4. RÉSZ — A lányom születésnapján a medencébe lökött az anyósa, én pedig csak egyetlen hívást intéztem — a mosolya eltűnt

4. RÉSZ

Dániel még be sem fejezte a mondatot, amikor újra csörgött a telefonja.

Ezúttal a rendőrségi ügyelet hívta.

– Dániel Pierce? – kérdezte egy fáradt női hang. – A férfit, aki Márta asszonyt fenyegette, azonosítottuk. A hívás a Hale család ügyvédi irodájából érkezett.

Bálint úgy kapta fel a fejét, mintha pofon érte volna.

– Ez abszurd! Én nem tudok semmiről.

– Nem is magát nevezték meg – mondta a kapitány. – Hanem az ön apját, Henrik Hale-t.

A név hallatán Vilma abbahagyta a sírást.

Csak nézett maga elé.

A mentősök betoltak a mentőautóba. Olivér felszállt mellém, a bordó vászonzsákomat pedig a lábamhoz tette. A zsákon lévő apró sárga madár átázott, de a varrás még tartott.

Klára az ajtó mellett állt.

– Anya, kérlek, ne menj el így!

– Milyen másképp kellett volna elmennem? – kérdeztem.

– Nem akartam, hogy ez megtörténjen.

– De megtörtént. És amikor megtörtént, te a zenét választottad.

A mentős becsukta az ajtót.

A kórház sürgősségi osztályán éles fertőtlenítőszag fogadott. A plafonlámpák fehér körei egymás után suhantak el fölöttem, miközben a nővér a nevemet kérdezte.

– Márta Varga.

– Van valaki, akit értesítsünk?

Olivér megszorította a kezem.

– Engem már értesített.

A nővér rámosolygott.

– Akkor maga jó helyen van.

A vállamat helyretették, majd több órán át vizsgálták a szalagokat. A fájdalomcsillapító ködében is hallottam, ahogy Dániel a folyosón telefonál.

– Nem, uram. A meghatalmazás semmis.

Szünet.

– Nem, Henrik, ezt nem lehet visszacsinálni egy bocsánatkéréssel.

Újabb szünet.

– Márta aláírását meghamisították. A kamera rögzítette, hogy a dokumentumot Klára vitte be a dolgozószobába.

Amikor hajnalban felébredtem, Olivér a széken aludt, a feje a vászonzsákomra hajtva. Az apró sárga madár a mellkasán pihent.

Dániel az ablaknál állt.

– A rendőrség megtalálta a hamisított kérelmet – mondta. – Henrik ügyvédje mindent Klárára és Vilmára próbál hárítani.

– És Bálint?

– Ő most azt állítja, hogy csak hallgatott. Azt mondja, nem vett részt semmiben.

Elmosolyodtam, de nem volt bennem öröm.

– A hallgatás is döntés.

Délután a kapitány visszajött hozzám. A kezében egy kis hordozható lejátszó volt.

– Márta asszony, szeretné meghallgatni a teljes beszélgetést?

– Igen.

Olivér felébredt, és felült.

A szobában megszólalt Vilma hangja.

– A lányod gyenge. Csak meg kell mutatni neki, hogy nincs más választása.

Aztán Klára hangja következett.

– Ha anya aláírja, eladhatjuk a házat, és végre megszűnik minden adósság.

– És ha nem írja alá?

– Akkor úgyis mindenki azt fogja hinni, hogy már nem beszámítható.

Hallottam a saját lányom szavait, és olyan érzés volt, mintha valaki idegen mondta volna ki őket az én szobámban.

Olivér szeméből könnyek csordultak.

– Anya tényleg ezt mondta?

– Igen.

– Akkor miért akar még mindig vele lenni?

A kérdés egyszerű volt. A válasz nem.

– Mert attól, hogy valaki rosszul dönt, még nem szűnik meg a gyermekem lenni.

– De neked sem kell újra megmentened.

Ránéztem.

– Ezt ki tanította neked?

– Te. Amikor azt mondtad, hogy az ember segíthet másokon, de nem élheti helyettük az életüket.

A tárgyalás három héttel később kezdődött, de nem lett belőle hosszú cirkusz. A felvételek, az orvosi szakvélemény, a hamis meghatalmazás és a telefonos fenyegetés mind ugyanabba az irányba mutatott.

Vilma beismerte a lökést.

Henrik ügyvédi irodáját kizárták az ügyből.

Bálinttal szemben külön eljárás indult.

Klára pedig egyetlen dolgot kért tőlem: hogy ne tegyek tanúvallomást ellene.

A folyosón álltunk, egy kopott automata mellett. A kezében gyűrött papírzsebkendőt szorongatott.

– Anya, ha beszélsz, mindennek vége lesz.

– Már régen vége lett annak, amit családnak hittünk.

– Meg tudom változtatni.

– Talán. De nem miattam.

– Utálsz?

– Nem. Ezért fáj ennyire.

Klára lehajtotta a fejét.

– Szeretlek.

– Én is. De többé nem fizetem ki a szereteted árát.

A bíró végül elrendelte Vilma letartóztatását, a hamisítás ügyében pedig külön nyomozás indult. A birtok fölött visszaszereztem az irányítást, de a házat nem akartam többé ugyanúgy látni.

A medence melletti teraszról leszereltettem a fehér fényfüzéreket. A kertész kivágta a kiszáradt sövényt. A vendégházat átalakítottam gyógytornászati központtá, ahol sérült építőmunkások kaptak ingyenes segítséget.

A saját vállalkozásomban visszatértem a reggeli értekezletekre. Bal kézzel kezdtem írni, lassan és ügyetlenül. Minden reggel fél hétkor sétáltam egyet a tó mellett, és magammal vittem a bordó vászonzsákot.

Olivér hetente háromszor jött hozzám.

Egy decemberi délutánon rajzot hozott.

A képen egy ház állt, előtte egy nő, mellette egy fiú. A ház fölött sárga madár repült.

– Ez te vagy? – kérdeztem.

– Igen.

– És ez én vagyok?

– Nem. Ez az, ahová most megyünk.

A rajzot a dolgozószobám falára tettem.

Klára hónapokig nem jelentkezett. Aztán egy este üzenet érkezett tőle.

„Anya, Bálint elhagyott. Vilma ellen vallott. Nincs hová mennünk. Kérlek, engedj vissza.”

Sokáig néztem a képernyőt.

Nem éreztem győzelmet.

Csak fáradtságot.

Végül ezt írtam vissza:

„A vendégházban most mások gyógyulnak. Neked is van lehetőséged újrakezdeni, de nem az én házamban, és nem az én pénzemből. Ha valóban segítség kell, keresd meg a családsegítőt. Én többé nem veszem át tőled a következményeket.”

Nem válaszolt.

A tél első havazásakor Olivér nálam aludt. Reggel a konyhaablaknál álltunk, és néztük, ahogy a hó eltakarja a kertben maradt régi keréknyomokat.

– Nagyi – kérdezte –, most már félsz a medencétől?

– Nem a medencétől féltem.

– Hanem?

A vállam még fájt, ha eső közeledett. Néha éjszaka felriadtam a csobbanás emlékére. De már nem ugyanaz a nő voltam, aki azon az estén elhagyta a saját ünnepségét.

– Attól féltem, hogy ha nemet mondok, egyedül maradok.

Olivér elgondolkodott.

– És most?

A bordó vászonzsák ott lógott a széken. A sárga madár szárnyán egyetlen öltés meglazult, ezért elővettem a tűt, és lassan visszavarrtam.

– Most már tudom, hogy nem vagyok egyedül. Csak végre azok mellett kell maradnom, akik nem löknek el maguktól.

Olivér átölelt a bal oldalam felől.

A vállam sajgott, de nem húzódtam el.

A ház csendes volt. Nem szólt zene. Nem csörömpöltek pezsgőspoharak. Senki nem nevetett azon, hogy valaki fájdalmat szenved.

Csak a varrótű koppant halkan az asztalon.

A bordó zsákon a sárga madár újra a helyén volt.

És most már én döntöttem el, kit viszek magammal.