó nélkül falta fel az ételt. A kanál hozzáütődött a doboz aljához.

– Köszönöm – mondtam halkan, és már fordultam volna el.

– Keressen magasabb helyet! Vizet, konzervet, elemet és gyógyszert vegyen! Az Encino-gát át fog szakadni.

Megálltam.

– Honnan tudja ezt?

– Hidraulikai mérnök voltam. Három éve jelentem a szivárgásokat és a meghamisított vizsgálatokat. Senki sem hallgat arra az öregre, aki az utcán alszik.

A bolt neonfénye megcsillant a bal csuklóján lévő rézszínű, repedt órán. A mutatók 21 óra 47 percet jeleztek, pedig a telefonom szerint már később járt.

– A víz a tizenkettedik emelet fölé is felérhet – tette hozzá. – Maga a hatodikon lakik.

A torkom összeszorult.

Otthon Iván a nappaliban játszott, fején fejhallgatóval. Amikor elmondtam neki, csak felnevetett.

– Egy hajléktalan megjósolta a világvégét, te pedig elhitted?

– Nem tudom, elhiszem-e. De ha téved, legfeljebb lesz néhány konzervünk.

– Ha igazad lenne, már mindenki menekülne.

Aznap éjjel sokáig nem tudtam aludni. Hajnali 3 óra 6 perckor megrezzent a telefonom.

Ismeretlen számról érkezett üzenet: „A hatodik emelet még mindig túl alacsony.”

A szívem akkorát dobbant, hogy Iván felébredt.

– Ki az?

– Nem tudom.

Visszaírtam: „Ki küldte ezt?” Az üzenet nem ment el. A kijelzőn egy pillanat múlva ez állt: „Nem létező szám.”

Reggel a munkahelyemen nem tudtam figyelni. A számítógépen rákerestem az Encino-gátra, és megtaláltam egy régi fényképet. A férfi ott állt rajta tiszta ingben, sisakkal a fején, hivatalos jelvénnyel a mellkasán.

Rafael Mendoza. Állami tanácsadó mérnök. Elbocsátották, miután rendellenes nyomásról és elhalasztott javításokról beszélt.

Délutánra fekete felhők gyűltek a város fölé. Riasztást adtak ki a heves esőzés miatt.

A bevásárlókocsit telepakoltam vízzel, babbal, tonhallal, lámpával, elemmel és kötszerekkel. A pénztárnál újabb üzenet érkezett: „Ne csak magának vásároljon.”

A következő így szólt: „Hajnali 2 óra 17 perckor valaki kopogni fog. Ne engedje be.”

A házunk gondnoka, Ernesto segített felvinni a csomagokat. Megkértem, hogy hozza fel beteg felesége gyógyszereit, és figyelmeztettem a szomszédokat.

Iván este fél kilenckor összepakolt egy hátizsákot.

– Diegóhoz megyek. A huszonnyolcadikon lakik.

– Elhagysz engem egy vihar közepén?

– Nem hagylak el. Csak nem akarok egy pánikbeteg nő mellett aludni.

A szavai jobban fájtak, mint a dörgés.

Éjfél után a lámpák villogni kezdtek. Ernesto átázva állt az ajtómban.

– Egy közösségi rádió szerint kiürítettek néhány munkást a gátnál – suttogta. – A televízió erről hallgat.

A folyosón kialudt a világítás.

Ránéztem az órára.

Még két óra és tizennégy perc volt hátra 2 óra 17 percig. Aztán odakintről három lassú kopogás hallatszott az ajtómon…

2. RÉSZ

A harmadik kopogás után a folyosó ismét elcsendesedett.

Ernesto a mellkasára szorította a felesége gyógyszeres dobozát. A műanyag fedél minden lélegzetvételénél megcsikordult.

– Ne nyissa ki – mondta.

– Lehet, hogy valaki segítségre szorul.

– Lehet, hogy pontosan ezt akarja elhitetni velünk.

A kilincs lassan lefelé mozdult.

Hátraléptem, és a konyhapultról felkaptam egy nehéz serpenyőt. A gyomrom jeges görcsbe rándult. Iván ekkor már a huszonnyolcadikon volt, én pedig először értettem meg, hogy tényleg egyedül maradtam.

– Ki az? – kérdeztem.

Nem érkezett válasz.

Aztán valaki megint kopogott, ezúttal gyorsan, kétségbeesetten.

– Valéria! Én vagyok, Camila a hetedikről! Kérlek, engedj be!

Ernesto rám nézett.

– Ismeri a hangját?

– Igen.

– Akkor kérdezze meg, mi van a lábtörlőjén.

A túloldalon csend lett.

– Camila, milyen színű a lábtörlőm? – kiáltottam.

A válasz azonnal jött.

– Kék!

Az én lábtörlőm barna volt.

A kilincs újra megmozdult, majd egy éles csattanás hallatszott. Ernesto a vállával nekifeszült az ajtónak.

– Menjen feljebb! – kiáltottam.

– Maga is jön?

– Előbb elviszem Lupitát a tizennegyedikre.

A lépcsőházban bokáig állt a víz. A lépcsőkön sár és kavics sodródott lefelé, a korlát hideg fémje pedig úgy csúszott a tenyerem alatt, mintha olajjal kenték volna be. A vihar üvöltése áthallatszott az ablakokon.

A tizennegyedik emeleten Lupita néni a foteljében ült, takaróba burkolózva.

– Tudtam, hogy eljön – mondta.

– Fel kell mennünk a huszadik fölé.

– A lábam nem bírja.

– Akkor én viszem.

– Kislányom, ne hősködj.

– Nem hősködöm. Félek.

A vallomás után könnyebb lett lélegeznem.

Ernesto a vállára vette Lupita táskáját, én pedig a karjába kapaszkodva vezettem lefelé? Nem, felfelé, a nedves lépcsőkön. A tizenhetediknél egy ablak tört be. A szél papírokat tépett ki egy hirdetőtábláról, és az egyik lap a lábamhoz tapadt.

„Sürgős karbantartás elhalasztva.”

Alatta az aláírás: Rafael Mendoza.

A telefonom ismét rezgett.

„Ne menj a huszonnyolcadikra.”

Ezúttal fénykép érkezett. Iván és Diego álltak egy üvegfalú lakásban, mögöttük a város fényei. Iván kezében a piros szegélyű vászontáskám volt, amelyben mindig a személyes irataimat tartottam.

Az üzenet alatt csak ennyi állt: „Ők nem oda menekülnek, ahová gondolod.”

– Ivánnál vannak a dokumentumaim – mondtam.

Ernesto arca megfeszült.

– Milyen dokumentumok?

– A munkám miatt tavaly véletlenül láttam néhány gátjelentést. Lefényképeztem őket, mert féltem, hogy eltűnnek. A másolatokat a táskában tartottam.

A tizenkilencedik emeleten találtunk egy régi karbantartóhelyiséget. Az ajtó rozsdás zárja alig engedett. Bent olaj, nedves beton és penész szaga keveredett. Lupitát leültettük egy faládára.

Ekkor a rádió, amelyet Ernesto magával hozott, sercegni kezdett.

– …a gát északi zsilipje megadta magát… minden lakóépületet azonnal hagyjanak el…

A hang Rafaelé volt.

– Ez felvétel? – kérdeztem.

Ernesto közelebb hajolt.

– Nem. Most beszél.

A telefonom kijelzőjén megjelent egy újabb üzenet: „A férfi, aki kopogott, már bent van az épületben.”

Lentről ekkor felhangzott a lift csengője. A kijelző 20. emeletet mutatott, miközben az egész épületben elvileg megszűnt az áram.

A liftajtó kinyílt.

Egy sötét esőkabátos férfi lépett ki, kezében fémmappával, és pontosan felénk indult…

3. RÉSZ

A férfi nem sietett. Ez volt benne a legijesztőbb.

A vizes cipője minden lépésnél cuppant egyet a betonon. Ernesto Lupita elé állt, én pedig a hátam mögött megmarkoltam egy törött seprűnyelet.

– Valéria Torres? – kérdezte a férfi.

– Ki maga?

– Tomás Rivas. A gát karbantartója voltam.

– Volt?

– Azóta, hogy megtagadtam a hamis jelentések aláírását.

Felemelte a fémmappát.

– Rafael küldött.

– Rafael három éve az utcán él.

– Mert mindenki azt hitte, megőrült. De mielőtt elvették tőle a hozzáféréseit, készített egy vészjelző rendszert. Az üzeneteket időzítette. Ha a nyomás elér egy bizonyos szintet, a rendszer elküldi őket olyan számról, amelyet a szolgáltató már megszüntetett.

A kezem remegni kezdett.

– A hajnali üzeneteket ő állította be?

– Igen. És azt is, hogy én eljussak magához.

Tomás kinyitotta a mappát. Nem papírok voltak benne, hanem egy apró adathordozó és egy összegyűrt, kézzel írt jegyzet.

„Aki ezt látja, ne a szavaknak higgyen. Nézze meg az időbélyegeket.”

A rádió hirtelen elhallgatott. A következő pillanatban az épület megremegett. A falból por hullott Lupita hajára, a távoli ablakokon túl pedig egyetlen hatalmas moraj tört fel.

– Átszakadt a gát – mondta Tomás.

A víz néhány perc alatt elérte az első emeletet, majd a másodikat. A központi áram leállt, a biztonsági ajtók lezáródtak. A huszonnyolcadik emelet látszólag biztonságos volt, de Tomás most rám nézett.

– A felső szintek szerkezete régen megerősítésre szorult. A beruházó tudott róla. Diego lakása közvetlenül a repedt tartófal mellett van.

– Iván is ott van.

– Tudta, hogy magánál vannak a másolatok?

– Igen.

Tomás arca elsötétült.

– Akkor nem azért ment fel, hogy megmeneküljön.

– Mit akarhat?

– A bizonyítékokat. És azt, hogy maga ne jusson le élve, ha ellenáll.

Lupita felkapta a fejét.

– A férjem régen ugyanannál a cégnél dolgozott. Ezek az emberek nem félnek a vihartól. Csak attól félnek, ami kiderülhet.

A mappában lévő adathordozóhoz tartozott egy rögzített hangfelvétel. Tomás bekapcsolta a régi lejátszót. A recsegés után Iván hangja töltötte be a helyiséget.

– Ha Valéria átadja a mappát, elviszem onnan. Ha nem, majd a víz eldönti helyettem.

A saját párom hangját hallottam, és hirtelen nem éreztem a hideget. Csak azt a fémes ízt a számban, amely mindig megjelent, amikor sírni akartam, de nem engedtem.

Ernesto ökölbe szorította a kezét.

– Ezt a rendőrségnek kell adnunk.

– A rendőrség fele a beruházó embere – mondta Tomás. – Rafael másolatot küldött egy ügyésznek, de a hálózat megszakadt. Még egyetlen helyre kell eljuttatnunk.

A telefonom ekkor csörgött. A kijelzőn Iván neve jelent meg.

Felvettem.

– Valéria, hallasz? – zihálta. – Diego megsérült. Gyere fel azonnal a huszonnyolcadikra, különben nem éli túl.

Tomás megragadta a karomat.

– Ne menjen.

Iván hangja megváltozott.

– És hozd a piros szegélyű táskát is. Tudom, hogy nálad van.

A hívás megszakadt.

Aztán egy újabb üzenet érkezett Rafael rendszerétől: „A bizonyíték nem a táskában van. Aki most felmegy, az egy másik csapdába sétál.”

A folyosó végén ekkor felvillant a huszonnyolcadik emelet jelzőfénye, bár a lift továbbra is mozdulatlan volt. A kijelzőn egyetlen új sor jelent meg: „Vészkijárat nyitva. Csak egy ember fér át.”

Tomás a lépcső felé nézett, majd rám.

– Most kell eldöntenünk, kit mentünk meg először…