4. RÉSZ — A diplomaosztómon egy idegen nő a nevelőapámról beszélt, majd amikor kimondta a nevét, apám arca elsápadt

4. RÉSZ

…mielőtt Gábor felfoghatta volna, mi történik, Júlia intett a rendőröknek.

— Varga Gábor, kérem, tegye a kezét a háta mögé.

— Ez nevetséges — mondta Gábor.

— Nem, ez eljárás.

— Az ügyvédem öt perc múlva itt lesz.

— Akkor lesz ideje meghallgatni, mit mondott ön saját magáról.

Gábor először még mosolygott. Aztán a telefonja rezegni kezdett a zsebében.

Elővette.

A képernyőn az ügyvédje neve jelent meg.

— Vedd fel! — mordult rá Gábor az egyik emberére. — Hívd fel azonnal!

A férfi tárcsázott, majd néhány másodperc múlva elsápadt.

— Nem veszi fel.

— Akkor menj az irodájába!

— Már nincs ott.

Gábor rám nézett.

— Léna, hallgass rám. Én nem akartam bántani senkit. Csak a családodat akartam rendezni.

— Nincs családom veled.

— A vérem vagy.

— Ezt már mondtad.

— Te nem érted, milyen világ ez.

Tamás ekkor mellém lépett, és a vállamra tette a kezét.

— Érti. Csak nem akar benne élni.

A rendőrök elvezették Gábort. Nem kiabált. Nem ellenkezett. Csak addig nézett vissza rám, amíg a kapu el nem nyelte.

A diplomaosztó félbeszakadt.

Az igazgató később bocsánatot kért, a tanárok pedig egy üres tanteremben adták át az oklevelemet. Az asztalon krétapor ült, az ablakon túl pedig a szél ide-oda rázta az iskola zászlaját.

Éva velem szemben ült.

Tamás az ajtó mellett állt.

— Az a férfi, aki segített nekem — kezdte Éva —, a pincében dolgozott Gábor irodájában. Andrásnak hívták. Ő hallotta a fenyegetéseket, ő találta meg a felvevőt, és ő vitt el engem azon az éjszakán.

— Miért nem hozott vissza?

— Mert Gábor emberei megtalálták. András börtönbe került egy hamis vád miatt. Amikor kiszabadult, engem már más városban tartottak. Én pedig azt hittem, Tamás jobb életet ad neked, mint én valaha tudnék.

— Honnan tudtad, hogy Tamás jó ember?

Éva lenézett a kezére.

— Láttam, ahogy másnap reggel a karodban elment a ballagására. Az ablak mögül figyeltelek titeket. Nem volt pénze, nem volt terve, de úgy tartott téged, mintha te lennél a világ közepe.

Tamás elfordult.

Én pedig most először értettem meg, miért nem beszélt soha arról a napról hosszabban.

— Mi volt a levél hátulján? — kérdeztem Júliától.

A nyomozó letett elém egy régi, megsárgult fényképet. A hátulján tintával ez állt: „Tamásnak. Ha én nem maradhatok, ő maradjon biztonságban.”

Alatta András aláírása szerepelt.

— Ő írta? — kérdeztem.

— A vizsgálat szerint igen. Éva csak az első két mondatot írta rá később, mert félt, hogy a teljes üzenet veszélybe sodor benneteket.

A kezem remegni kezdett.

Tamás odajött, és leült mellém.

— Miért nem mondtad el, hogy nem vagyok a biológiai apád? — kérdeztem.

— Mert nem akartam, hogy valaki más meghatározza, ki vagyok neked. És mert attól a naptól, hogy megláttalak, az apád lettem. Nem a vér miatt.

A torkom összeszorult.

— Féltem, hogy egyszer megkérdezed, miért nem hasonlítasz rám.

— Én soha nem azt néztem, kire hasonlítok.

Megfogtam a kezét.

— Hanem azt, ki maradt.

Három nappal később Gábor ügyvédje valóban megjelent Tamás házánál. Drága öltönyt viselt, és egy vastag dossziét tartott a hóna alatt.

— Egyezséget szeretnénk ajánlani — mondta.

— Mi nem szeretnénk semmit — felelte Tamás.

— A lánya jelentős vagyon örököse.

— A lányomnak neve van.

— Léna dönthetne úgy, hogy visszavonja a feljelentést.

A férfi rám nézett.

Én az asztalra tettem a régi fényképet.

— Mondja meg Gábornak, hogy nem vonok vissza semmit.

— Gondolja át. Egy ilyen ügy mindenkit megvisel.

— Már tizennyolc éve visel engem valaki más helyett.

Az ügyvéd összeszorította a száját, majd távozott.

A tárgyalás hónapokig tartott.

Gábor végül beismerte a fenyegetést, a hamis tanúvallomásokat és azt, hogy megpróbálta eltüntetni a klinikai iratokat. Börtönbüntetést kapott, vagyonának nagy részét pedig zárolták.

Én nem mentem el az ítélethirdetésre.

Tamás sem.

Azt mondta, nem akarjuk, hogy az életünk legfontosabb napja egy másik ember bukásáról szóljon.

Hat héttel később elköltöztem egy folyóparti kisvárosba. Egy könyvtárban kaptam munkát, ahol a régi fapadló minden lépésnél halkan megnyikordult. Esténként ablakot mostam, teát főztem, és egy üres füzetbe leírtam mindazt, amit addig nem mertem kimondani.

Éva hetente egyszer felhívott.

Az első beszélgetéseink rövidek voltak.

— Haragszol rám? — kérdezte.

— Igen.

— Megértem.

— De szeretnélek megismerni.

— Megvárlak.

Tamás minden vasárnap meglátogatott. Mindig hozott valamit: egy üveg házi lekvárt, egy könyvet, vagy egy újabb rosszul fonott süteményt, amit ő maga sütött.

Egy novemberi reggelen az utcánk fölött leesett az első hó. A szomszéd kislánya, Mira, rajzot csúsztatott be az ajtóm alatt. Három embert rajzolt le: egy magas férfit, egy göndör hajú nőt és engem közöttük.

A férfit kék ceruzával színezte ki.

— Ez Tamás — mondta, amikor megköszöntem.

— Honnan tudod?

— Mert ő mosolyog a legjobban.

A rajzot a könyvtári asztalom fölé tettem.

Éva tavasszal meglátogatott. Egy kis vászonzacskót hozott. Benne volt a levendulaillatú kendő, amelyet Tamás egész életemben egy fiók mélyén őrzött.

— Emlékszel rá? — kérdezte.

— Az illatára igen.

— Ezt én varrtam neked.

Az anyag szélén apró, sárga napok sorakoztak. Néhány öltés félrecsúszott, de a minta még mindig felismerhető volt.

— Miért nem dobtad ki? — kérdeztem Tamástól, amikor aznap este telefonon felhívtam.

— Mert mindenki megérdemel egy tárgyat, amely emlékezteti arra, hogy valaha várták.

— Te vártál engem?

— Én nem vártalak. Te érkeztél.

Júniusban, egy évvel a diplomaosztó után, üzenet érkezett Gábor ügyvédjétől. Gábor börtönből írt levelet. Azt írta, megbánta, amit tett, és szeretne találkozni velem.

Sokáig néztem a kijelzőt.

Aztán ezt válaszoltam:

„Nem gyűlöllek. De nem adom neked az életemből azt a részt sem, amelyet még te kérsz.”

Letiltottam a számot.

Nem éreztem diadalt.

Csak csendet.

Aznap este Tamás nálam vacsorázott. A folyó felett lassan sötétedett, a konyhaablakon pedig apró vízcseppek futottak lefelé.

— Boldog vagy? — kérdezte.

— Igen.

— Biztosan?

— Most már nem azért, mert mindent tudok. Hanem mert tudom, ki mellett akarok maradni.

Kivettem a fiókból a régi, sárga napokkal varrt kendőt, és a vállára terítettem.

— Ez túl kicsi rám — tiltakozott.

— Mindig is az volt.

Nevetett.

A nevetése betöltötte a szobát, és egy pillanatra visszakerültünk ahhoz a régi házhoz, ahhoz a kerítéshez, ahhoz a biciklihez, amelynek kosarában egy egész élet kezdődött.

A kendő szélén a félrecsúszott öltések még mindig látszottak.

De tartottak.

Ahogy ő is tartott engem.

A bicikli kosara üres maradt.

A szívem többé nem volt az.